Jégkorong: Büszkeség és boldogság van bennem – Ocskay Gábor

–  Adja magát a kérdés: milyen érzésekkel nézte végig a csapat történelmi menetelését, immár – ahogy ön szokta mondogatni – „nyugdíjasként”, a pálya mellől?     
– Nagyon nagy büszkeséggel töltött el, amit láttam, s hogy a csapat olyan teljesítményt tudott nyújtani, amely újra csurig megtöltötte a csarnokot. Az idény végén már olyan nézőszámok voltak a Raktár utcában, amilyenek tényleg nagyon régen – válaszolta a néhány hete a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével kitüntetett Ocskay Gábor, a székesfehérvári jégkorong idén 70 éves atyja, a Fehérvár AV19 korábbi szakosztály-igazgatója, aki több mint négy és fél évtizede tölt be meghatározó szerepet a város sportéletében.

– Nem volt önben egyfajta fura kettősség, hogy e klubtörténeti sikernek már nem volt aktív részese? Vagy ellenkezőleg: végre idegeskedés nélkül élvezhette a gyümölcsöt, melynek magjait régen elültette, s hosszú éveken át nagy odaadással gondozgatta?     
– Elsősorban boldog voltam, legfőképpen azért, mert tizenhárom-tizennégy magyar játékossal a keretben tudtuk elérni a sikert – vagyis azt éreztem, hogy időközben visszajutottunk oda, ahonnan anno elindultunk. Tudniillik 2007-ben a magyar játékosok, a magyar hoki fejlődése érdekében léptünk be az osztrák ligába – akkor kaptunk a nyakunkba hideget-meleget, de szerencsére az idő minket igazolt. Nagyon nagy fegyvertény, hogy a 2010 óta működő akadémiánkról hat-hét játékos is szerepet kapott ebben a szezonban kisebb-nagyobb mértékben, közülük többen nagyon fiatalok még, de szégyent senki sem vallott. Ez hosszú távon is esélyt ad arra, hogy a klub a saját utánpótlásából táplálkozzon – főleg, hogy a nemzeti akadémiastátusz még jobb feltételeket teremt majd.

– Ráadásul a hazai játékosok nemcsak kiegészítő szerepet vállaltak, hanem egyértelmű húzóemberei is voltak a csapatnak.     
– Fehérváron mindig is nagyon fontos volt, hogy legyenek ikonok – szerencsére most is vannak. Elég csak Hári Jancsit, Bartalis Istit vagy Erdély Csanit említeni; de az idény utolsó meccsei közül volt legalább öt-hat, amikor csak magyar játékos talált be. Ez kulcsfontosságú, mert lehet világraszóló eredményt elérni úgy is, hogy a légiósok dominálnak, de aligha titok, hogy én világéletemben ez ellen voltam. A hazai hoki fejlődését biztosan nem szolgálja.

– Látva az elmúlt két idényt, végleg megnyugodott, hogy jó kezekbe adta át a klub vezetését?     
– Már akkor biztos voltam benne, hogy jó kezekbe kerül, amikor átadtam. Az Alba Volán SC tulajdonképpen velem együtt nyugdíjba vonult, az így létrejövő új szervezet stábja pedig gyakorlatilag kilencvenkilenc százalékban velem dolgozott előtte tíz évig, beleértve az új klub új elnökét, Gál Péter Pált is. De Szélig Viktor általános igazgatót is még az aktív időszakomban hívtam ide, egyszóval itt mindenki ismert mindenkit a rendszerben. Hiszem, hogy az idő múlásával változásokra és változtatásokra van szükség, de szerencsére nálunk a folyamat nagyon naprakész, a város szüntelen, hihetetlen támogatásával együtt. Ezek együttesen tették lehetővé az eredményt, amire korábban senki sem gondolt – beleértve az ezzel járó Bajnokok Ligája-indulást is, ami ugyancsak sportágtörténeti tett. Innentől nem lesz egyszerű megfelelni az elvárásoknak, főleg, ha abból indulok ki, hogy a döntő utolsó két hazai meccsére napokkal korábban elfogyott az összes jegy.

– Erre megoldásnak ígérkezik, hogy hosszú huzavona után végre tényleg elkezdődött az új, multifunkciós csarnok építése.     
– Nagyon bízom benne, hogy a terveknek megfelelően 2023 végére, 2024 elejére elkészül gyönyörű új otthonunk. Szeretném még megérni, hogy szőrös fejjel ott is láthassak meccseket, úgyhogy nem szabad csúsznia a munkálatoknak… A viccet félretéve, abban a csarnokban egy mostanihoz hasonló döntőn már hatezer ember szurkolhatna a csapatnak, ami óriási szó. Erre jelen állás szerint abszolút van is igény, ezzel együtt nyilván nem kis feladat és felelősség fenntartani egy olyan minőségű csapatot, amely ezt az érdeklődést ki tudja szolgálni. Ám én optimista vagyok, hiszem, ez is egy újabb lépcsőfok ahhoz, hogy a mi kis jégkorongunk kulturált körülmények között tudjon előrelépni.

– Azért óriási utat tett meg a klub, ha megnézzük, honnan jutott hová…     
– Az én esetemben például negyvenöt évről beszélünk, amiben rengeteg buktató és hullámvölgy volt. Örökös probléma volt a pénz, ami most szerencsére stabilizálódni látszik, köszönhetően főképp a régi-új szponzoroknak és a taónak, illetve azoknak az embereknek, akik valahogy mindig átlökdösték a holtpontokon a klubot. Én mindig azt mondtam, ha a munka elvégzett minden oldalról – edző, játékos, vezető, a csapat körüli utolsó ember részéről –, az kifizetődik és a szerencse is a csapat mellé áll. Nagyon fontos a hit: hinni az elvégzett munkában és az egységben. Ennek az egységnek a kulcsfigurája most Kevin Constantine, akiről tényleg úgy beszélnek, mint csodatevőről – nagyon örülök, hogy jövőre is ő lesz a vezetőedző.