Amikor legutóbb a Red Wings nem jutott be a rájátszásba, még létezett NDK és NSZK, még George Bush volt az amerikai elnök – nem W., hanem az apja –, a világ pedig még nemhogy az okostelefont nem ismerte, de például az SMS-t sem. A magyar hokibajnok abban a szezonban az orosz erő hajtotta Jászberényi Lehel lett, Jaromír Jágr még nem szerepelt az NHL-ben, Minnesotától nyugatra a Kingset leszámítva nem volt amerikai csapat a ligában, amelyben amúgy meccsenként átlagban még volt egy verekedés (akkor fellépésenként 1.08-as átlag, ma 0.35).
A mai Red Wingsből többek között Tomás Tatar, Andreas Athanasiou, Dylan Larkin, Riley Sheahan és Petr Mrazek sem született meg még akkor, ahogy a ma aktív NHL-játékosok 56.5 %-a. Más világ volt. Jókora túlzással ugyan, de nem minden alap nélkül nevezte a The Comeback sportblog a detroiti sorozatot az amerikai sporttörténelem leglenyűgözőbbjének.
Ugyan sok hokifanatikus szerint már évekkel ezelőtt véget ért a michiganiek nagy korszaka – ez Nicklas Lidström 2012-es visszavonulásával alighanem így is volt, de Mike Babcock tavalyelőtti távozásával mindenképp –, a rájátszásbeli jelenlét még kitartott.
„Nem gondolom, hogy valaha is megismétlik ezt a sorozatot. Van néhány csapat, amelynek hasonló szériája van más sportágban – most a San Antonio Spurs jut eszembe –, de az emberek elfelejtik, hogy a Wings azt követően érte el az eredményeit, hogy bevezették a fizetési sapkát. Azt hiszem, amikor bevezették, nagyon sokan gondolták úgy, hogy itt a Detroit Red Wings vége, de nem így lett” – nyilatkozta Jim Nill, aki egyrészt tagja volt annak a bizonyos, negyedszázaddal ezelőtti, legutóbb kudarcot valló Red Wingsnek, másrészt viszont később vezető játékosmegfigyelőként a csapat sikerességének alapjaihoz járult hozzá.
Nill egyike azoknak a szürke eminenciásoknak, akik az elmúlt évtizedekben igazán naggyá tették a franchise-t. Az 1991-es visszavonulása után három évvel csatlakozott korábbi klubjához, és éveken át irányította a Red Wings amatőr megfigyelési részlegét és volt felelős a draftokért. A ma már a Dallas Stars általános igazgatójaként dolgozó Nill és csapata elképesztő szakértői szemmel szúrta ki a tehetségeket, és ajándékozta meg a Detroitot és az NHL-t olyan egyéniségekkel, mint Lidström, Szergej Fjodorov, Pavel Dacjuk vagy Henrik Zetterberg.
A Detroit sorozata ugyan nem örökrekord a ligában, ám az előtte álló Boston Bruinsra (29 szezon, 1968–1996, 2 Stanley-kupa ezalatt), Chicago Blackhawksra (28, 1970–1997, –) és a Vörös Szárnyakkal egy szinten lévő St. Louis Bluesra (25, 1980–2004, –) is igaz, hogy más világban érte el sikerét, illetve rekordja alatt egyik csapat sem volt annyira meghatározó tényezője a ligának, mint a Red Wings. Utóbbi négy alkalommal is felért a csúcsra (1997, 1998, 2002, 2008) és az eddigi utolsó címvédés is Hokiváros (Montreal mellett Detroitot azonosítják leggyakrabban a Hockeytown kifejezéssel) csapata nevéhez fűződik. |
Ha a Detroit sikerét kell keresni, elég a draftok mögé nézni. Érdekes kontraszt, hogy aznap, amikor a csapat alapszakasz végi sorsa megpecsételődött, az Edmonton Oilers épp tízéves átkot tört meg, és bejutott a rájátszásba. Az az Oilers, amely 2010 óta négyszer választott elsőként a játékosbörzén, egyszer harmadikként és egyszer negyedikként. Ennek fényében érthető meg igazán a Vörös Szárnyak negyedszázados magasban repkedésének nagyszerűsége: a Red Wings azóta, hogy 1991-ben tizedikként kiválasztotta Martin Lapointe-t, egyetlen top-15-ös draftjogot érvényesített – 2014-ben 15.-ként vitte el az azóta NHL-üdvöskévé lett Dylan Larkint. A Nill-féle sasszemeknek hála mégsem volt híján egyéniségeknek a csapat, sorozatban olyan játékosokat húztak ki a draftok második felében, akik később gond nélkül befértek volna gyakorlatilag bármely bajnokcsapatba (lásd a keretes névsort).
Mike Zeisberger, a Toronto Sun hokiszakírója egyszerű, de nagyszerű gyűjtéssel világított rá az elmúlt 25 év kiváló detroiti szakmai munkájára. Az alábbiakban jöjjön egy válogatott lista azon játékosokból, akiket a Red Wings 1989 óta az első két körön kívül választott ki a draftokon. A jégkorong világában otthonosabban mozgóknak aligha kell különösebben bemutatni bárkit. | |
1989 | Nicklas Lidström, 3. kör/53. választás; Szergej Fjodorov, 4./74.; Dallas Drake, 6./116; Vlagyimir Konsztantyinov, 11./221. |
1990 | Vjacseszlav Kozlov, 3./45. |
1991 | Mike Knuble, 4./76. |
1994 | Tomas Holmström, 10./257. |
1998 | Pavel Dacjuk, 6./171. |
1999 | Henrik Zetterberg, 7./210. |
2002 | Valtteri Filppula, 3./95.; Jonathan Ericsson, 9./291. |
2004 | Johan Franzen, 3./97. |
2008 | Gustav Nyquist, 4./121. |
***
A Detroit lezáródó szériája kapcsán körbetekintettünk a többi nagy amerikai sportligában is, és ha „örököst” akarunk megjelölni, akkor egyértelműen a kosárlabdapályára kell fókuszálnunk. A San Antonio Spurs ugyanis idén sorozatban 20. alkalommal vesz majd részt a rájátszásban, és Gregg Popovich építkezését, állandó megújulását, valamint a csapat eredményeit látva aligha fogadnak sokan a következő években a széria megszakadására. A Spurs számára az NBA-örökrekord is elérhető közelségben van már, hiszen csak a Philadelphia 76ers (korábbi nevén Syracuse Nationals, 1950–1971) 22, illetve a Portland Trail Blazers (1983–2003) 21 szezonos sorozata volt ennél jobb.
A baseball-ligában (MLB) az Atlanta Braves sorozatban 14 playoffszerepléssel már rekorder tud lenni (1991–2005), futballban (a Major League Soccert csak 1993-ban alapították) a Los Angeles Galaxy a number one 10 szerepléssel (1996–2005).
Az NFL-ben a Dallas Cowboyst (1975–1983) és az Indianapolis Coltsot illeti a történelmi elsőség (2002–2010) 9-9 rájátszással. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy a New England Patriots – a Green Bay Packershöz hasonlóan – 2009 óta egyrészt már nyolcnál jár, másrészt ha nincs Tom Brady 2008-as sérülése és a minimális lecsúszás a playoffról, akkor lehetne ez a szám akár már 14 is.
Az NHL-ben a Detroit kiesésével a Pittsburgh Penguinsé a leghosszabb aktív sorozat, a Pingvinek 2007 óta mindig rájátszásrésztvevők.