Szabó Gabriella: Szeretnék visszaadni valamit abból, amit a kajak-kenutól kaptam

– Elismétli még egyszer?
– Lezártam a huszonöt éves pályafutásomat – mondta a háromszoros olimpiai, kilencszeres világ- és Európa-bajnok kajakos, Szabó Gabriella (UTE), aki csütörtökön sajtótájékoztatón jelentette be visszavonulását.

– Két sóhaj között tudta csak kimondani.
– Mert nagyon nehéz. Pedig nem egy napja, sőt, nem is egy-két hónapja született meg a döntés, gyakorlatilag a teljes olimpiai ciklus alatt érlelődött bennem. Vélhetően az egész életemet végigkíséri a kérdés, vajon jól döntöttem-e, hogy nem egy siker vagy kudarc után, netán sérülés miatt tettem le a lapátot, hanem csak úgy, „bele a vakvilágba” hagytam abba.

– Nem így tervezte?
– Egy sportoló sosem tervezi a visszavonulást, a végtelenségig hisz abban, hogy a következő feladatot is meg tudja oldani. Én is így gondoltam, annak ellenére, hogy sok reménysugarat nem láttam az elmúlt négy évben. Számtalan mélypontról visszakapaszkodva újra és újra bele tudtam vágni, mert egy belső hang az súgta, képes vagyok rá.

– Mikortól nem hallja már a belső hangot?
– Tavaly szeptemberben úgy kezdtem neki a felkészülésnek, hogy napra pontosan számontartottam, mennyi idő van még az olimpiáig – nem a válogatóig, a tokiói döntőig számoltam. Három olimpia tapasztalatával tudtam, mit kell tennem ahhoz, hogy elérjem a célomat. A felkészülésnek majdnem a háromnegyedénél tartottunk, amikor elhalasztották az olimpiát, és belátható távolság helyett újra ötszázötven napot láttam a naptárban. Úgy éreztem, képtelen vagyok még egy évig tovább csinálni.

– A döntése azért meglepő, mert úgy hírlett, új lendületet kapott attól, hogy újra Kozák Danutával készül.
– Emiatt volt bennem a legtöbb kérdőjel. Az ideális felkészüléshez adva voltak a feltételek, ez az év maga volt a csoda. Nagyon élveztem a Tóth László és Somogyi Béla irányította munkát, minden úgy alakult, mint a londoni és a riói olimpia előtt; Danuta mellett készültem, és bízhattam abban, hogy újra együtt versenyezhetünk, emellett klubom, a szövetség és a támogatóim bizalmát is élveztem. Ezért is volt annyira nehéz a felismerés, hogy nem fog menni. Nem tudok egykönnyen elengedni semmit, feladni pláne nem szoktam – egy sportolónak önmaga előtt is nehéz felvállalnia, hogy lelkileg gyenge a folytatáshoz.

– Edzőváltásokkal és útkereséssel teli négy sikertelen év után nem érzi úgy, jobb lett volna a csúcson abbahagyni?
– Noha sokkal elegánsabb, kevesen tudják a csúcson befejezni. Egerszegi Krisztinán kívül nemigen ismerek sportolót, aki képes volt erre. De épp a kétezerhúszas év miatt nem bánom, hogy folytattam. Idén nagyon magányos voltam, de rengeteget erősödtem azáltal, hogy sok mindennel egyedül kellett megküzdenem. Egyvalamit bánok a négy évből, hogy nem fogadtam meg a Bp. Honvéd szakosztály-igazgatója, Horváth Gábor tanácsát, aki azt javasolta a riói olimpia után, hagyjak ki egy évet, és pihenjek. Kétezertizenhetet kivéve jó döntéseket hoztam, semmit sem tennék másként.

– Milyennek látja összességében a bejárt utat: egyenesnek, göröngyösnek?
– Sok sportolótól hallom, kiskora óta meggyőződése volt, hogy olimpiai bajnok akar lenni. Nekem sosem voltak hasonló elvárásaim magammal szemben, én csak nagyon szerettem nyerni. A versenyszellemnek köszönhetően kezdetben nem volt gond, a nehézségek akkor kezdődtek, amikor már nagyon akartam a sikereket. Összességében nagyon göröngyös utat jártam be, de a meghatározó szakasz sima volt. Az utóbbi négy évben minden „kifelé pattant”, de kilenc évig minden befelé; abban az időszakban, amit egy levegővel le lehetett tudni, azaz kétezernyolc és kétezertizenhat között kikövezett úton haladtam: szerencsém volt a párostársakkal, a csapatokkal, az edzőkkel, és zsákszámra nyertük az aranyakat.

– A férfiaknál az utóbbi idők csapathajóit szokás a vezérevezős Kammerer Zoltán után Kammerer-féle négyesnek nevezni. Zavarja, hogy a női négyeseket nem „Szabó vezérelte egységként” emlegetik?
– Nem zavar. Az viszont bánt, amikor úgy emlegetnek, hogy kiváló csapathajós, de egyesben nem jó kajakos. Én úgy voltam a válogatókon egyesben második, ötödik vagy hatodik, hogy mindig olimpiai bajnokok mellé kellett beállnom a rajtba; nekem Janics Natasával, Kovács Katalinnal, Kozák Danutával vagy Benedek Dalmával, csupa klasszissal kellett megküzdenem. Rendben, párosban voltam erősebb, de a csapathajós teljesítmény mögött mindig megbízható egyesbeli teljesítmény volt. Egyéniben nyerni non plus ultra, de nem kellene elhallgatni, hogy a csapathajós alkalmasság is tehetséget jelent. Az idei felkészülés során pontosan azt tudtam magamnak bizonyítani, hogy megérdemeltem a sikereimet, mert rengeteg és lelkiismeretes munka van mögöttem. Bánt, ha ezt el akarják venni.

– Melyik volt pályafutása nagybetűs pillanata?
– Amikor a riói párosdöntő után ültünk a stégen, és egymás szavába vágva magyaráztuk, hogy annyi fordulat után és egy rettentő betegség ellenére mégis megcsináltuk. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, Danának még egy rossz napja sem volt, nemhogy gyengének láttam volna. Mindkettőnknek nagyon nehéz volt, hogy betegen versenyzett, nagyon akartam vele ezt a győzelmet, amit végül ötvenegy ezreddel sikerült a németek előtt kicsikarni.

– A pekingi olimpián K–4 500 méteren nyert ezüstje milyen távolságra van a szekrényben az aranyaktól?
– Az első négy évben elő sem vettem, félre volt dobva a szekrény egy távoli sarkában. Amikor meglett a londoni arany, többé nem haragudtam rá, Rio után pedig felértékelődött, megszerettem. Ma úgy gondolom, ajándék volt a sorstól, mert hozzásegített, hogy olyan eredményeket érjek el, amilyenekről nem is álmodtam.

– Három jellemvonása, amely nélkül nem lenne három ötkarikás aranya?
– A végtelen szorgalom, amelyet valamennyi edzőtársam megemlegetett. Az érzékenység, amely űzött-hajtott, hogy elérjem a sikereket azokkal a társakkal, akik emberileg közel álltak hozzám. És a rugalmasság – ezen dőlt el, hogy nincs tovább. Miután három olimpiai bajnoki címmel megelégedtem, a folytatásban nem voltam hajlandó a saját egyéniségemet feláldozva mindenáron másoknak alárendelődni. Korábban sok esetben megrántottam a vállam, de az utóbbi időben nagyon tudott fájni egy rossz szó, és nem akartam már, hogy mások befolyásolják az életemet.

– Egy hajót mindenesetre elraktároz?
– Az, hogy három hete nem ültem hajóba, nem azt jelenti, hogy keserűség lenne bennem, vagy már ne szeretnék kajakozni, sőt! Én olyan mániákus leszek, mint Storcz Botond, rendszeresen látnak majd a Gubacsi hídnál evezni.

– Látja már a következő olimpiák női vezérevezősét?
– A tavalyi vébén Gazsó Dorka elképesztő ügyesen megoldotta a feladatot, szerintem fognak még rá csapatot építeni. De rajta kívül is többen pályáznak eséllyel a csapatsikerekre, nagyon tehetséges generáció érkezik meg hamarosan a női szakágba.

– És ön merre tart?
– Jó lenne befejezni a jogi egyetemet, és szívem szerint a sportban dolgoznék tovább, mert szeretnék visszaadni valamit abból, amit a kajak-kenutól kaptam.

A háromszoros olimpiai bajnok most már szépnek látja a karrierjét

Elcsukló hangon jelentette be a visszavonulását Szabó Gabriella