Manchester United: az elveszett egyensúly nyomában

Több mint egy évtized távlatából nyugodtan kijelenthető, hogy Sir Alex Ferguson visszavonulása a 2012–2013-as idény végén alapjaiban rázta meg a Manchester Unitedet, és egy legendás korszak végét jelentette. Hivatali ideje alatt a kiváló menedzser nemcsak a pályán ért el páratlan sikereket (többek között két Bajnokok Ligája-győzelem és tizenhárom bajnoki cím fűződik a nevéhez), de egyben megszilárdította a klub pénzügyi-gazdasági nagyhatalmi státuszát is.

Amikor 2013 májusában Sir Alex a zsúfolásig megtelt Old Trafford gyepén megtartotta búcsúbeszédét, kevesen gondolták, hogy a Unitedet a következő tíz – és még ki tudja hány – évig nem koronázzák újra a Premier League bajnokává, és ugyan akadtak részsikerek a kupasorozatokban, a csapat azóta sem ért fel azokba a magasságokba, amelyekhez korábban hozzászoktak a szurkolók. A múlt héten bejelentett portugál Rúben Amorim a hetedik állandó menedzser 2013 óta, további hárman vitték ideiglenes jelleggel a gárdát, ami szokatlanul nagy jövés-menés egy olyan „intézményben”, ahol évtizedes stabilitáshoz szoktak a kispadon. És hiába az elmúlt évek rekordokat döntögető kereskedelmi megállapodásai, a klub mára erősen megérzi a pályán mutatott gyengébb teljesítmény anyagi következményeit.

Működési bevételek – hiányoznak a BL-pénzek

A 2012–2013-as idényben a Manchester Unitedé volt a harmadik legmagasabb működési bevétel a világ összes klubját tekintve – a „vörös ördögök” 363 millió fontját csak a két spanyol óriásé, a Real Madridé (427 millió font) és a Barcelonáé (398) haladta meg –, miközben a Premier League-riválisok meg sem tudták közelíteni, noha akkor már az ötödik idényét taposta az Abu Dhabi United Group által felvásárolt városi rivális City. A második legjobban teljesítő angol klub akkoriban 272 millió fontos működési bevételt ért el, ami 25 százalékos lemaradás a Unitedhez képest.
A következő évtized példátlan pénzügyi növekedést hozott a futballpiramis csúcsán, amikor a klubok a sport iránti globális érdeklődést egyre nagyobb bevételekké alakították a kereskedelmi és médiajogokból származó megállapodások révén. A Manchester United sem volt kivétel, mert ugyan a pályán szabadesésbe kezdett a csapat, az óriási tömegbázis miatt tartós kereskedelmi vonzereje volt. A legjobb példa erre az Adidasszal kötött hosszú távú beszállítói megállapodás, amely 900 millió fontot hoz(ott) a konyhára az elkövetkező tíz évben. Csakhogy a globális növekedésből azok profitáltak igazán, akik tartós sportsikereket is elkönyvelhettek, így fordulhatott elő, hogy a 2020–2021-es idényben – története során először – a Manchester City megelőzte a Unitedet a teljes működési bevétel terén, és azóta is maga mögött tartja a szomszédvárat.

A vizsgált időszakban a United bevételeinek megoszlásában is jelentős elmozdulás történt. Az utolsó Ferguson-idény során a működési bevétel közel harmada a meccsnapi hozamból származott, ami a 2022–2023-as évadra 21 százalékra esett vissza, mivel a kereskedelmi és televíziós jogdíjakból származó jövedelmek nagyobb ütemben növekedtek. Főleg az előbbi pillér számít erősnek, az elmúlt évtizedben ugyanis a klub teljes működési bevételének körülbelül a fele származott kereskedelmi forrásokból.

A közvetítési jogokból származó bevétel szintén kulcsfontosságú, de ingadozóbb számokat mutat, mégpedig azért, mert jobban függ a sportteljesítménytől. A Premier League által szétosztott (televíziós) pénz ugyan erős és többnyire kiszámítható alapot jelent e tekintetben, ám az igazán kiemelkedő közvetítési bevételekhez az UEFA klubtornáin – elsősorban a Bajnokok Ligájában – kell(ene) kiemelkedően teljesíteni, márpedig Ferguson nélkül a United csak hatszor kvalifikált a BL csoportkörébe, ami több száz millió fontos kiesést jelent.

Csökkenő stadion- és meccsnapi bevételek

A Manchester United gazdasági visszaeséséhez a csökkenő stadion- és meccsnapi bevételek is hozzájárultak. Nagyszabású stadionrekonstrukciók (Real Madrid, Barcelona, Liverpool), illetve új stadionok építésével (Tottenham, Everton) számos klub vállalt fel jelentős kapacitásbővítést azzal a céllal, hogy javítsa bevételtermelő képességét. Ezzel éles ellentétben áll az Old Trafford helyzete, ahol 2006-ban történt az eddigi utolsó jelentős fejlesztés, amikor nyolcezer ülőhellyel bővítették a stadion kapacitását, a közel két évtizede megfigyelhető állagromlás pedig állandó vitatéma a szurkolók és a média körében.

A Football Benchmark RevPEPAS- („Revenue Per Event Per Available Seat”, tehát a rendelkezésre álló ülőhelyekre lebontott bevétel eseményenként) mutatója szintén egyértelmű megtorpanásról árulkodik. A 2012–2013-as és a 2022–2023-as idény között az index nem érte el a tízszázalékos emelkedést sem, amiben közrejátszott az is, hogy a bérletárak több éven keresztül stagnáltak. Ugyanezt az időszakot megvizsgálva a United legfőbb riválisai mind nagyobb emelkedést produkáltak – az új stadionját 2019-ben megnyitó Tottenham például 116.67 százalékost –, és az egyes ülőhelyekre lebontott nominális értékben is meghaladták a manchesteri klubot.

Nem véletlen, hogy a Manchester Unitednél az új kisebbségi tulajdonos, Sir Jim Ratcliffe februári érkezése óta ismét napirendre került a létesítménykérdés. Jelen állás szerint egy vadonatúj, korszerű, százezer férőhelyes stadion megépítésében gondolkoznak egy szintén megújuló környék, a Trafford Park részeként. Az első becslések szerint a teljes projekt 7.3 milliárd fontot termelhet az Egyesült Királyság gazdaságának évente, és több mint kilencvenezer új munkahelyet teremthet.

Keretköltségek kontra pályán elért eredmények

A Manchester United a Ferguson utáni években is jelentős pénzeket fektetett a játékoskeret megerősítésébe, olyan nevek érkeztek a csapathoz, mint Zlatan Ibrahimovic, Paul Pogba, Romelu Lukaku és természetesen Cristiano Ronaldo. Csakhogy így sem sikerült elérni azt a célt, hogy a gárda ismét felvegye a versenyt a legjobbakkal és a legfontosabb trófeákat tegye be a vitrinbe, miközben a személyzeti költségek – amelynek a legnagyobb hányadát a játékosok bére tette ki – jelentős növekedést mutattak.

Még jobban megmutatja a teljes keretköltséget, ha hozzáadjuk a játékosok regisztrációjának amortizációját a személyzeti ráfordításokhoz – ez utóbbit (javarészt) a játékosok fizetése teszi ki, az előbbi pedig az átigazolási díjakra fordított kiadások terméke. Mindkettő emelkedő tendenciát mutat, ám amíg a bérköltségben „csak” 80 százalékos növekedés történt, a regisztrációs amortizációé meghaladta a 300 százalékot a 2012–2013-as idény óta.

Magyarán, a drága igazolások sportsikerek nélkül valóban sokba kerülnek. Márpedig Sir Alex nélkül a Manchester United csak két ezüstéremig jutott a Premier League-ben és egyszer hódította el az Európa-ligát. Ha ezen az ösvényen haladva visszabontjuk a személyzeti költséget a megszerzett bajnoki pontokra, akkor azt látjuk, hogy a 2021–2022-es idényben kereken hétmillió fontjába került a klubnak minden egyes PL-pont. A vizsgált időszakban az összes PL-csapat közül ennél csak a Chelsea mutatója rosszabb: a 2022–2023-as évadban 9.2 millió fontba kerültek a bajnoki pontok a londoni csapatnak, amely akkor a 12. helyen végzett. Összehasonlításképpen: a Manchester City 3.5 millió fontért szerezte be a pontjait hasonló, sőt időnként valamivel magasabb személyzeti költségek mellett, ám sokkal jobb eredményeket ért el a Unitednél.

Játékosérték-változás: csak két jó példa

A Football Benchmarknak a játékosok piaci értékét hitelesen megállapító platformja szintén árulkodó képet fest a Manchester United gazdasági és sportszakmai helyzetéről.
Általános szabály, hogy ha egy játékos az öt nagy európai bajnokság valamelyik élcsapatához szerződik, akkor a piaci értéke több tényező miatt várhatóan megnő. Először is egy magasabban jegyzett, gazdagabb klubnál, a korábbinál magasabb bérért és hosszabb időre szóló szerződést kötnek a labdarúgók. Amennyiben beváltják a hozzájuk fűzött reményeket és a csapat is sikeres, a piaci értékük még tovább emelkedik – különösen a fiatalok esetében –, ám figyelembe véve a United mélyrepülését, nem meglepő, hogy a csapat keretében ritkán lehetett megfigyelni ezt a tendenciát a közelmúltban.

A Football Benchmark 2019 és 2023 között vizsgálta meg a játékosok piaci értékét, három időbeli pont szerint: az érkezésükkor (nem egyenlő a kifizetett átigazolási összeggel), majd az első, illetve a második évük végén. E szerint mindössze ketten – Bruno Fernandes és Aaron Wan-Bissaka – tudtak mind a két évben magasabb értéket produkálni a bekerülésük pillanatához képest, ám egyikük sem mutatott konstans emelkedést. Elképzelhető, hogy Lisandro Martínez is társulhatott volna hozzájuk, ha nem szenved súlyos sérülést. Mindent egybevetve, a csapatkapitány Fernandes az egyetlen értékelhető példa a Ferguson utáni korszakból – főleg, hogy Wan-Bissaka már a West Hamben játszik –, ami édeskevés egy United-szintű csapatnál.
Még elkeserítőbb a helyzet, ha azt vizsgáljuk meg, hogy milyen sokan vannak azok, akik nagy reményekkel írtak alá a klubhoz, majd a becsült piaci értékük – a mutatott teljesítményük tükrében – meredek hanyatlásnak indult: Antony, Jadon Sancho, Casemio, Raphaël Varane, Alex Telles, Donny van de Beek… A United ugyan nem eladó klub, de muszáj egyensúlyban tartania a költségvetését, a játékosok értékvesztése (és magas fizetése) miatt pedig hátrányba kerül az átigazolási piacon. 

Módosulhat az átigazolási stratégia

Nem véletlen, hogy Ratcliffe érkezését követően a nyáron már valamelyest változott az igazolási stratégia, és a legnagyobb összeget (52 millió fontot) a mindössze tizennyolc éves Leny Yoróért adta ki a klub. Az új menedzser, Rúben Amorim előszeretettel szavaz bizalmat a fiataloknak, így az elkövetkező időszakban még nagyobbat fordulhat a vonatkozó üzleti modell. Ahhoz azonban, hogy a Manchester United visszatérjen a Ferguson-éra dicsőséges időszakához, elengedhetetlen, hogy a pénzügyi stabilitás és a sportsikerek között helyreálljon az egyensúly. 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. november 9-i lapszámában jelent meg)