Ladányi Balázs: Tönkretettek minket, az egész csapatot!

– Szóval itt a vége?
– Olyannyira, hogy már fel is számoltam a magyarországi életemet: a fiammal együtt kiköltöztem Hollandiába, őt már ide írattam iskolába, én pedig betársultam egy nagyon kedves barátom helyi vállalkozásába. Teljesen normális, kétkezi civil munkát végzek, hétfőtől péntekig nádtetőket készítünk, a hétvégéim pedig szabadok – adott meghökkentő választ Ladányi Balázs, a magyar jégkorong emblematikus alakja, szapporói hős, a nemzeti csapat legeredményesebb játékosa 227 válogatott meccsen 231 ponttal, aki aktív pályafutása lezárultát követően edzősködésbe fogott: Debrecenben beugró vezetőedzőként dolgozott, az utóbbi négy évben pedig előbb a Vasast, majd legutóbb a Győrbe átköltöző újonc Uni-Győr ETO HC-t irányította, melyet az Erste Liga playoff-kvalifikációjáig vezetett.

– Azért egészen sokkoló ezt minden idők egyik legjobb magyar jégkorongozójától hallani…
– Ha önnek sokkoló, gondolhatja, nekem mennyire az volt, hogy eljutottam egy olyan pontra, hogy inkább teljesen hátat fordítottam annak, ami az egész életemet kitette, és jelenleg gondolni is nehezen tudok a sportágra, amelyet harminchat éven át csináltam.

– De mégis mi vezetett idáig?
– Félreértés ne essék, nem az edzősködéssel lett tele a hócipőm – azt nagyon szerettem –, hanem az összes többivel amellett: a közeggel, a napi harcokkal, illetve hogy olyan dolgokat kellett intéznünk folyamatosan, amelyek, úgy érzem, egyáltalán nem egy edző feladatai lett volna, cserébe teljesen elvették az energiánkat a lényegről, vagyis az edzősködésről.

– Mondana részleteket?
– Hol is kezdjem… Augusztusban költöztünk át Káposztásmegyerről Győrbe, ahol tele volt ígéretekkel a padlás. Ehhez képest rögtön az első dolog, amivel szembesültünk, hogy az ETO egy meglehetősen rossz hírű munkásszállón akarja elszállásolni a játékosainkat – Cuha utcai munkásszálló, érdemes rákeresni az interneten magára az épületre, illetve az előéletére. Aztán, a játékosok első fizetését szeptemberben a győrieknek kellett volna állniuk a szerződésben rögzített kötelezettségeiknek megfelelően, de mivel rövid volt az idő a rákészülésre, szponzorkeresésre, a mi elnökünk, Janzsó Tamás úgy döntött, az első két hónapot rendelkezésre bocsátja, kölcsönben, tehát mintegy megelőlegezi azt a győrieknek, a vállalásuk ellenére. Az első teljes fizetést a Győr november tizedikén teljesítette a játékosok felé, ám egy hónappal később, december tizedikén a játékosok máris kaptak egy levelet, hogy ne haragudjanak, ma csak a fizetésük felét tudják nekik kiutalni. Majd elkezdték ránk tolni a piszkot: közölték, hogy a gázsi másik felét a Szuper Leventével és Revák Zoltánnal közös cégünknek kellene állnia, azt mi mulasztottuk el kifizetni. Januárban ismét volt fizu, viszont a lakhatási támogatást megszüntették, februárban pedig megint fél fizetést álltak, immár ismét lakástámogatás nélkül. Nyilván nem titok, hogy a mi játékosaink eleve nem kerestek csillagászati összegeket, így félhavi fizetésből kellett megoldaniuk a lakást és a mindennapi életüket – ezért nyilatkoztam az utolsó meccsünk után, hogy csoda, hogy a játékosok nem strandpapucsban álltak oda a kezdéshez.

– De mi volt a szerződésben?
– Feketén-fehéren benne volt, hogy a stáb bérét – például felszerelésmenedzser, terapeuta, a három edző – a mi Kft.-nk állja, a játékosokét viszont az ETO Hockey Kft. Ebből lett aztán ez a cirkusz. De a szponzorkeresés terén is totális volt a kudarc: ígérgettek fűt-fát, aztán a szakmai igazgatónk, Szuper Levi ha három-négy tárgyaláson járt összesen egész idényben – pedig ha valaki, ő azért ismert arcnak számít. Ezt mondjuk legalább elismerték, hogy elrontották, úgy november környékén, de ezt követően sem változott semmi.

– Már bocsánat, de ha ez tényleg így volt, akkor miért költöztették át egyáltalán az egész csapatot játékosostul, stábostul, mindenestül Káposztásmegyerről Győrbe?
– Minket az győzött meg, hogy váltig állították, Győrben sokkal könnyebb dolgunk lesz, mint Budapesten a Vasassal volt. Elvégre a fővárosban rengeteg csapat van mindenféle sportágban, nehéz érvényesülni, jégkorongban meg főleg, úgy, hogy van három másik pesti klub is, közte a két kirakatcsapat, a Fradi és az Újpest. Szóval meggyőző volt, hogy Győrben, a legfejlettebb vidéki városban teljesen más lesz, rengeteg szponzori pénzt lehet majd behozni, és nem egy leszünk a sok közül, hanem tulajdonképpen a város egyetlen élvonalbeli férficsapata. Hát, ehhez képest a végeredmény kicsit más lett: a végére konkrétan már mindent nekünk kellett intéznünk, úgy, hogy közben semmi sem ment a rendes kerékvágásban.

– Például?
– Egy darabig legalább az idegenbeli túrák szervezésével nem nekünk kellett bajlódnunk, de a végén már a buszokat, a szállásokat is magunknak intéztük. Képzelje el azt a helyzetet edzői szemmel, hogy sorsdöntő playoff-kvalifikációra készülsz a csapattal, erre a meccs előtti nap az este fél hatos edzéskor még nincs megrendelve a busz, amivel másnap menni kellene Miskolcra. Abszurdum. És ilyen korábban is előfordult már. Például ha annál az erdélyi túránknál, amelyre végül nem tudtunk elutazni az alapszakaszban, mert a csapatnál kitört a koronavírus-járvány – tizenkilencen fertőződtek meg –, szóval ha ez előtt az erdélyi kör előtt paradox módon nem „ment meg” minket a Covid a bizonytalan túrától, könnyen lehet, ott és akkor nagy ívben bedobom a törölközőt.

– Miért nem tette végül?
– Ha nem erről a csapatról lett volna szó, és ezekről a játékosokról, akikkel négy éve együtt dolgoztunk, és kitartottunk jóban-rosszban, hanem, mondjuk, csak nyáron érkeztem volna az együttes mellé ismeretlen edzőként, akkor december tizedike után biztos, hogy gondolkodás nélkül felállok. Lett volna lehetőségem már az év elején, januárban eljönni, de igyekeztem lehiggadni és végiggondolni mindent, így végül csak és kizárólag a srácok, meg a stáb miatt végigkínlódtam a szezont. Úgy, hogy a fiúknak közben egy szót sem szóltam a vívódásaimról, mert nem akartam, hogy megtudják. Az utolsó meccsünket követően jelentettem be nekik, hogy megyek – ez volt pénteken, vasárnap már ültünk az autóban a fiammal, és azóta is itt vagyunk Hollandiában.

– Rengeteg hasonlóan magyaros történetet ismerünk anno a „hőskorból”, de azért nagyon szürreális ilyeneket hallani 2022-ben, a tao-időszak Kánaánja közepette…
– Éppen ez a legelkeserítőbb az egészben, hogy ez simán lehetett volna egy sikersztori is. Gondoljon bele: tálcán kaptak egy olyan projektet, amit nem nekik kellett kitalálniuk, nem nekik kellett a megvalósításon dolgozniuk, mert már eleve kompletten rendelkezésre állt minden, a csapattól kezdve a kereten át a stábig, edzőkig. Taóstól, ilyen-olyan támogatásokkal együtt gyakorlatilag a másik felét kellett volna mellétenni, és látványosan nem sikerült. Sőt, mintha egyáltalán nem is érdekelte volna őket az egész. Nagyon sok mindent elmond, hogy egy darabig szó volt róla, hogy a győri egyetem esetleg megment minket, tettek is kísérleteket, de múlt héten végül visszaléptek. Részükről csak úgy működhetett volna a történet, ha teljes mértékben az egyetem égisze alatt valósul meg a projekt, amolyan debreceni mintára, mint a DEAC esetében. Ez végül nem jött össze, úgyhogy most konkrétan szélnek eresztettük az összes játékosunkat: lehet belőlük szemezgetni, mindenki mehet, ahová tud, de sajnos már most ismerünk olyanokat, akik inkább szögre akasztják a korcsolyát… Végtelenül szomorú, hogy néhány dilettáns alak néhány hónap leforgása alatt tönkre tud tenni egy évek kemény munkájával, magyar játékosokból felépített komplett csapatot.

– Talán naiv a kérdésem, de ezek után viszontlátjuk még valaha Ladányi Balázst a magyar jégkorongban?
– Nincs varázsgömböm, nem tudom megmondani. Sosem lehet tudni, de most, ebben a pillanatban úgy gondolom, nem valószínű, elenyésző az esélye.

REVÁK: A SZAKMAI NONSZENSZEK MELLETT AZ ANYAGI VESZTESÉGÜNK IS TÖBBMILLIÓS, DE A LEGSZOMORÚBB, HOGY HARMINC EMBER ÉLETE ÉS TÍZ ÉV MUNKÁJA DŐLT ROMBA

A Dunaújvárossal játékosként magyar bajnok Revák Zoltán a Vasasnál és a Győrnél is másodedzőként segítette Ladányi Balázs munkáját, emellett ő a csapatot működtető BpC Kft. egykori ügyvezetője. Revák sejteni véli, miért „jöttek kapóra” az ETO-nak.

„Győr pályázott a Nemzeti jégkorong-akadémia kiemelt regionális alközponti státuszára, márpedig minden ilyen akadémia kifutása a felnőttcsapat, így rengeteget nyom a latban, van-e az adott helyen profi felnőttegyüttes. Utólag az az érzésem, pont kapóra jöttünk nekik az ebbéli terveikben, aztán, miután megkapták, amit akartak – mert végül megkapták a regionális alközpont státuszt –, onnantól köszönték szépen, nekik már egyáltalán nem volt fontos, mi van a csapattal.”

Revák megerősítette a Ladányi által elmondottakat, vagyis hogy az ő cégük, illetve az ETO Hockey Kft. között született megállapodás értelmében a játékosfizetéseket a győriek lettek volna kötelesek biztosítani.

„A két cég között köttetett szindikátusi szerződés értelmében a mi társaságunk lényegében a stáb fizetését biztosította, illetve a csapat felszerelését, a játékosok bérét teljes egészében a győrieknek kellett volna állniuk a lakhatási támogatással és a csapat étkeztetésével együtt. Noha a szerződés említi, hogy a felelősség egyetemleges, ez véletlenül sem egyenlő azzal, hogy ötven-ötven százalékban oszlanak meg a bérkötelezettségek – ilyesmiről szó sincs. A lakhatást ők eleve a munkásszállós megoldással kívánták volna áthidalni, csak miután a játékosok utánajártak a kétes helynek, és kellően felháborodtak, mondván, nem hajlandóak odaköltözni – főleg nem a családjukat odavinni, egyesek a gyereküket –, így a lakhatási támogatás végül bérprémiumként került be a szerződésükbe – nyilván, mert ennek az adóvonzata sokkal kisebb, mint a lakhatási támogatásé; tizenöt százalék mindössze. Ezzel még annyira nem is lett volna baj, de mivel a bérprémium teljesítményalapú, tehát feltételesen adható, nem pedig kötelező érvényű, így a szezon közben valóban elvették még ezt is a játékosoktól, csakúgy, mint a napi egyszeri étkezést.”

Revák szerint továbbá hiába volt érvényben háromoldalú szerződés a szponzorpénzek elosztását illetően – az ETO adta a nevet és a brandet, ők pedig a csapatot, illetve az Erste Liga-indulás licencjogát –, a győri vezetés két olyan szponzormegállapodást is kötött egyoldalúan, amiből őket kihagyták. Mint mondta, ezzel, valamint az első közel kéthavi, kölcsönként átutalt játékosfizetéssel együtt – melyet a Győr azóta sem kölcsönként ismer el – többmilliós anyagi veszteséggel szálltak ki a „buliból” amellett, hogy szakmailag is ellehetetlenítették őket, így kénytelenek lesznek polgári peres eljáráshoz folyamodni.

Revák Ladányihoz hasonlóan rendkívül elkeseredett, hogy egy magyar játékosokból, éveken át gondosan építgetett projekt végül ilyen dicstelen véget ér.

„A Vasasnál sem volt kolbászból a kerítés, de ott valahogy mindig megoldódtak a dolgok – és ami a legfontosabb, úgy, hogy közben a játékosokhoz soha semmi nem jutott el, ami elvonta volna a figyelmet a játékról. Ezzel szemben a győri állapotokat a totális amatörizmus jellemezte. Az egész cirkusz nyíltan, a játékosok szeme láttára zajlott, ami a pályán mutatott teljesítményen is meglátszott egy idő után – a végkifejlet pedig ismert. Az egészben a legbosszantóbb, hogy Szuper Levinek ebben a projektben jó tízéves munkája volt, Godóval nekünk is öt-hat. Mi tényleg egyedit alkottunk azzal, hogy saját nevelésű magyar fiatalokra támaszkodva, nem légiósokkal teletömködött csapatot építettünk. És szépen íveltünk is felfelé, az utolsó helyről elmozdulva tavaly már a rájátszás is megvolt, a későbbi ezüstérmes Brassó elleni hétmeccses thrillerre pedig talán mindenki emlékszik. A következő három évnek az lett volna a célja, hogy a srácok beérjenek, stabil középcsapattá váljunk, aztán légiósokkal kiegészítve hosszú távon akár bajnokesélyes együttesünk legyen. Ehhez képest az lett a vége a sztorinak, hogy az egész befuccsolt, úgy, ahogy van, és az elmúlt évek munkája egy az egyben megy a kukába. Végtelenül szomorú, hogy körülbelül harminc ember életét tették tönkre úgy, hogy valószínűleg fel sem fogták, vagy ha igen, biztos, hogy nem érzik át a súlyát…”