Kovács Katalinék karácsonyi várakozása – egy családi adventi képeslap

Pocsolyákat kerülgetünk, itt-ott még saras az utca, ám a lámpák szolid fényében mintha szitálni kezdene a hó. A kapuból jól látszik, ahogy az esti vacsorához készül elő. Leszegett fejjel hagymát aprít az esti körözöttes kenyérhez. A konyhaablakból kipillant ránk, mosolyog, de harsány üdvözlés helyett suttogni kezd: „Luca elaludt, kifárasztotta a délután nyüzsgése és a várakozás.”

A várakozás, amely most duplán érződik Kovács Katalinék otthonában. Az ünnep közeledte tapintható a budakalászi házban: a lépcsőkön, a falakon apró díszek, a kertben fények gyúlnak, az asztalon a közös barkácsolás nyomai – zöldre festett fa fenyőfák, amelyeket hamarosan apró kezek öltöztetnek pompázatos karácsonyi „ruhába”. És szinte kézzelfogható a várakozás egy új életre is – januárban születik meg ugyanis Júlia, Kovács Katalin és párja, Schmidt Ádám második gyermeke.

„Érdekes időszak ez, hiszen a nők általában ilyenkor már nehezen tudnak meglenni a saját bőrükben. Érzem ezt én is, ugyanakkor ott van bennem, hogy ez az utolsó ilyen pillanat az életemben, ez az utolsó, hogy gyermeket várok, megélhetem ezt a belső kötődést, egységet, ami nagyon szép. Persze, jó lenne, ha négyesben tölthetnék már ezt a karácsonyt is, úgy, hogy Júlia ölelhetően köztünk van. De türelmes vagyok, hiszen már csak néhány hét választ el bennünket a találkozástól” – mondja Kovács Katalin, akiben a karácsony kapcsán régi családi emlékek idéződnek fel.

Amikor a fa alatt nem mobiltelefonok és számítástechnikai újdonságok sorakoztak, hanem különleges gyümölcsök, banán, narancs és persze rengeteg dió. Az ő családi „képeslapjáról” egyszerű, puritán karácsonyok pillanatai köszönnek vissza: az együttlét varázsa, játék és három édesen kacagó lány.

„A nővéreimmel mindig készültünk valami műsorral. A legidősebb testvérem, Anita vezényelt, Lilla segítette őt, én pedig, aki a pánsíp végén álltam, lekövettem, amit a nagyok csináltak. Leginkább énekelni szerettem, ez volt a mi ajándékunk apunak és anyunak, akik lenyűgözve ültek a kanapén. A mi karácsonyaink az egyszerűségüktől voltak gyönyörűek – gyümölcsökkel, illatokkal, ízekkel. Nem azért volt így, mert szegények lettünk volna, hiszen a szüleinktől mindent megkaptunk év közben, amire szükségünk volt. Édesapám a munkája révén sokszor járt külföldön, ahonnan mindig rengeteg édességgel, például az akkor még ritkaságnak számító nagy táblás Milka csokival tért haza. Azt hiszem, a szüleimnek fontosabb volt, hogy a karácsonynak azt az arcát mutassák meg nekünk, ami a lényege ennek az ünnepnek: a várakozás és a hit.”

Az igazi várakozást és hitet adta vissza annak idején a most négy és fél éves Luca Anna születése. Hiszen a szülőként megélt ünnepek, karácsonyok egészen mások – sejtelmes puhaságúak, ragyogóbb fényűek, gyermekien mosolygósak és törékenyek.

„Amikor sportoltam, az ünnep a pihenéssel volt egyenértékű. Vártam, hogy vége legyen a napi szenvedéseknek, vártam, hogy egy jót ehessek, egy jót aludjak, fizikailag feltöltődjek. Az ünnep hangulata, varázsa megkopott, nem fogott meg, de Luca hite, várakozása visszahozta az igazi karácsonyt az életembe. Nem vagyok romantikus alkat, de nagyon el tudok lágyulni az ő örömét és izgalmát látva” – folytatja, miközben kócosra aludt hajjal betoppan közénk Luca is, aki édesanyja mellé ülve színes pomponokat ragaszt fel az előkészített fa fenyőfára. Anyukája segíti, dicséri és örömmel nézi lánya „pillanatát”. A határozott, céltudatos, kemény sportolónő, Magyarország aranyszállítója már régóta nincs jelen...

„Nincs – nevet Katalin. – Olyannyira nincs, hogy már tényleg csak emlékkép a sportolói pályafutásom. Valamivel több, mint két éve fejeztem be a kajakozást, de olyan távolinak tűnik minden, mintha már egy évtized is eltelt volna azóta. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar és könnyen el tudom engedni a versenysporttal kapcsolatos érzéseimet, de szerencsére sikerült, amihez kellett a családom, és persze az is, hogy rájöjjek, az utolsó éveimben már nem azt jelentette a kajakozás, amit korábban. Azt hittem, hogy szívvel-lélekkel készülök a riói olimpiára, de az edzéseken, az edzőtáborokban a szívem és a lelkem már nem a vízen, sokkal inkább itthon volt. Állandóan azon gondolkoztam, miért nem vagyok a lányom mellett, miért nem a családom körében töltöm el a mindennapokat. Amikor az edzések után kiszálltam a hajóból, rohantam a telefonhoz és néztem, hogy hívtak-e, hívjam-e őket, mikor tudunk beszélni egymással... Ha visszagondolok erre az időszakra, már nem volt őszinte a kapcsolatom a kajakozással, s így sokkal könnyebb is volt kiszállni az addigi körforgásból.”

Júlia érkezése is egy körforgást szakít meg. Ha nem is végleg, de egy kis időre leteszi a tollat, kikapcsolja a számítógépet Kovács Katalin, aki a Budapesti Honvédnál PR-vezetőként dolgozik.

„Az élsportolók a búra alól kilépve nem mindig lelik meg a helyüket. Én szerencsésnek mondhatom magam, hiszen megtaláltam a számításaimat a Honvédnál. Persze az elején én is féltem, hogy mennyire leszek hasznos és fontos, kellek-e egyáltalán ide, de mindenki nyugtatott: legyek türelemmel, mert meg fog érkezni az, amire vágyom, amiben jól érzem magam. És így is lett. Van, hogy alig látszom ki a munkából, olykor nem is tudok kikapcsolni, de talán mindig is az az ember voltam, aki fél gőzzel nem tud semmit sem csinálni” – mondja, ám kontrollnak ott a család, s egy, sőt, hamarosan két csöpp kislány, akiknél nincs jobb „blokkolóóra”.

„Luca érkezése és az anyaság rengeteget formált rajtam, de van még egy-két megtanulni való lecke az életemben. Például hogy türelemmel forduljak a mindennapok felé, hogy a hirtelenség, az azonnaliság nem mindig célravezető. Látom ezt a mi kis életünkben is, Ádám higgadtsága sokszor kifizetődőbb a gyereknevelésben, mint az én tűzrőlpattantságom, lendületem” – nevet, de éppen az a jó a családban, hogy igazi „társasjáték”, ott egészítik ki, erősítik meg egymást a felek, ahol a legnagyobb szükség van rá.

Most karácsonykor éppen a konyhában, hiszen a hagyományoknak megfelelően december 26-án Kovács Katalinék házában gyűlik össze az egész család. Katalin és Ádám együtt főz majd' húsz embernek, ami a terhesség utolsó hónapjában már nem is olyan egyszerű feladat.

„De együtt megoldjuk. A szokásos húsleves és kacsasült mellett természetesen megint lesznek extra meglepetések, izgalmas előétel készül, mellé még egy bónuszleves és főétel is. A sütést azonban nem vállalom, az a nagymamák reszortja nálunk” – magyarázza Katalin, miközben próbálja előcsalogatni a gardróbszekrény mélyéről Lucát, aki dacosan a közös fotózás elől menekült oda.

S aki új lendületet kap attól, hogy megmutathatja Mikulás-ajándékait és kistestvére szépen előkészített szobáját.

„Ez Júlia szobája lesz. Tudod, hamarosan tesóm születik. Nagyon kíváncsi vagyok már rá...” – szögezi le határozottan, s okos kis szemében ott van az igazi várakozás...