Fogyatékkal élőként is lehetsz kiemelkedő – a paralimpiai bajnok Joe Berényinek a kerékpározás adta vissza az önbizalmát

A magyar származású Joe Berényi a kilencvenes években kezdett el kerékpározni szülőhazájában, az Egyesült Államokban, és egyből beleszeretett. Nem is ment neki rosszul, indult néhány amatőr versenyen, de 1994-ben gyökeresen megváltozott az élete. Acélmunkásként dolgozott egy építkezésen, s összedőlt az épület, amelyen állt, és olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy az orvosok nem láttak más megoldást, amputálták a jobb karját, és nem sok hiányzott hozzá, hogy a bal lábát is elveszítse. Végül csak a térdkalácsát kellett eltávolítani, a lábát sikerült megmenteni.
 

„Néhány évig nagyon nehezen birkóztam meg az új életemmel, az első hat hónapban járni sem tudtam, majd egymást követték a térdműtétek. Alig csináltam valamit, általában csak ültem otthon és tévéztem  – elevenítette fel Joe Berényi a Képes Sportnak Budapesten, ahova azért utazott, mert díjátadóként meghívást kapott az M4 Sport – Az Év Sportolója Gálára. – Az segített, hogy balkezes voltam előtte is, az első év után pedig elfogadtam a helyzetemet, sőt, idővel rájöttem, nagyon hiányzik az aktív életmód. A kétezres évek közepén újra elkezdtem tanulni és bringázni, de nemcsak ez segített átvészelni a nehéz időszakot. Még a kórházban feküdtem, amikor megkértem a mostani feleségem, Jill kezét, vagyis leírtam egy cetlire, hogy hozzám jönne-e, mert egy cső volt a torkomban, és nem tudtam beszélni. Igent mondott, és ahogy 1995 októberében kijöttem a kórházból, össze is házasodtunk. Sohasem hagyta, hogy sajnáljam magam vagy egyedül maradjak, mindig ott volt, amikor szükségem volt rá.”

Joe sokáig csak szabadidejében biciklizett, élvezte, hogy újra nyeregbe ülhet, 2007-ben kisebb átalakításokat végeztek a kerékpárján, hogy egy kézzel ne csak tartani tudja, hanem fékezni és váltani is. Ezután gyorsan követték egymást az események, egyre többen segítettek neki. Addig egyáltalán nem hallott a paralimpiáról, csak 2009-ben hívták fel rá a figyelmét, miután amatőr versenyeken ép ellenfeleit is legyőzte, majd elindult a 2010-es országos bajnokságon is.

Az egyik viadalon második helyezést ért el úgy, hogy nem állt mögötte profi csapat, s a teljesítménye felkeltette egy klub érdeklődését. Meghívást kapott a tavaszi edzőtáborba, 2011-ben pedig bekerült az ország parakerékpáros válogatottjába, és alig három évvel azután, hogy elkezdett profi edzésmunkát végezni, a 2012-es londoni paralimpián találta magát. A brit fővárosban mindhárom éremből szerzett egyet-egyet, és a mai napig erre a versenyére a legbüszkébb, nemcsak a sikerei miatt.

„Egyre jobban élveztem, hogy fogyatékkal élőként is kiemelkedő vagyok valamiben, új célokat adott nekem a kerékpározás, visszaadta az önbizalmam. A londoni paralimpia volt az első nemzetközi pályaversenyem, ráadásul néhány nappal az első döntő előtt edzésbalesetet szenvedtem, eltört az állkapcsom. Azt hittem, mindennek vége – emlékezett vissza, ehhez képest augusztus 31-én 3:36.148-as világcsúccsal jutott a fináléba, amelyben a hazai közönség előtt szereplő brit Shaun McKeownt győzte le, és lett paralimpiai bajnok. – Sohasem felejtem el, fej fej mellett haladtunk a telt házas velodromban, és a hatezer szurkolóból legfeljebb ötven szurkolt nekem, a többi neki. Azóta még két paralimpián vettem részt, Rióban és Tokióban, de messze a londoni volt a legjobb élmény.”

Az első sikerét gyorsan követte a többi, összesen tizenegy érmet szerzett a világbajnokságokon 2015 és 2019 között, Rio de Janeiróban pedig kis híján sikerült megvédenie paralimpiai bajnoki címét a három kilométeres egyéni üldözésesben, csak egy ellenfele volt jobb nála, az ausztrál David Nicholas, aki a selejtezőben és a döntőben is legyőzte.

Öt évvel később, a koronavírus-járvány miatt egy évvel eltolt tokiói paralimpián már nem került közel az éremszerzéshez, s a viadal után úgy döntött, visszavonul. Évekig nem versenyzett, de végül „nem bírt magával”, és elindult a 2023-as glasgow-i parakerékpáros világbajnokságon, és most azt tervezi, hogy ott lesz idén nyáron a párizsi paralimpián is. Sokan felkapták a fejüket, amikor egy interjúban azt kérdezték tőle, ha választhatna a jobb keze és a paralimpiai aranyérme között, hogy döntene, s ő az aranyérmet mondta.

„Ezt sokan nem értették, pedig egyszerű: nekem nem volt igazi választási lehetőségem, én annak tudatában feleltem a kérdésre, hogy már elveszítettem az egyik karom – mondta, amikor erről kérdeztük. – Egy hétig tedd a hátad mögé az egyik karod, és megtudod, milyen érzés! Persze fizikailag az a normális, ha két keze van az embernek, de ez az egész kérdés csak feltételezés. Ha nem történik velem baleset, valószínűleg sohasem lett volna esélyem ilyen szinten versenyezni, pláne nem nyerni, azt pedig tudom, mit tett az életemmel a paralimpiai arany. De hogy két kézzel mit értem volna el, mi lett volna belőlem, azt már nem tudom meg sohasem.”

Bár már nem sportol olyan intenzitással, mint tíz éve, a kerékpározás a mai napig része az életének, mindennap bringára pattan – Budapesten is. Otthon tíz kerékpárja van, de egyre inkább más tölti ki az életét, hiszen az élsportnak életkori korlátai is vannak, paralimpiai bajnoki címről pedig 56 évesen már nemigen álmodhat.

Három lánya van, a legidősebb a 22 éves Sydney, aki tavaly végzett egy művészeti iskolában, a két évvel fiatalabb Gwen imádja a rúdugrást, a legkisebb, a 18 éves Tatum pedig röplabdázik az egyetemi csapatában. Joe hobbija a kerékpározáson kívül az autószerelés, amit édesapjától örökölt és vitt tovább, a balesete előtt vett egy 1955-ös Ford kisteherautót csak azért, hogy megjavítsa. Azóta is megvan neki, mellette pedig beszerzett egy 1980-as MGB sportkocsit és egy 911-es Porschét is, de nemcsak felújította, vezeti is őket.

„Mindenki azt mondta, hogy költözzek Angliába, vagy vegyek brit autót, mert a másik oldalon van a kormány és könnyebb vezetnem, de én jobban szeretem így, mert vezetés közben ki tudok könyökölni az ablakon – tette hozzá Joe Berényi. – A Porschéval kicsit nehezebb, ha gyorsan megyek, de semmi olyan eszközt nem szereltem bele, ami egy mozgássérültnek megkönnyíti a vezetést.”

Rácsodálkozott, hogy Magyarországon milyen sokan ismerik és szeretik a sportolókat, ő ugyanis mást szokott meg otthon. Éli a csendes életét Illinois-ban, nem veszi körül felhajtás, nem ismerik fel az utcán, így otthon ő nem Joe Berényi, a paralimpiai bajnok, hanem Joe Berényi, a családapa, a szomszéd.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. február 10-i lapszámában jelent meg.)