Erste Liga: Leírhatatlan érzés itthon bajnoki címet ünnepelni – Sofron

– Tart még az ünneplés Csíkszeredában?
– Tart bizony, szerencsére van mit ünnepelni – válaszolta a Nemzeti Sport kérdésére vasárnap délután Sofron István, aki a fehérvári évek, német és osztrák élvonalbeli, valamint tengerentúli kitérők és két MAC-ban eltöltött idénye után a nyáron felnőttszinten először igazolt haza szülővárosába, Csíkszeredába, és nagyszerű teljesítménnyel, az alapszakaszban 36 meccsen 49 ponttal, a rájátszásban pedig 14/16-os mutatóval rögtön bajnoki címvédéshez segítette a Sportklubot.

– Volt egyfajta íve az évadjuknak: a rossz kezdés és az edzőváltás után szépen, fokozatosan indultak el felfelé, s a rájátszásban is egyre javuló teljesítményük végül az FTC elleni fináléban csúcsosodott ki.
– Tény, nem indultunk jól, nem nyújtottuk azt a teljesítményt, ami elvárható lett volna. Ez edzőváltást eredményezett, ezután kezdett magára találni mindenki. Innentől egyénileg és csapatszinten is egyre jobbak voltunk, végül a döntőre értünk össze igazán: itt már mindenki kihozta magából a maximumot, elöl-hátul, a kapuban egyaránt. Hál' istennek, az Erste Liga évről évre fejlődik, most már mindig van öt-hat klub, amely odakerülhet a végelszámoláshoz – s noha esélyesek voltunk, örülök, hogy csapatként tudtunk úgy küzdeni, olyan játékot a jégre rakni, amely ebben a kiélezett mezőnyben végül a bajnoki címhez kellett.

– Hogyan tudták feldolgozni a döntő első meccsén Salló Alpárral történteket, illetve az ezt követő indulatkeltést mindkét oldalról?
– Roppant sajnálatos, ami az első meccsen történt, lelkileg iszonyatosan megviselt mindannyiunkat, látni, hogy a társunk milyen állapotba kerül. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy sajnálatos hokibalesetről van szó, amelynek okozója vagy elszenvedője bárki, akár én is lehettem volna. Nagy Gergő nem mondható ki vétkesnek, egy jégkorongmeccsen számos ilyen eset van – de egymillióból egy ennyire balszerencsés, hogy a fejvédő éppen leesik, és a játékos tarkóval érkezik a jégre. Ez mindenkinek szörnyű volt: Alpár mellett Nagy Gergőt és a Fradit is nagyon sajnáltam, hiszen Bigi nagyszerű vezéregyéniség, és azzal, hogy végül utólag három meccsre eltiltották, gyakorlatilag neki is, a csapatának is így ért véget az idénye, elvégre a döntő nagy részére elvesztették a legjobb játékosukat. Mi viszont Alpár esetéből is tudtunk erőt meríteni, pluszmotiváció volt mindenkinek, miatta, érte is nyertük meg a bajnoki címet.

– Sok helyen megfordult, de bajnoki címet végül mégis szülővárosa csapatával nyert harmincnégy éves fejjel – milyen érzés volt ennyi idő után hazaköltözni és Csíkszeredában ünnepelni?
– Régi nagy álmom vált valóra azzal, hogy hazaigazolhattam, abba a csapatba, ahol édesapám és nagybátyám is játszott egykoron. Itt születtem, pontosan tudom, mit jelent az ittenieknek a jégkorong, így nagyon örültem, amikor érkezett a lehetőség. Másrészről eleinte volt bennem egy kis félsz is, mert tudtam, az elvárások hatalmasak felém, illetve a csapat felé – reméltem, ez nem fordul át egyfajta nyomásba, hanem inkább erőt merítünk majd belőle. Visszatekintve, nagyon kerek évadot zártunk, és így, hogy itthon tudtam Erste Ligát nyerni, hazai közönség, telt ház és a családom előtt, leírhatatlan érzés, örök élmény marad. Tény, korábban hiába játszottam erősebb ligákban, igazi bajnokesélyes csapatunk sosem volt, most viszont az alapszakaszt és a bajnokságot is sikerült megnyernünk, ráadásul jó játékkal. Felemelő és megnyugtató érzés, hogy amiért hazajöttem, sikerült elérni, nagyon hálás vagyok a szurkolóknak és mindenkinek, aki ezt lehetővé tette.

– Hova kerül a pályafutásában ez az Erste Liga bajnoki címe?
– Mindenképpen a top háromba. Nekem eddig főleg válogatott szinten voltak kimondott sikereim – a két feljutás a nemzeti csapattal, illetve az A-csoportos szereplések –, emellett egyénileg tudtam inkább elérni kiemelkedő eredményeket, így ez most újszerű, fantasztikus érzés.

– Egy módon lehetne még álomszerűbb az idény: ha a válogatottal is összejönne a hőn áhított feljutás Ljubljanában, amire most minden esélyünk meg is van.
– Kétségkívül hatalmas lehetőséget kaptunk a sorstól azzal, hogy a két legerősebb válogatott, a francia és az osztrák felkerült a mi csoportunkból az elitbe. Hozzátenném, papíron így sem mi vagyunk a legesélyesebbek, hiszen a világranglistán a házigazda szlovénok mellett a dél-koreaiak is előttünk állnak, de ettől függetlenül tényleg reális esélyünk van a feljutásra. Ám akkor van a legjobb sanszunk, ha mindig csak a következő feladatra koncentrálunk, és nem a papírformával meg a lehetséges végkimenetelekkel törődünk. Tudom jól, mire képes a válogatottunk: ha össze tudunk állni egy maximumhoz közeli állapotra, igenis képesek lehetünk a bravúrra!