„Magyar hokisként nehéz volt feldolgozni ezt a sikert”

– Boldog voltam, nagyon boldog. Magyar hokisként nehéz volt feldolgozni ezt a sikert. Fantasztikus érzés volt a jégen a győztesnek járó himnuszt hallgatni. Olyan hangosan énekeltük és úgy kapaszkodtunk egymásba a többiekkel, ahogy csak bírtuk. Utána jött a tábor előtti ünneplés, majd a ráadás a szurkolói zónában. Már a meccs is óriási élmény volt, utána meg ez az ünneplés. Felejthetetlen. Este is erről sokat beszéltünk a srácokkal. Meg persze arról, hogy vasárnaptól ezt egyelőre raktározzuk el magunkba, és a ránk váró utolsó feladatra, a németekre fókuszáljunk. Azért az elalvás így is nehezebben ment a megszokottnál. Remélem, hogy nem ez volt az utolsó ilyen élmény az életemben, de mégiscsak ez volt az első – mondta a Nemzeti Sport Online-nak Nagy Gergő.

– A szurkolói zónás ünneplést, ami teljesen rendhagyó a vb-n, össze lehet hasonlítani érzésben azzal, amit a jégen átél ilyenkor a győzelem után?
– Persze, volt még egy alkalom, közvetlen a győzelem után, ahol ünnepelhettünk, tombolhattunk. Már a Kanada elleni mérkőzés után megtartott ankéton is óriási volt a hangulat, akkor viszont az egy–hetes meccsünk után jöttünk a színpadra, és csak ott van a játékosban, hogy szép és jó itt minden, de az előbb mégiscsak hattal kaptunk ki. Most viszont győztesként ünnepeltünk, ami teljesen más ízt adott a dolognak. Parádésak a szurkolóink, nem győzzük elégszer kiemelni, és megköszönni nekik a biztatást. Hogy eljöttek ide, és ezer fokon égnek. Nagyon örültünk, hogy a fehéroroszok elleni győzelemmel valamit viszonozhattunk nekik ezért.

– Zürichben fiatal játékosként került be a keretbe, akiben már akkor ott volt az a koritechnika, ami az aranygenerációból még hiányzott. Lévén egy másik korosztályhoz tartozik, más alapokat kapott. Cserejátékosként az alsóházi rájátszásban pályára is léphetett, de a rutinosabbak közül elhangzott kritika szerint nem igazán érezték át a súlyát, hogy magyarként elit-vb-n vehetnek részt. Ez mostanra megváltozott?
– Nem éreztem magamon, hogy ne vettem volna komolyan az előző vb-t. Szerintem kellően ráhangolódtam arra, ami ott történt velem és a csapattal. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy annak a vb-keretnek a tagja lehetek, ráadásul még pályára is léphettem. Ez talán annak volt köszönhető, hogy hét évvel fiatalabb voltam. De ez aligha az én hibám, mindenki volt fiatal.

– Alakulhatott volna egyenesebben is a pályafutása, mint Sebők Balázsnak, Galló Vilmosnak, vagy akár Bartalis Istvánnak, akik fiatalon külföldre kerülve ott is ragadtak huzamosabb időre. Előző két játékos jelenleg is légiósként tagja a keretnek. Miért lett az ön esetében az egyszerűből ennyire kacskaringós?
– Mindenki a saját szerencséjének a kovácsa, a saját útját járja. Hibázunk, tévedünk, emberek vagyunk. A fontos az, hogy azokból tanuljunk, okuljunk, és erőt merítve azokon változtassunk. Nekem is megvoltak a hibáim, miért pont én lettem volna a kivétel.

– Ebből a szempontból talán a nehezen túljutott, de volt olyan pillanat, amikor közel állt az „elkallódáshoz”? Értve ezalatt, hogy honi klubban lesz a tucatjátékos, nem pedig az elit-vb-n szereplő válogatott egyik alapembere?
– Az elkallódáshoz talán nem voltam közel. De ki tudja, hol tartanék most, ha nincsenek meg jó fordulatok a pályafutásomban.

– Minek vagy inkább kinek köszönhető, hogy a hivatástudatnak ez a szintje azért mégiscsak kialakult?
– A kinek érdekes kérdés, mert papolhat az embernek igazából bárki bármit, sok változás nem történik. Ezt legfőképpen saját magával kell lerendeznie mindenkinek. Éreztem, hogy több van bennem annál, ahol tartottam. Csak a saját utamat kellett megtaláljam, azt pedig nem volt annyira egyszerű. Ebben persze a magam felelőssége ugyanúgy benne van.

– Hol lelt rá végül az útjára?
– Amikor Miskolcra igazoltam, az egy nagyon fontos lépés volt a pályafutásomban. Tévedés, hogy elküldtek a Volánból. Valamiért sokakban ez a mai napig így él. Igazából én akartam eljönni, a több bizalom és jégidő reményében. Leültünk, megbeszéltük, a fehérváriaknál pedig nem ragaszkodtak hozzám. Miskolcon viszont egyenesbe kerültem. Megkaptam a jégidőt, ami huszonkét-huszonhárom évesen nagyon fontos volt számomra, vissza is jött az önbizalmam. Még ennél is nagyobb változást hozott azonban az életemben az a két év, amit Amerikában töltöttem. Az volt az igazi fordulópontja az életemnek és a pályafutásomnak. Huszonhat éves vagyok, fiatalnak érzem magam, még jégkorongozóként is előttem a jövő.

– Mennyi ebben a vb-ben az egyéni motiváció, a kihívás, hogy megmutassa magát, és felhívja magára a figyelmet? Tekintve, hogy ilyenkor mindig kiemelten érdeklődnek a játékosok iránt. Főként a sportágban meghatározó szinten ismeretlenek iránt.
– Először is magyarként még ott tartok, hogy önmagában már attól boldog lehetek, hogy egyáltalán elit-vb-n játszhatok. Még akkor is, ha én már második alkalommal. Ez a szereplés, mint ahogyan a zürichi, jó lehetőség, hogy megmutassuk magunkat másoknak, illetve a jövőt tekintve az önérzetünk is rendben legyen. Én azonban azt hiszem, ahogyan hét évvel ezelőtt, úgy ebből a vb-szereplésből is a magyar jégkorong profitálhatja a legtöbbet. Sokkal többet, mint az egyének, a játékosok. Persze, mindenki bízik, reménykedik abban, hogy a jövőt illetően egyénileg is többhöz jut, előre tud lépni. De tényleg nem ez a lényeg. Nekünk itt csapatként van célunk, azt kell elérnünk. Ráadásul a csapatunk tele van fiatalokkal, ami bizakodásra ad okot a jövőt, de akár már a közeljövőt illetően is.