Római vakáció Rozsnyói Kati nénivel

„Laza hét van” – mondja Kati néni.

Nem úgy néz ki. A feszülő izmok, a megemelt súlyok mennyisége, a szenvedő arcok legalábbis nem erre utalnak.

Pedig laza hét van: napi egy edzés, délután szabadprogram. De délelőtt… Délelőtt nincs lazítás, jövőre olimpia, aki el akar jutni Londonba, annak dolgoznia kell. Ha másért nem, azért, mert Kati néni (azaz Fábiánné Rozsnyói Katalin mesteredző) ott járkál a teremben, és megszidja, aki nem dolgozik rendesen. Ezt őszintén szólva egyikük sem akarja megvárni.

A helyszín a Római-part, az egyik hotel edzőtermében végzik itt az alapozást az MTK kajak-kenusai.

„Az MTK-ban még se meleg víz, se fűtés, ami eddig nem jelentett gondot, mert jó idő volt, utána meg edzőtáborba mentünk Bulgáriába, de most már kell a fűtött edzőterem, amikor visszajönnek a gyerekek a futásból” – mondja Kati néni, majd csípőből úgy leszúrja a terembe lihegve érkező Kulifai Tamást, hogy alig áll meg a lábán. Öt percet késett reggel, még öltözött, amikor a többiek elindultak futni, így rossz irányba ment, később ért vissza. „Mi van, Toma, eltévedtél?” – kérdezi Kati néni, de hangjából érezhető, nem igazán vár választ.

Kulifai sűrűn kéri az elnézéseket, többet nem fordul elő, és látszik, komolyan is gondolja.

A mesteredző nem lacafacázik, itt, kérem, rendnek kell lennie: még egy világbajnok sem engedheti meg magának, hogy elkéssen. Mert azért büntetés jár: az uszodában plusz száz méter, méghozzá időre (háromezer után azt már nem nagyon kívánja a szervezet), vagy még egy kör futás, még egy sorozat a súlyzókkal. A hangsúly a „még”-en van, mert az alapedzésadag sem piskóta.

„Nem lehet itt lődörögni, szakadtan, izzadtan kell visszatérni a futásból, mert ellenőrzöm ám! A konditeremben aztán automatára kapcsolnak, mindenki azt csinál, amit szokott, de lazsálás nincs, tudják, hogy itt vagyok” – mondja Fábiánné, miközben sétálgat a „gyerekek” között, figyeli, hogy mindenki rendesen dolgozik-e. A fiatalok pedig nyomják keményen, hiszen tudják, ez az ő érdekük.

„Fiatalok még. Közülük egyedül Benedek Dalma az, akinél szóba kerül az olimpia – ha nem betegszik meg, ott lesz. Tóth Dávidnak és Kulifai Tamásnak is megvan a lehetősége, de nekik ki kell kaparniuk a gesztenyét. Ezért vagyok velük kemény. Vagy nem is ez a jó szó: szigorú, de következetes” – mondja Kati néni.

„Csak túloz, valójában vajszíve van” – vág közbe Rajna András, Atlanta olimpiai ezüstérmese, az MTK szakosztály-igazgatója, akinek annak idején egyszer-egyszer szintén volt szerencséje Fábiánné edzésmódszereihez.

„Ahhoz képest, ahogy veletek bántam, ezekkel a fiatalokkal kegyetlen vagyok” – vág vissza a mesteredző, de közben mosolyog. Tény, 35 év edzősködés és a tanítványai révén megszerzett megannyi olimpiai aranyérem után neki már nem kell magyarázkodnia. Nem ő függ a versenyzőitől, hanem ők függnek tőle. Persze szeret köztük lenni, nem is tagadja.

Még akkor is, ha néhány hete egy beszélgetés során már utalt rá, a visszavonulást fontolgatja. Mert kell az idő másra is, ott vannak például az unokák.

„Tegnap is volt egy matekfeladat bekarikázva: mondja a gyerek, hogy se ő, se az anyja nem érti. Elkezdtem rajta agyalni, mondom, az nem létezik, hogy egy szöveges példát nem tudok megoldani. Megoldottuk. Olyan ez, mint a keresztrejtvény vagy az edzésterv – gondolkodni kell rajta. Az itteni gyerekek sem tudják soha, mire számítsanak, nem is tudhatják, mert bár felírok mindent, gyakran improvizálok. Ha úgy látom, túl erős az edzés, lehúzok egy adagot, ha meg nem, hozzáteszek egyet” – mondja, de látszik, utóbbi esik meg gyakrabban.

S hogy a gyerekek lázadnak-e?

A bulgáriai edzőtáborban, ahonnan nemrég tért haza a csapat, egyikük megpróbálta – nevet persze nem mond az edző, nem akarja megszégyeníteni. Nem is lázadás volt az, csak „lázadáska" – nem bírta a kemény meneteket öt másodperces, szusszanásnyi szünetekkel.

„Nem bírom” – panaszolta.

„Azt bírod, amit én mondok – jött a válasz. – Amikor a dobogón állsz, az aranyéremmel a nyakadban, a háttérben vagyok, de most én vagyok előtérben, én mondom meg, hogyan jutsz el addig.”

Ez hatott. Ennyiben maradtak.

Lehet erre ezt, azt, meg amazt mondani – kétségtelen, a módszer működik. Hogy csak a jelenlegi tanítványokról beszéljünk: Benedek Dalma és a hatalmas meglepetésként a nyáron világbajnoki aranyat szerző Tóth Dávid, Kulifai Tamás kettős sikere a bizonyíték erre.

„Nehéz nekik, tudom én. Más ma az élet, mint abban az időben, amikor mi sportoltunk. Mi is menők voltunk, igaz, nem kaptunk annyi pénzt, mint a mostaniak, de az élet is más volt. Most keresni csak az tud a kajak-kenuval, aki a csúcson van, aki mögött már vannak sikerek, a többieket meg támogatják a szülők, van, akit a fiatalabb testvére. Csodálkozom, hogy egyáltalán miért csinálják, miért folytatják a sportot? Persze tudom én, hogy miért: világ- és olimpiai bajnokok akarnak lenni.”

S megy tovább az edzés, emelgetik a súlyokat. Kati néni rájuk szól, hogy mosolyogjanak, mintha élveznék, majd Benedek Dalmát utasítja, hogy vegyen fel nagyobb súlyt, mert az jobban mutat a képen, meg lélektani hadviselésnek sem rossz... Nevetnek. Alapvetően jó a hangulat, mindenki tudja a dolgát, s amit Kati néni nem mond el, azt ők megsúgják: a mesteredző rendeli nekik a repülőjegyet az edzőtáborba (persze az árát utólag visszakapja a klubtól, de mégis...), hogy egyébként is mindent, de mindent megtesz a tanítványaiért.

Most majd megint, mert ismét mennek Bulgáriába két hétre.

Napi három edzés (szombat-vasárnap is) sífutók, birkózók, triatlonosok, síugrók társaságában, utána pihenés, mert a tábor 2000 méter magasan van, és 100 kilométeres körzetben sehol semmi. Csak a munka van, a munka, meg a munka.

De mennek, zokszó nélkül, hiszen érzik, nagyon közel van már az olimpia.