Kevin Constantine: Úgy játsszunk, hogy a lehetetlen is megtörténhessen!

– Tizenegy felkészülési mérkőzés öt hét alatt. Hogy értékeli a válogatottnál végbemenő folyamatokat?
– Nem választanám külön ezt a tizenegy meccset a korábban lejátszott öttől, amelyeket még novembertől kezdtünk, de igaz, hogy intenzíven áprilistól készülünk a világbajnokságra – mondta lapunknak Kevin Constantine, a magyar férfi jégkorong-válogatott amerikai szövetségi kapitánya. – Talán soknak tűnhet ennyi mérkőzést lejátszani a felkészülési időszakban, de a stábbal úgy gondoltuk, hogy ha bizonyos szempontból hátrányban vagyunk a vébén résztvevő csapatokhoz képest, valahogy kompenzálnunk kell. Tamperében kivétel nélkül nagy játékerőt képviselő együttesekkel csapunk össze. Ha ebben nem is tudjuk mindenkivel felvenni a versenyt, szerettünk volna más területen előnybe kerülni a riválisainkkal szemben, és azáltal, hogy ilyen sokat gyakoroltunk együtt, jobban összeszokott a válogatottunk, mint a legtöbb vetélytársé. A játékstílusunkat elméletben teljesen elsajátítottuk, és megvan a szükséges kapcsolat a srácok között. Keményen dolgoztak, rengeteget kellett tanulniuk, hiszen – ellentétben például a finn csapattal, amely már régóta dolgozik ugyanazzal a szövetségi kapitánnyal – őket új ember irányítja. Némi segítség volt, hogy a székesfehérváriaknak nem kellett új szisztémát megszokniuk. Egyvalamit biztosan elmondhatok, ahogy telt az idő, úgy lépdelt folyamatosan előre a csapat is. Hogy elég erősek vagyunk-e ahhoz, hogy felvegyük a legjobbakkal a versenyt? Egyelőre nem tudom, de a legutóbbi két meccsünk, Szlovénia és Kanada elleni biztató volt, még akkor is, ha az ilyen erősségű együttesek kíméletlenül kihasználják, ha az ellenfelük akár egy apró hibát is elkövet.

– A világbajnokságon először Dánia ellen lép jégre a válogatott – elkezdték már a felkészülést az ellenfelekből?
– Próbálunk a lehető leginkább a jelenben élni, de természetesen igyekszünk feltérképezni az ellenfeleinket, és bizonyos mértékben alkalmazkodni hozzájuk, kisebb változtatásokkal a játékunkban. Ugyanakkor én abban hiszek, hogy azt kell csinálnunk, amit mi képviselünk, és 90-95 százalékban a megtanultak és gyakoroltak alapján, csapatként kell a jégre lépnünk.

– A felkészülés alatt sokszor szóba került a válogatott játékával kapcsolatban, hogy minél hatékonyabb átmenetre van szükség védekezésből támadásba, mert a mérkőzések nagy részében vélhetően védekezni kényszerül. Fejlődött ebben az együttes?
– Hatalmas kihívást jelent a srácoknak, hogy a ligáikban a bajnoki meccsek irama lassúbb, mint azoknak, akik ellen a világbajnokságon játszanak. A legtöbb játékosom az Erste vagy az osztrák bázisú ICE hokiligából jön, ezért különösen oda kell figyelniük arra, hogy a fizikai, illetve elsősorban a döntéshozatali sebességük felgyorsuljon. Ha csökken az idő, ami egy-egy döntés meghozatalához szükséges, és ez azzal párosul, hogy fizikailag is versenyképes egy együttes, akkor az átmeneti fázisokban is egyre dinamikusabb lesz a játék. Valószínűleg ebben fejlődött a legtöbbet a csapatom az elmúlt hetekben. Ez a játékosok elkötelezettségének köszönhető, annak, hogy mi, edzők sokat követeltünk tőlük, és annak is, hogy az ellenfeleink erejükből fakadóan erre kényszerítettek minket. Minél többet játszunk a legmagasabb szinten lévő csapatok ellen, annál jobban fejlődik a sebességünk, mind gondolkodásban, mind fizikailag.

– A magyar hokirajongók elvárásai mindig nagyok – a realitás talaján maradva ön szerint milyen eredményt érhet el a válogatott?
– Beszéljünk őszintén. Az igazság az, hogy azért kerültünk az elitbe, mert Oroszországot és Fehéroroszországot diszkvalifikálták, nem azért, mert kivívtuk magunknak az indulás jogát. A magyar válogatott papíron a leggyengébb csapat lesz az elitvébén, ráadásul a múltban még egyszer sem sikerült bent maradni a legjobbak között, ahányszor feljutott, rögtön ki is esett az együttes, és összesen egy győzelem jött össze. Ha csak a papírformát nézzük, egyszer sem szabadna nyernünk, de egész életemben olyan együtteseknél voltam edző, amelyek tagjai elhitték, hogy ha megdolgoznak érte, bármi lehetséges, és ez a magyar válogatott minden játékosára is igaz. Minden egyes mérkőzés minden harmadát úgy játsszuk, hogy a lehetetlen is megtörténhessen. A szurkolóknak tudniuk kell, az elvárásuk biztosan nem magasabb, mint a játékosoké saját magukkal szemben. Őszintén, sok pénzt nem tennék arra, hogy a magyar válogatott bent marad, de akkor sem az én csapatom volt az esélyes, mikor 1994-ben a San José Sharks­nál voltam vezetőedző, és a sztárokkal teletűzdelt Detroit Red Wingsszel találkoztunk az NHL rájátszásában. Az emberek azt hitték, lehetetlen, hogy mi jussunk tovább, mégis megtörtént, és azóta is az NHL történetének egyik legnagyobb feltámadásaként hivatkoznak rá sokan. Az álmainkkal együtt utaztunk a világbajnokságra, és meglátjuk, mi történik. Tény, hogy nem vagyunk esélyesek, de az akaratunk erősebb annál, hogy feladjuk, túl akarunk élni Tamperében.