Speciális optika - fél évszázad hokija

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a sportágat rengeteg botrány kísérte. A dunaújvárosi pályaavatón (1973) az ünnepi Fradi–Dózsán a játékosok összeverekedtek, ami nem volt éppen jó hírverése a jégkorongozásnak. Volt olyan meccs, amelyen a drukkerek egy része a hógolyót kővel bélelte vagy egyszerűen üveget hajított az ellenfél kispadjához. Miskolcon rövid italos üvegekkel egy játékvezető kocsiját dobálták meg, csak mert a szurkolók szerint rosszul vezette a Fradi elleni meccset.

Egy Volán–FTC mérkőzésen az egyébként könnyen táncba, akarom mondani, bunyóba vihető Miletics Csaba összeakaszkodott egy nézővel – évekkel később aztán Mile a székelyföldi Vargyas László személyében emberére akadt. Bálint Attila már fradistaként meghúzta egy játékvezető fülét, petárda tűzijáték az oka, hogy egy FTC–Újpest találkozót le kellett fújni, komolytalan játék miatt ugyancsak idő előtt vetettek véget egy Lehel–Ferencváros összecsapásnak. Jászberényben hiába a motozás, üveggel célozták meg az FTC kapusát, de szerencsére nem találták el. Ez már az ominózus FTC–Lehel mérkőzés után volt, amelyen Hajzer Tibor botütését követően Szongoth Gábor játékvezető kis híján elvesztette a szeme világát.

Nem vitás, a morális züllés is az oka, hogy a hoki ebben az időszakban a mélybe zuhant, az 1990-es, szintén hazai rendezésű vb-n nemhogy a feljutásról nem volt szó, de csak hetedik lett a csapat.

Jászberényben ez idő tájt egy jó kedélyű, testes vendéglős, Koha Csaba a fejébe vette, hogy hokit csinál. Igazit. Mert a csapat ugyan az 1985–86-os bajnokságban is játszott, de a korcsolyáztak még kategóriában végzett. A rendszerváltás hajnalán (1990) már a Lehel nyerte a bajnokságot, Jászberényben remek hangulatú mérkőzések voltak, a pályát a hűtőgépgyár üzemeltette.

Abban az időben egyre több exszovjet játékos áramlott a magyar bajnokságba. Az Újpestbe a belügyi kapcsolatnak köszönhetően a Dinamótól olimpiai- és világbajnokok– Alekszandr Malcev és Szergej Szvetlov, valamint Vjacseszlav Vasziljev – érkeztek. Szvetlov még ereje teljében, a másik két medve 40 évesen. Szubjektív dolog, de nekem Szvetlov tetszett a legjobban valamennyi Magyarországon játszó légiós közül, beleértve a 2005-ben az FTC-ben szereplő NHL-sztárt, Rob Niedermayert. A rendszerváltó hangulatot az újpesti tábor sem tagadhatta meg, ám a „Ruszkik haza!” felszólítást ezzel egészítette ki: „Szvetlov marad!”

De vissza Jászberénybe: Kercsó Csaba együttesében kijevi hokisok (Alekszandr Vlaszov, Oleg Vaszjunyin, Borisz Puskarjov, Anatolij Donika, Alekszandr Kulikov, Pavel Mihonyik) vitték a prímet, akik szinte végigjátszották a mérkőzéseket. Szűcs Miklós és Amler Zoltán 2008-ban megjelent „Jégkorszak″ című, a magyar hoki elmúlt negyed századát felölelő kiváló munkája megemlíti, állítólag úgy engedték őket útjukra, ha nem nyernek bajnokságot a Lehelnek, Szibériába kerülnek... S hiába volt a Fradinak is orosz sora, a Jászberény jobb volt. A Kisstadion elkeseredett népe eképpen fogadta a vendégeket: „Mi a jelszó? Buzi Kercsó!”

Azt pedig még nem is nagyon tudták a fradisták, hogy a pejoratív jelzőt leszámítva, hokiban a Kercsó név igencsak hatásos jelszó: már Csaba is testvére, Árpád miatt kerülhetett Jászeberénybe. Hogy mit lehetett tudni Kercsó Árpádról? Akkor még nem sokat, mert csak a bennfentesek ismerték a fanatikust, aki Erdélyből települt át, hogy a magyar hokiban dolgozzon. Dunaújvárosban verte fel a sátorfáját, hogy aztán a Tokaji Viktor, Horváth András, Szélig Viktor, Ladányi Balázs fémjelezte generációval 1996-ban a Dunaferr-rel felnőttbajnokságot nyerjen – az FTC ellen, ezért a Fradi-tábor az ő nevét is testvéréhez hasonló szövegkörnyezetben skandálta –, majd két év múlva, 1998-ban a válogatottat felvitte a B-csoportba.

A vb idejére lekopott az eposzinak egyáltalán nem nevezhető jelző, a telt házas BS a románokat 3–2-re legyőző válogatott szövetségi kapitányát éltette. Azért volt abban valami felemelő, hogy Budapesten egy székely tiszteletére (is) játszották a Himnuszt, s valljuk be, a román válogatott magyar nemzetiségű hokisai sem bánkódtak különösebben a vereség felett... Pedig már 2–0-ra vezettek, onnan sikerült fordítani a magyar mezben játszó magyaroknak, köztük Ancsin Janinak, aki egyenlítő gólunkat szerezte, mintegy keretbe foglalva válogatottbeli karrierjét.

1983-ban alig 20 évesen a kínaiaknak ütött gólja is kellett a B-csoportba jutáshoz, 36 esztendősen a románoknak suhintott egyet, hogy aztán nyugodt szívvel vonulhasson vissza. Ő a kapocs a régi is az új generáció között, nem véletlenül minden idők egyik legjobb magyar hokisa. Még együtt játszott Búzásékkal és ő vezette győzelemre a Kercsó-féle csapat ifjú titánjait, akik legkiválóbbjai aztán az A-csoportban is bemutatkozhattak.

De az 1990-es (kudarc) és 1998-as (feljutás) budapesti vb-k között történt azért egy s más. Az 1992-es hulli világbajnokságra Sárközy Tamás jogászprofesszor, civilben a szövetség elnöke 1 millió forintot ajánlott fel, ha a B-csoportba jut a válogatott, ehelyett óriási lett a blama, mert Ausztráliától 8–1-re kikaptunk. Az elnök nem sokkal a kudarc után összefogásra szólított fel, mondván mindenkire szüksége van a sportágnak, mert még megérjük, hogy a C-csoportból is kiesünk. Aztán a mindenkit így módosította: „Az utánpótláskorú játékosokat minden eszközzel támogatnunk kell, a felnőtteknél csupán a szinten tartás lehet a cél.” Aki nem értett volna a szóból, ezt azt jelentette, hogy a Hudák Gáborral, Pindák Lászlóval fémjelzett, 1991 és 1995 között zsinórban öt bajnokságot nyerő Fradi sem volt olyan fontos, mint a Kercsó (Árpád) irányításával szárnyaikat bontogató fiatalok.

Az egyébként lenyűgözően érvelő, közvetlen stílusú Sárközy – aki nem a Kisstadionban székelő szövetség 3x3 méteres szobájából, hanem a létesítmény Népstadion felőli lelátóján a szurkolók között nézte a meccseket – azt is tudta, ezt megcsinálni nehezebb lesz. Pusztán annyiban volt könnyebb helyzete a felnőttszinten szintén vegetáló futball vezetőihez képest, hogy a hoki nem volt annyira fókuszban, mint a labdarúgás.

A jégkorongot szerető közvélemény beletörődve vette tudomásul, amit a futballistáké nem, nevezetesen, hogy gyengék vagyunk. Ez a belenyugvás eredeztethető abból is, hogy jégkorongban sohasem voltunk nagyhatalom, bezzeg a futballban! Sárközy becsületére legyen mondva, befolyása révén sok pénz áramlott a sportágba, az is kapóra jött, hogy 2001-től megszűnt a csoportos kategorizálás. S azt se felejtsük el, míg a hatvanas években a rapszodikus telektől függően lesni kellett, lehet-e jeget csinálni (vagy akár plusz öt fok felett szeles időben szabad téren műjeget), azaz kis túlzással az időjárás is közrejátszott abban, lesz-e valakiből hokis vagy sem, addigra megértük, hogy a szisztematikus kiválasztásnak is köszönhetően Gröschl Tamást és Szuper Leventét draftolták az Óperenciás tengeren túl. Tényleg meseszerű történet, mint ahogyan a magyar hoki további alakulása is.

A kétezres évek első felében (az utánpótlásprogramnak köszönhetően vidékre „költözött” a sportág bázisa, a 2000-es és 2002-es bajnokság kivételével, amelyet a Dunaferr nyert, az Alba Volán az uralkodó) nemcsak a színvonal lett egyre magasabb, hanem sportdiplomáciánk is egyre erősebb, mert három divízió 1-es vb-t is rendeztünk. A részletekkel a Hazai jégen előnyben: több siker, mint kudarc című írásunk foglalkozik, e helyütt álljon itt annyi, a legközelebb az első, a 2002-es rendezés alkalmával álltunk a feljutáshoz, de a Jan Jasko irányította együttes az utolsó fordulóban Székesfehérváron 6–2-re kikapott a dánoktól.

Aztán Jaskót is elérte az edzők végzete, Studniczky Ferenc, az új elnök a budapesti vb (2003) után a szintén szlovák Dusan Kapustát nevezte ki a helyére – akit rögtön mély vízbe, pontosabban kemény jégre dobtak: a szlovákok jelezték, szívesen részt vennének a budapesti Hat nemzet tornán, mert az beleillik a felkészülésükbe. Itt jegyzem meg, hogy a szlovákok a hetvenes években is jöttek, pontosabban klubcsapataik, többek között a VSZ Kosice, a Banská Bystrica és a Vitkovice bekapcsolódott a magyar bajnokságba, de hogy a 2002-es világbajnok, a szlovák válogatott Budapestre jöjjön?! Ez még akkor is szenzációt jelentett, hogy a másodedző, Robert Svehla – Torontóban Ed Belfour és Mats Sundin csapattársa volt – jó előre kijelentette, az NHL-ben és az európai csapatokban játszók nem jönnek. Akik meg jöttek, kicsit nagyképűek voltak, rossz nyelvek szerint főleg az ötös lottó 5 milliárd forint feletti főnyereménye izgatta őket, de ez nem került bele a történelemkönyvekbe. Az viszont igen, hogy Magyarország–Szlovákia 4–2! A gólokon az újabb kori magyar hoki három királya, Ladányi Balázs, Palkovics Krisztián (2) és Ocskay Gábor osztozott. És ha egyszer egy üzlet beindul! 2004. február 3-án Kanada válogatottja tette tiszteletét Székesfehérváron.

Kicsit kicsúszunk a fél évszázados időintervallumból, de kötelező leírni: a játék tanítómesterei 1934-ben (0:0, 0:7) és 1937-ben (0:1) már jártak Magyarországon. Igaz, NHL-menőiket a juharlevelesek sem hozták el, legnagyobb sztárjuk az 1993-ban a Montreallal NHL-győztes Paul DiPietro volt, de igaza volt Ocskay Gábornak, az Alba Volán szakosztály-igazgatójának: „Ezt úgy kell értékelnünk, mintha a brazil labdarúgó-válogatott játszana Magyarországon.” Ocskay azt is elmondta, azért rendezték Fehérváron a mérkőzést, mert a Papp László Sportaréna foglalt volt.

Aztán a hokimeccs után bő két hónappal futballban is eljött a Kánaán: a brazil labdarúgó-válogatott a Puskás Ferenc Stadionban lépett pályára. De vissza a jégre! Átvitt értelemben hat fedett pálya, hatcsapatos bajnokság, mindösszesen 2000 hokis (ebben már a fiatal korában amatőrként jégkorongozó Studniczky elnök is benne van) szemben Kanadával, ahol nem a városokhoz építenek jégpályát, hanem a jégpályát húzzák fel elsőként. S akkor már tudtuk, hogy áprilisban is jönnek...

Amikor először erről tájékoztatták Kovács Zoltán főtitkárt, az egykor maga is a sportágat űző vezető rákérdezett, hogy akkor a februári meccset lemondják, mire kiderült, hogy nem, viszont a prágai vb előtt ismét útba ejtenek minket. Szóval, mint a mesében, pedig a karácsony még odébb volt... Jó slusszpoén lenne most azt írni, hogy a szlovákok után a sportág tanítómestereit is sikerült legyőzni, de csak a majdnemig jutottunk, mert 4–3-as magyar vezetés után 5–4 lett oda, a pesti meccsen meg azért nagyobb volt a zakó, 9–2.

Utóbbi előtt beszélgethettem a „a hatalmas negyvennégyessel”, vagy ahogyan a tengerentúlon hívják, The mighty fortyfour Rob Niedermayerrel, az Anaheim csatárával. Olyan legendák kergették dupla számú mezben a pakkot, mint Wayne Gretzky (99), Mario Lemieux (66), Eric Lindros (88), szóval ez a 44-es is nagy szám... Az óriás egyáltalán azért ácsoroghatott a káposztásmegyeri csarnok jegén a botjára támaszkodva, mert csapata, az Anaheim kiesett a rájátszásban, így beszállt a válogatottba, hogy a csapat 2004-ben Prágában megvédhesse a vb-címet. (Jelentem, megvédte.)

Rob arról mesélt, hogy 2003-ban az NHL-döntőben testvére Scott (New Jersey) ellen játszott, de sajna a bratyó emelhette a magasba a Stanley-kupát. De az igazi témát az jelentette, hogy mindketten megkönnyezték a finálé utolsó meccsét. Aztán búcsúztam, amit én is megkönnyeztem, mert Rob úgy megszorította a kezem, mint a hokibotját szokta gólhelyzetben... Akkor még nem tudtam, hogy egy éven belül viszontlátjuk egymást. 2005-ben a bérvita miatt az NHL szünetelt, a Fradi kapcsolatok révén februárban megszerezte a rájátszásra az unokatestvéreket, Rob Niedermayert és Jason Strudwickot.

Ám a két fecske nem csinált nyarat, csak havat a zöld-fehéreknél: a Kisstadionban majd' négyezer néző verődött össze az akkoriban már ürességtől ásítozó lelátókra, amolyan magyar winter classicra, a Fradi–Újpestre, de hóesés miatt elmaradt a mérkőzés. Nem felejtem el Strudwick arcát. Ott állt 34-es mezben, a Kisstadion öltözőjének folyósólyán, ahol két beöltözött hokis csak „lapjával” fért el egymás mellett, s csak nézett ki az ablakon. A kemény fából faragott hokis értetlen arccal nézte a jégkészítéssel küszködő Rolbát, nekem meg az jutott eszembe, mit csinálna, ha látta volna 30 évvel azelőtt a Megyeri úton a katonai dzsipre szerelt szőnyeget, amelynek az volt a rendeltetése, hogy egyenletesen terítse el a jégkészítéshez csurgatott vizet...

Ám a magyar hoki szempontjából ennél fontosabb, hogy 2004-ben a Volán a kanadai-olasz Pat Cortinát szerződtette vezetőedzőnek, szeptember 3-án pedig már a válogatottat is irányította szövetségi kapitányként. Új éra kezdődött. Persze még nem a 2005-ös Pannon-kupán, mert Kanada, Szlovákia és Németország rendre elvert bennünket (0–7, 2–4, 3–4), a vendégek a változatosság kedvéért a legerősebb csapatukkal játszottak, mert az NHL-hokisok a tengerentúlon még sztrájkoltak. A 2005-ös és 2006-os vb-n nem sikerül a feljutás – igaz, ez egyelőre csak az álmok kategóriája maradt, viszont egyre több játékosunk szegődött légiósnak. S ha nem is Detroit első sorára kell gondolnunk, a vitathatatlan fejlődés ellenére sem széles bázissal működő magyar hokiból külföldre igazolni azért megsüvegelendő teljesítmény.

Cortina első bravúrját – az Alba Volánnal sorozatban nyert bajnokságok mellett persze – a svédek legyőzése jelentette 2007. március 29-én, 2–1 ide, kit érdekelt, hogy másnap 7–1-re kikaptunk?! A ljubljanai vb-n – oda már a feljutás reményében utaztunk – azért a Los Angeles sztárjával, Anze Kopitarral felálló szlovénekkel nem bírtunk, sőt az sem okozott felhőtlen örömet, hogy az A-csoportból Ukrajna esett ki, s a 2008-as vb-rendező Japán mellett újabb, sőt, nehezebb vetélytársat jelentett. Közben a Volán az EBEL-ben (már Cortina nélkül, a jelenlegi szövetségi kapitánnyal, Ted Satorral a kispadon), csíkszeredai együttesek a magyar bajnokságban.

Cortinában egyébként van valami, amiért az emberek imádták. A japán vb előtt többek között ezt mondta: „Meg kell próbálnunk örömet szerezni a népnek. Csodát szeretnék, mondjuk olyat, amilyet az amerikai válogatott vitt véghez a nyolcvanas olimpián.” Aki nem tudná, az amik elsők lettek a legendás szovjetek előtt. Szapporóban aztán a szerencse is mellénk állt. Japánt úgy vertük meg 4–2-re, hogy a házigazdák ütöttek egy szabályos gólt – a korong a kapuvasról jött ki belülről –, de a bírók nem adták meg.

Az utolsó mérkőzésen ugyanilyen különbséggel gyűrtük le az ukránokat, aztán a játékosok és a vezetők még egy órával a meccs után is a jégen térden vonatozva ünnepelték az A-csoportba jutást. De előtte még mindannyian meghallgatják a győztes tiszteletére a Himnuszt. S ekkor látszott csak igazán, hogy Cortina nem csak tiszteletbeli honfitársunk: magyarosan megkönnyezte a Himnuszt. Aztán megint csak a magyar valóság, hogy a csapat a lelakott Kisstadionban ünnepelt a hazaérkezés után – igaz, felfoghatjuk ezt úgy is, hogy a sportág visszatért egykori fellegvárába.

Hogy mi történhet velünk az A-csoportban, azt már az olimpiai selejtező tisztázta: Lettország, Olaszország és Ukrajna is megverte válogatottunkat, barátságos meccsen viszont legyőztük a finneket (4–3), igaz, a másodikat komolyan vették (0–6). Mint ahogyan a szlovákok is a vb-nyitómeccset: 3–1-ről még egyenlítettünk, de Bartecko második gólja 4–3-as szomszéd sikert eredményezett, Kanada (0–9), Fehéroroszország (1–3), Ausztria (0–6), Dánia (1–5) ellen esélyünk sem volt, a záró mérkőzés tisztes vereséget hozott (Németország 1–2), s bizonyosságot, hogy a magyar válogatott nem bírja, ha a világ legjobbjai ellen kétnaponta kell jégre lépni. De ezt nem is várta el senki. Jelenleg arra vagyunk képesek, hogy a divízió 1-es vb-n a feljutásért játszunk. Egyszer sikerült, tavaly nem, a sorminta szerint nem nehéz kitalálni, minek kellene következnie.