A születésnapos Rozsnyói Katalin a fiúktól soha nem kap sebeket

– Néhány nappal ezelőtt Tarlós István főpolgármestertől átvehette a Papp László Budapest Sportdíjat. Az Újvárosháza dísztermében a sok-sok díjazott között ön és a színművész Sinkó László kapott vastapsot az egybegyűltektől. Többen külön gratuláltak, egy hölgy pedig, akinek egyébként MTK-s kötődése van, csak arra vágyott, hogy megszoríthassa az ön kezét.
– Ritkán szoktam elérzékenyülni, de ezek tényleg megható pillanatok voltak. Jólesett, hogy kiváló tudósok, művészek, köztiszteletben álló vezetők, orvosok, lelkészek között ismertek el engem is. És elgondolkodtattak Tarlós István szavai, aki az új célok megvalósításáról, a tudás átadásáról beszélt. Mert mindez szép. A körülmények azonban már nem annyira. És szerintem attól olyan kiválóak ezek az emberek, hogy a körülményekkel dacolva is magas szinten tudják végezni a munkájukat.

– Már többször nyilatkozta, hogy kész, vége, befejezi a pályafutását. Aztán az ősz mindig egyfajta megújulást hoz az életébe.
– Igen, mindig abba akarom hagyni, de valahogy megfeneklik az akaratom. Megmaradhatnék háziasszonynak, anyának, nagymamának, ezekben a feladatokban is kiélhetném magam, de a vízen mindig rátalálok valakire, valakikre, akik megindítják a szívemet, akiket sajnálnék, ha elkallódnának. Ilyenek például a fiaim: az olimpiai ezüstérmeseim, akik úgy néznek rám, mint egy szentre, akikért nekem is érdemes felkészülnöm, edzéstervet írnom és hetvenévesen is beülnöm a motorosba. Olykor elgondolkodom azon, hogy ők miért csinálják? Aztán azon is, hogy mit erőlködöm én még itt, miért nem foglalkozom a családommal? De e nélkül nem lennék egész. Ez egyfajta éltető mánia, ami kikapcsol, feltölt. Kívülről nézve biztosan lökött öregasszonynak látszom, de belül ugyanolyan következetesek a dolgaim, ugyanúgy töröm a fejem azon, miként tudnék valami pluszt kicsikarni ezekből a fiúkból, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt.

– Ahogy erről beszél, azt látom, ez nem csak az ön vágya. Nem önös cél, hanem valamiféle szövetség vezérli. Vagy tévedek?
– Ha én fognám a kalapomat, ami nincs, és elmennék, akkor ők tényleg magukra maradnának. Tudják, hogy elvesznének és én ezt nem tehetem meg velük.

– Az újságokból sokszor egy morózus, a kemény edzésmódszereiről és a nyers véleményéről híres Fábiánné köszön vissza ránk. De ahogy most beszél, ez valami egészen más...
– Az edzéseken nem sajnálom meg a versenyzőimet. Ha megsajnálnám őket, magam alatt vágnám a fát. Sokszor elnevetem magam a szenvedéseiken, amelyeket ők is ugyanúgy akarnak. Hogy szeretni lehet-e őket? Nagyon is! De ne féljen, nem én megyek utánuk. Ők azok, akik keresnek, akik örülnek, hogy a fiaim lehetnek. A lányoknál ezt sosem éreztem. Másképp is beszéltem velük.

– Nagyobb most a bizalom?
– Százszor. A fiúk nem óbégatnak, nem kérdőjeleznek meg, csinálnak mindent szó nélkül. És ami nagyon fontos: összetartó társaság, képesek egymásért küzdeni, és kihozni egymásból a jót. Tőlük nem kaptam sebeket.

– A lányoktól?
– Most soroljam? Nem teszem. Már nem foglalkozom velük. A sors mindent megold. A nők... Tudja, a nők, azok a pályán is nők. Minden nyűgjükkel, fondorlatukkal. A fiúk nyíltak, őszinték, nem hazudnak és segítőkészek. Képesek olykor apró ajándékokkal beállítani, legyen az egy szál kóró vagy egy csipkebogyó. És felhívnak csak úgy telefonon. „Kati néni, hiányzom-e már?" – kérdezik, én meg persze viccesen mondom nekik: „Persze, hogy hiányzol, fiam, nem is tudtam másra gondolni, csak rád". A lányok csak akkor kerestek, ha valami bajuk volt.

A NEMZETI SPORT KEDDI SZÁMÁBAN AZ EDZŐNŐ ELÁRULJA, HOGY JANICS NATASÁVAL IS TARTJA A KAPCSOLATOT, ÉS HOGY MIRŐL BESZÉLT A SZERBIÁBA TÁVOZÓ BAJNOKKAL, EZEN KÍVÜL MESÉL ARRÓL, HOGY A CSALÁDJÁBÓL MERÍT ERŐT, BÁR A FÉRJÉT ÉPPEN NEKI KELL ÁPOLNIA A BETEGSÉGE MIATT.