Osztrák hokiliga: Kevin Constantine az NHL-sztárok után a Fehérvárral írna történelmet

– Csak nem a Val Pusteria elleni taktika? Ígérem, nem lesem ki...
– Higgye el, nem sokat értene belőle! – válaszolta nevetve Kevin Constantine, a Hydro Fehérvár AV19 gőzerővel a rájátszásra készülő amerikai vezetőedzője, aki irodájában fogadott minket az újonc elleni negyeddöntős párharc rajtja előtt két nappal. – Viszont ezzel kapcsolatban máris van egy jó sztorim. Elsőéves edző voltam az NHL-ben, a San Jose Sharksnál, akkor is éppen egy playoffmeccsre készülődtünk a favorit Detroit ellen. Egyszer csak bejött hozzám az egyik játékosom, odanyomott egy papírlapot a kezembe: „Itt van a Detroit holnapi játékterve ellenünk.” Én meg csak pislogtam, mire kiderült, a srác barátnője recepciós a hotelben, ahol a Red Wings megszállt, és amikor a detroitiak csapatvezetője odament a pulthoz, s kérte, hogy három példányban fénymásolja már le ezt neki, a hölgy egy negyediket is másolt, ami aztán el is jutott hozzánk… De higgye el, nem emiatt nyertük meg végül azt a szériát jóval esélytelenebbként.

– Mi volt a titka? A tengerentúlon akárhány helyre ment, mindenhol nagyot alakított csapatával az első években, korosztálytól és csapattól függetlenül.
– Ha ezt meg tudnám fogalmazni, most bizonyára nagyon gazdag ember lennék. De őszintén szólva fogalmam sincs. Én csak szerettem kidolgozni egy tervet, majd azt fejlesztgetni, s ragaszkodni ahhoz, hogy a játékosok egyéni fejlődése mellett közösséggé is kovácsoljam őket, hogy aztán a tervet együtt valósítsuk meg. Csupán harmincnégy voltam, amikor az NHL-be kerültem, a ligatörténet egyik legfiatalabb edzőjeként, néhány játékosomnál alig voltam idősebb. Utólag visszanézve sokszor azt kívánom, bárcsak akkor lettem volna hatvan, mert sok mindent bölcsebben látok azóta, és bölcsebben is tudnék kezelni. De hálás vagyok azért az időszakért, jó visszagondolni, hogy miket vittünk véghez, például a mai napig élő NHL-rekord a San Joséval elért 58 pontos javulásunk egyik szezonról a másikra. És azt azért megjegyezném, hogy mindegyik csapatomban elképesztő egyéniségekkel dolgozhattam együtt.

– San Joséban például a rettegett KLM-sor kétharmadával, a „professzorral”, Igor Larionovval és Szergej Makarovval – tényleg lélegzetelállító nevek.
– Kettő a valaha élt öt legjobb orosz hokis közül. Gondolhatnánk, hogy ilyen játékosokkal könnyű volt ezt a rekordot felállítani, de ha mélyebbre ásunk, egyáltalán nem így volt. Eleve borzasztóan kezdtük a szezont, nulla győzelemmel és nyolc vereséggel, egyértelmű volt, valamin változtatnunk kell. És a két orosz szupersztárom történetesen egyáltalán nem azt játszotta, amit én szerettem volna. Erős, határozott elképzelésük volt a játékról, kialakult szokásaik, berögződéseik, és amit én akartam volna, azt ők nem akarták.

– Védekezni például nem annyira szerettek…
– Hát azt egyáltalán nem. Kicsit úgy működtek, mint egy egyszemélyes focicsapat: azt szerették, ha náluk van a korong, elindulhatnak vele és felvihetik, aztán ha nem úgy alakult a támadás, ahogy elgondolták, visszamentek a semleges zónába és újrakezdték az egészet elölről, aztán megint, újra meg újra…

– Hogyan tudta őket betörni mégis?
– Hát éppen ez az: sehogy!

– Akkor mi változott meg varázsütésre a 0–8-as szezonrajt után úgy, hogy a mai napig élő NHL-rekordot futottak?
– Az, hogy fogtuk azt az öt játékost, akik egyáltalán nem voltak hajlandóak azt játszani, amit mi akartunk: Makarov és Larionov mellett a lett-orosz védőikont, Sandis Ozolinst, a svéd srácot, Johan Garpenlövöt, aki most a svéd válogatott szövetségi kapitánya, illetve Jeff Nortont, aki meg az észak-amerikai vonalat képviselte. Közöltem a másodedzőmmel, hogy velük én nem vagyok hajlandó foglalkozni többet – egyáltalán nem hallgatnak rám, csak a baj van velük, innentől vesződjön velük ő. Erre meglepetten rám nézett: „Rendben, de mégis mit akarsz, mit tegyek velük? Azt csinálnak, amit csak akarnak…” Így hát kénytelen-kelletlen megszületett az egyezség: hagytuk, hogy azt csináljanak, amit akarnak, úgy, ahogy ők akarták, és láss csodát, ez az ötös fogat a szezon hátrelévő részében az egész liga legveszélyesebb soraként üzemelt. Egyszerűen azért, mert be kellett látni, a saját módszereik jobban fekszenek nekik, mint az enyéim. Szóval néha meg kell állni és levonni a tanulságokat. Ehhez a szakmához szükséges annyi alázat, hogy olykor önkritikusan azt tudd mondani: nincs mindenre megfelelő válaszom – van, hogy a játékosok tudják.

– Kérem, beszéljen még egy kicsit róluk!
– Larionov még nálam is alacsonyabb volt, tényleg nagyon kis termetű játékos, ám annál briliánsabb és kommunikatívabb. Mindent megkérdőjelezett. Amikor a védekezésről beszéltünk, közölte – nem beszélt jól angolul –, hogy „best defense is offense yours!” (magyarul körülbelül: „a legjobb védekezés, ha te támadsz” – a szerk.), ez alatt azt értette, hogy birtokolni kell a korongot, és támadni, hiszen ha nálad a pakk, és te rohamozol, akkor értelemszerűen nem kell védekezned… Ők így játszottak. Ha bent voltak a jégen egy egyperces cserében, biztos, hogy ötven másodpercig inkább maguknál tartották a korongot, akkor is, ha nem történt semmi, csak hogy ne kelljen védekezni. De nem bántuk, egyrészt roppant szórakoztatóak voltak, másrészt félelmetesen hatékonyak. Makarov a tökéletes ellentéte volt. Talán még Larionovnál is alacsonyabb, de sokkal vaskosabb, és soha egy hangot sem szólt. Amikor bevezettem a félórás négyszemközti mítingeket havonta egyszer, bejött az elsőre, és egyszer csak elkezdett mesélni az életéről, úgy, hogy előtte egyetlen szót se szólt hozzám, még csak egy köszönést sem. Szóval beszélt, beszélt, aztán hirtelen a félórásnak kikiáltott míting harminckettedik percében tört angolsággal megkérdezte: „Mióta tart a míting?” ránéztem az órámra, mondtam neki, úgy harminckét persze. „Ó, oké!” – felelte, és azzal a lendülettel már pattant is fel, hogy faképnél hagyjon, a befejezetlen története kellős közepén…

– Nehéz volt áthidalni az akkor talán még élesebben jelenlévő kulturális szakadékokat?
– Ezt egy újabb történettel tudnám a legjobban szemléltetni. A San Josénál akkoriban úgy gondolták, ha odapakolják mellém másodedzőnek Ozolins korábbi edzőjét, Vaszilij Tyihonovot, akkor a fiatal újonc Sandis talán könnyebben be tud illeszkedni a tengerentúlon. Majd ezt követően igazolták át Makarovot és Larionovot. Na most, azt tudni kell, hogy Vaszilij Viktor Tyihonov fia volt (a rettegett „Vörös Hadsereg” hírhedten kíméletlen és keménykezű sikerkapitánya, aki majd' három évtizeden át tartó regnálása alatt összesen négy olimpiai és 11 világbajnoki címet nyert a szovjet válogatottal – a szerk.), és mint kiderült, Larionovék az egész földkerekségen senkit sem utáltak jobban mesterüknél, Viktor Tyihonovnál. Próbáltam tőlük megtudakolni az okát, egyúttal megismertetni velük az amerikai módit, azt mondtam nekik „Srácok, figyeljetek, ez itt Amerika, itt ha haragszotok is valakire, idővel megbocsátotok, elengeditek a dolgokat, és továbbléptek”. Erre elkezdtek történeteket mesélni… Például hogy anno Larionov egykori moszkvai csapattársa és legjobb barátja rossz hírt kapott a nagybeteg édesapjáról, legfeljebb néhány napja van már csak hátra. Az egyeduralkodó CSZKA ekkor épp meccsre készülődött a szovjet ligában egy olyan csapattal, amely sosem úszta meg ellenük nyolc gólnál kisebb különbségű vereséggel – teljesen egyértelmű volt, hogy szegény srác nélkül is ujjgyakorlat a mérkőzés a moszkvaiaknak. Úgyhogy a fiú kivételesen eltávot kért, hogy legalább el tudjon köszönni a haldokló édesapjától, mire Tyihonov válasza annyi volt: „Szó sem lehet róla, meccsed lesz.” Akkor értettem meg, mennyire másként „működnek” az oroszok. Makarov meg egyszer elmagyarázta nekem, hogy azért vannak olyan ördögien jó kezei, mert a lábain keresztül hőt vesz fel az anyaföldből, ami aztán a lelkén át a testébe áramlik… Más világ, na.

– Ikonokból San Jose után Pittsburghben is jutott önnek, elég csak egyetlen nevet említenem: Jaromír Jágr.
– Lenyűgöző játékos, a végtelenségig tudnék róla sztorizni. Toronymagasan a legtehetségesebb játékos, akivel valaha dolgom volt – Kovaljovot, Makarovot és Larionovot is beleszámítva. A pittsburghi csapatunk akkoriban jóformán csak tőle függött. Döbbenetes fizikai adottságai voltak, akkora lábak, olyan test, hogy egy ember egyszerűen képtelen volt levédekezni. Nagyon nehéz volt őt edzeni, öntörvényű volt, individualista, mindent egyedül akart megoldani, mert az eszköztára abszolút megvolt hozzá; nem mindig érdekelte, mi történik körülötte a jégen, és kizárólag a hozzá hasonló támadó felfogású társakkal volt hajlandó együtt játszani. Számtalan vitánk volt, ezekből számtalan remek sztori kerekedett ki.

– Legalább egyet mondjon el!
– Rögtön a megismerkedésünk emlékezetesre sikeredett. Az első médianyilvános edzésen egyre csak azt kérdezgették a riporterek, Jágr fogja-e viselni a sisakját a tréningen. Nem is értettem ezt a bugyuta kérdést, de amikor már ötödször kérdezték, kissé ingerülten rávágtam, persze hogy fogja, miért ne viselné?! Nem sokkal azelőtt érkeztem meg San Joséból, ahonnan három év után menesztettek, így akkor még nem tudtam, hogy Pittsburghben az idő tájt nem éppen mintaszerűen működtek a dolgok, és a játékosok sokszor hiányos felszerelésben edzettek. A lényeg, hogy ideges voltam, csak az járt a fejemben, hogy ez lesz a második csapatom az NHL-ben, kvázi a második esélyem, nem kellene rögtön az elején felsülni. Jó hamar kimentem hát a jégre, mentek a bemelegítő körök, mindenki korizott szépen, passzolgatta a korongot – Jágr még sehol. Akkor még nem tudtam, hogy nála elvi kérdés, hogy soha, egyetlen másodperccel az edzésidő kezdete előtt nem teszi ki a lábát a jégre. Folyamatosan figyeltem a szemem sarkából az öltözőfolyosót, hogy hol van már, miközben egyre azon fohászkodtam, csak legyen rajta sisak, csak legyen rajta sisak… Aztán egyszer végre látom, hogy jön kifelé – hát persze, hogy nincs rajta sisak. Egyből elkezdett pörögni az agyam, ezt most mégis hogyan kezeljem: fektessem le a szabályokat már a legelején, statuáljak példát mindenki előtt, vagy az első alkalommal még engedjem el, mondván, ez csak az első edzés, majd utána négyszemközt megbeszéljük? Ezen agyaltam vagy három percig, végül úgy döntöttem, veszek egy nagy levegőt, odamegyek hozzá, és elmondom neki most, lesz, ami lesz. Szóval elkezdtem felgyorsítani – én, az exkapus, normál korcsolyával, a világ legjobb játékosa után –, hogy utolérjem, de amint növeltem a tempót, ő is növelte. Úgyhogy húsz játékos nézte végig, amint az új edző épp körbe-körbe kergetőzik a legfontosabb játékosával… Végül így mentünk vagy hat kört, mire meguntam, és keresztbe átvágva mellé értem. „Jaromír, az volt a szabály, hogy teljes felszerelésben edzünk, sisakkal együtt”, ő csupán annyit válaszolt: „Ezek a te szabályaid. Amíg mi nem írjuk alá, addig nem a mieink.” Ezzel nem tudtam vitatkozni, úgyhogy később odavittem az új szabályokat a szakszervezetis sráchoz, és végül az egész csapat aláírta. Hát, így indult az ismeretségünk Jaromírral.

– Viszont annál szebben végződött.
– Megvoltak a magunk vitái, de ugyanúgy a jó időszakok is – azzal együtt, hogy simán elképzelhető, a végén ő rúgatott ki Pittsburghből két és fél év után, hiszen óriási hatalma volt. De a kettőnk sztorija kétségkívül szépen végződött. Én már a következő állomáshelyemen, New Jersey-ben edzősködtem, ő pedig akkor Washingtonban játszott. Egy egymás elleni bajnoki után ültem az irodámban – egyszer csak kopogtattak, majd belépett Jágr. Ez egyébként normál földi halandónak nem lett volna lehetséges, hiszen nagyon komoly biztonsági kapukon és ellenőrzéseken kellett átjutni az irodákhoz, de ha valaki bárhol átmehet, hát az Jaromír Jágr. És bár sosem voltunk a legjobb barátok, meglepődtem és megörültem neki, felpattantam, hogy kezet nyújtsak; mire ő, ez az óriási, százhúsz kilós izomkolosszus köszönés helyett felkapott és magához szorított, de úgy, hogy mukkanni sem bírtam, a lábaim elemelkedtek a földről, és így tartott vagy öt másodpercig, ami akkor inkább egy órának tűnt. Aztán visszaültetett a székbe, mint valami játékbabát, és csak vigyorgott a hatalmas arcán a hatalmas mosolyával. Szóhoz sem jutottam, erre közölte: „Te voltál a legjobb edzőm!” Mire én: „Ne hülyéskedj, Jaromír, mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.” Erre ő: „De, de, te játszattál engem a legtöbbet!” És hát valóban, rengeteget játszattam, magától értetődően. Sokan azt gondolták, csak egy nagy melák, de valójában rendkívül okos srác volt, és iszonyatosan céltudatos.

– Ilyen szakmai múlt után miként állt később „világutazónak”, aki Franciaországot, Svájcot, Dél-Koreát, Lengyelországot megjárva Magyarországon kötött ki?
– Ha elég ideje a szakmában vagy, egy idő után tisztába kerülsz azzal, nem maradhatsz életed végéig az NHL-ben. Nekem három lehetőségem is volt vezetőedzőként dolgozni a legmagasabb szinten, három különböző csapatnál, de ha hét év után bezáródik egy ajtó, elkezdesz új ajtók után nézelődni. És akkor rájössz, hogy lehetőségek tárháza nyílik meg, ha kicsit nyitsz a világ felé és kidugod a fejed Észak-Amerikából. Tíz éve jött el az a pillanat, hogy júniustól augusztusig otthon ültem munka nélkül, márpedig ha realizálod, hogy a tengerentúlon már senki sem akar alkalmazni, nyugdíjba viszont még nem akarsz menni, akkor felteszed magadnak a kérdést, mi legyen a következő. Ekkor jött a megkeresés Franciaországból. Egy ex-NHL-edzőt ilyenkor mindig megkérdeznek, miért akarna ennyivel lejjebb adni a szintből, cserébe én is végigkérdeztem a szakmabeli ismerősöket, beleértve a franciaországiakat is. A hokiközegbeli cimborák a legtöbben óva intettek, mondván, ha egyszer elhagyom Amerikát, nem lesz már lehetőségem visszatérni arra a szintre, ahol korábban voltam. Aztán megkérdeztem olyanokat is, akik nem a jégkorongban szocializálódtak. Ők meg visszakérdeztek: „Várj, jól értem? Franciaországban élhetsz, láthatod Párizst, és még pénzt is kapsz érte, miközben azt csinálod, ami az életed? Min gondolkozol?!” Teljesen irigyek voltak, mulatságos volt. És ha jobban belegondolok, hogy beutazom a világot, különféle országokat, kultúrákat, embereket ismerhetek meg, miközben azt csinálom, amit szeretek, és még meg is fizetnek – nos, akkor néha tényleg úgy érzem, én vagyok a legszerencsésebb fickó a világon! Szóval úgy voltam vele, edzőként sem az NHL-be szerettem bele, hanem magába a játékba – az emberek és játékosok körül dolgozni nap mint nap, felépíteni egy csapatot, együtt lenni –, ráadásul nem minden a pénz. Nyilván mindannyian szeretjük az NHL-ben keringő milliókat, senki sem mond rá nemet, de egy idő után nem ez a lényeg. A legkevésbé sem tartottam Európától, hiszen a családom abszolút európai származású, a nagyszüleim az egyik ágról németek voltak, a másik ágról norvégok, harmadik generációs amerikai vagyok, lehet, ezért is érzem magam komfortosan mindenhol Európában – Fehérváron is imádok sétálgatni a történelmi belvárosban a hangulatos, régi épületek között. Így kerültem el később Svájcba is, aztán a világ másik felére, Dél-Koreába – ami újabb kulturális sokk volt. Gigászi épületek, rengeteg ember összezsúfolva apró helyen, no meg az idősek extrém tisztelete, ahogy az ázsiai kultúrákban általában. Az első edzésem után például a játékosok odajöttek, és egyesével meghajoltak előttem, én meg csak néztem... Gondoltam is magamban, de öreg vagyok már – viszont ha valahol, hát itt jó öregnek lenni! De Fehérvárra visszatérve: egy ismerősöm, Tyler Dietrich, aki korábban itt dolgozott Fehérváron – most pedig a kanadai válogatottal volt kint segédedzőként a pekingi olimpián –, hét éve már egyszer figyelmembe ajánlotta a csapatot, és voltam is itt interjún. Akkor ugyan egy másik munkát választottam a sok lehetőség közül, de a lényeg, hogy így a közeg, amibe most nyáron érkeztem, már nem volt ismeretlen. Az osztrák liga reputációja is jól cseng a hokis berkekben, úgyhogy nem volt nehéz döntés.

– A múltidézés után rákanyarodva a jelenre és a Fehérvárra: itt is klubtörténelmet írhat, hiszen talán most van a legjobb esélye a csapatnak elérnie legalább az elődöntőt az osztrák ligában. Hogy látja az esélyeket?
– Sosem gondolkodtam ilyesmin egy-egy playoffpárharc előtt, sosem mérlegeltem és jósolgattam, ezt elvesztegetett időnek és energiának tartom. Azt tudom, hogy amikor a srácokat megkérdeztem, mit szeretnének a szezonban elérni, a társaság harmada azt mondta, a cél a rájátszás. A másik harmada azt, hogy szeretnének egy történelmi szereplés részesei lenni, benne lenni abban a fehérvári csapatban, amelyiknek először sikerül bejutni az elődöntőbe. A harmadik harmad pedig, hogy ők mindig is azzal a céllal játszottak, hogy bajnokok legyenek, másképpen nincs értelme nekiindulni és csinálni. Ezek után hogy nézne ki, ha én alább adnám?! Azzal az egyharmaddal már elégedettek vagyunk, amit eddig teljesítettünk – a rájátszás elérésével –, most jöhet a következő. Mindenki kellően motivált, hogy klubtörténelmet írjon, én pedig nagyon szeretnék segíteni abban, hogy ez legyen az a csapat, ezekkel a srácokkal, amelyiknek sikerül végre mennie legalább egy kört a playoffban!