Kajak-kenu: „Ha visszagondolok erre, még mindig kiráz a hideg”

– Milyen a civil élet?
Nem gondoltam volna, hogy ennyire pörgős! Bár sportolóként is hozzászoktam egyfajta tempóhoz, mégis kicsit más – válaszolta a kajak-kenu sport világklasszisa, Kovács Katalin, aki 2016 júliusában fejezte be pályafutását, majd kis szünet után néhány hónapja kezdett el klubjában, a Bp. Honvédban dolgozni. – A legszembetűnőbb különbség, hogy míg kajakosként volt az életemben rendszer, amelynek köszönhetően mindig tudtam előre, mit csinálok a következő napon, most, a civil életben egy-egy aktuális feladat köré próbálom szervezni a mindennapokat. Gyakran úgy érzem, huszonnégy óra semmire sem elég, és csak remélem, hogy elkészülök a megadott határidőre.

– Milyen feladatai vannak?
Különféle, az egyesület arculatának és imázsának formálásához kapcsolódó projektekért felelek. Kiemelt feladatom, egyben szívügyem az „Iskolám a Honvédban” elnevezésű testnevelési és utánpótlásprogram, amelynek lényege, hogy a XIII. kerületi partneriskolák alsó tagozatos tanulóinak a sporttelepen tartanak egy-egy testnevelésórát a honvédos edzők. Fantasztikus kezdeményezés, amellyel minden résztvevő csak nyerhet; a gyerekek élvezik az élsportolói környezetben tartott foglalkozásokat, amelyeken négy év alatt – az életkori sajátosságok figyelembevételével – tíz szakosztály munkájával is megismerkednek. A projekt az iskoláknak is segít a mindennapos testnevelésben, a klub nem titkolt célja pedig az, hogy a program egyfajta utánpótlás-toborzóként is eredményesen működjön. A teljes tanéven átívelő munka mellett napi aktuális feladataim is vannak, épp egy majd' ezerfős Mikulás-ünnepséget szervezek.

A JÁTSZÓTÉREN FIGYELNI A TÖBBIEKET

– Sok eredményes sportoló bevallja, karrierje befejezése után megküzdött a hétköznapi életbe való beilleszkedéssel. Önnek okoz, okozott nehézséget?
Még aktív sportolóként az volt a legnagyobb félelmem a jövővel kapcsolatban, hogyan fogok célokat megfogalmazni magamnak, illetve milyen célokat tudok majd kitűzni. De az átmenetet jelentősen megkönnyítette, hogy negyvenévesen úgy hagytam abba a sportolást, hogy van egy kislányom, van családom. Utólag tudatosult bennem, hogy – bár akkor és ott úgy éreztem, semmi sem változott a gyermekem születése után – az utolsó két és fél évben már sem fizikailag, sem mentálisan nem tudtam százszázalékosan az edzésekre koncentrálni. Amikor igazán sikeres voltam, minden idegszálammal a kajakozásra összpontosítottam, de Luca érkezésével eltolódtak a hangsúlyok. Egyértelmű volt, hogy 2016-ban – az olimpia előtt vagy után – befejezem. Mindössze másfél hétig éreztem kicsit rosszul magam a bőrömben.

– A tavalyi második válogatóversenyt követően?
Igen. Azon a versenyen eldőlt, hogy nem lesz több olimpia. Hazafelé autózva tudatosult bennem, hogy itt a vége – ha visszagondolok erre a pillanatra, még mindig kiráz a hideg... De utána, mintha mi sem történt volna, ment tovább az életem.

– A munkába állást megelőző évben főállású anyuka volt?
Tulajdonképpen igen, és hihetetlenül élveztem, mert nagyon sok időt tölthettem együtt a lányommal. Nem mondom, eleinte szokatlan volt, hogy nincsenek időhöz kötött kötelezettségeim, előfordult, hogy a játszótéren a szemem sarkából figyeltem a többi anyukát, hogyan élik a mindennapjaikat. Elkezdtem újra felfedezni a világot Lucával, Budapest nevezetességeit járva elkezdtem megismerni a szülővárosomat – korábban ilyesmire nem jutott idő.

HOGY FÁJHAT AZ UTOLSÓ SZÁZ MÉTER…

– Az irodai munkához is könnyen hozzászokott?
A munkának ez a része bőven ad kihívást, mert elég távol áll tőlem. De ahogy telnek a hónapok, egyre inkább hozzászokom. Augusztus végén kezdtem el dolgozni, az első hetek azzal teltek, hogy megismerjem a munkatársaimat, az elvárásokat, felvegyem a munkatempót. Eleinte kicsit izgultam, hogyan fogadnak majd – sokat segít, hogy többnyire nyitottságot, pozitív hozzáállást tapasztalok.

– Azért időnként feltűnik majd a vízparton is?
Természetesen, az idén is ott voltam a szegedi világkupán. Érdekes a partról nézni a versenyeket. Egyrészt jó érzés látni, hogy rengeteg a magyar tehetség, az utánpótlás biztosítva van. Másrészt amikor egy-egy futamot nézek, leginkább arra gondolok, hogy fájhat a versenyzőknek az utolsó száz méter. És ami még furcsább, annyira átérzem, ami a vízen történik, hogy szó szerint elgyengülnek az izmaim.

– Kicsit sem hiányzik a kajakozás?
Eleinte vissza-visszatért a gondolat, hogy hiányzik – ma már nem érezek hasonlót. Korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy létezni tudok majd kajakozás nélkül, mert imádtam – most már azt tartom elképzelhetetlennek, hogy elinduljak egy edzőtáborba. Eljutottam oda, hogy külső szemlélőként tudom nézni és megítélni életemnek ezt az időszakát.

– Mit lát kívülről?
Hogy megérdemlek egy vállveregetést azért, mert végig tudtam csinálni. És most kezdem csak igazán értékelni, amit elértem.

SOSEM GONDOLTA VOLNA, AZTÁN MEGVALÓSULT

– Mit felel majd, ha kislánya vagy a Honvédba testnevelésórára érkező kicsik megkérdezik: mi kell ahhoz, hogy valakiből élsportoló legyen?
Azt felelném, meg kell fogalmazni magunknak célokat, amelyekért tenni kell. Tenni kell akkor is, ha valami fáj, és akkor is, ha akadályokat gördítenek az utunkba.

– Hogyan magyarázná el, mit jelent olimpiai bajnoknak lenni?
Mesélnék a versenyekről, és kiemelném, hogy olimpiát csak négyévente rendeznek, ezért különleges élmény és hatalmas lehetőség. Ha pedig sikerül nyerni is, arra nagyon büszkének kell lenni.

– És önnek mit jelent „halhatatlannak” lenni?
Bennem most kezd tudatosulni, milyen eredményeket értem el pályafutásom során. Sokáig nem gondoltam volna, hogy olimpiai és világbajnok leszek, szinte hihetetlen volt, hogy egyszer csak megvalósult. Sokszor eszembe jut, hogy fiatalon ámulva néztem a sportágam nagy alakjait, és a mai napig furcsa érzés azzal szembesülni, hogy már rólam beszélnek bajnokként, hogy példakép lehetek. Az elismerés kapcsán is az a kérdés jutott először eszembe: hogyan kerülök én ebbe a különleges társaságba? Számtalan magyar sportolónak helye lenne ebben a szűk elitben – kiváltságnak érzem, és nagyon büszke vagyok rá, hogy engem választottak.