Ocskay karácsonyi ajándéka

- Boldog vagyok, nagyon boldog - mondja mosolygós s láthatóan megkönnyebbült arccal Ocskay Gábor. - Sohasem gondoltam volna, hogy egy egyszerű, hétköznapi edzésnek ennyire lehet örülni.
- Hitt benne, hogy eljön ez a pillanat, hogy ismét jégre léphet?
- Másképp nem is lehetett volna elviselni az elmúlt heteket. Az tartotta bennem a lelket, hogy a körülöttem lévő emberek biztattak, szorítottak nekem, és ez erőt adott. Tudom, ez most banálisan hangzik, de tényleg így van.

- Nem akarom elrontani a kedvét, de emlékszik még arra a napra, amikor…
- …Amikor megmondták?
- Igen.
- Nem lehet elfelejteni. Elsötétült előttem minden. Nem is tudom szavakba foglalni, mit éreztem, amikor az orvos először mondta ki a megdöbbentő mondatot: baj van a szívemmel, ezért soha többet nem sportolhatok. Negyedóra alatt vége lett mindennek, annak a huszonöt évnek, amit a jégpályán töltöttem. Senkinek sem kívánom azt az érzést…
- Mi volt az első dolga, amikor kijött a Sportkórházból?
- Beültem a kocsimba, és csak néztem magam elé… könnyeztem… sírtam… És azon gondolkoztam, mindezt hogyan mondjam el a családomnak, a barátaimnak, a játékostársaimnak.
- Előtte semmi jelét nem érezte ennek az egésznek? Sohasem volt olyan érzése, hogy valami baj van a szívével?
- Higgye el, soha. Előtte néhány nappal még a válogatott tornáján játszottam. Nem mondom, hogy jól ment a játék, de nem azért, mert egészségileg bármi is zavart volna. Az elmúlt időszakban egyébként is hullámzó volt a teljesítményem, volt hogy jobban ment, s volt, hogy kevésbé.
- Így utólag, a történtek ismeretében visszagondolva sem jut semmi olyan az eszébe, ami figyelmeztető jel volt, csak akkor, abban a pillanatban nem tulajdonított neki jelentőséget?

- Nem… Bárhogy is gondolkozom, semmi…
- Az első orvosi vélemény egyértelmű volt: nincs visszaút, nincs több hoki. Mikor változott meg ez az akkor határozottnak tűnő vélemény?
- Fokozatosan. A kardiológusok ritkán találkoznak sportolóval, ők általában átlagembereket vizsgálnak, s a diagnózisnál talán éppen ezért nem veszik figyelembe, ha valaki sportoló. Viszont olyan fantasztikus orvosokkal találkoztam Pécsett, akik az emberi oldalról is nézték a helyzetemet. Felmérték, hogy huszonöt év munkája van mögöttem, hogy az életem a sport, hogy én mindig is ezt csináltam. Elkezdtek vizsgálni, és a teszteken olyan eredményeket produkáltam, amilyenre szerintük egy beteg szív nem lehet képes.
- Sokat "kínozták"?
- Ultrahang, MRI-vizsgálat, szívkatéterezés… Kérdezzen ezekről bármit, szinte mindent megtanultam, talán már le is vizsgázhatnék belőlük. Nem volt könnyű, de a remény, hogy esetleg visszatérhetek, elviselhetőbbé tette a megpróbáltatásokat.
- És nem tartott attól, hogy mindezek ellenére mégiscsak kiderül, hogy… Szóval hogy mégis nagy a baj?
- Nem tagadom, megfordult a fejemben: mi lesz, ha tényleg viszsza kell vonulnom, ha tényleg nem sportolhatok többet. De csak ritkán gondoltam erre, s akkor is igyekeztem gyorsan elhessegetni a gondolatot. A sport megtanított arra, hogy soha, de soha nem szabad feladni, mindig van esély. Az utolsó sípszóig lehet és kell is küzdeni. Akik ismernek, azok tudják, hogy a pályán is ilyen vagyok, az életben sem lehetek másmilyen. ---- M ---- &