20 millió eurós játékosok ingyen! A Schalke pórul jár; a Juve gólzsákot kapott

Őszinte megdöbbenéssel olvastam a cikkben,hogy milyen eszközökhöz folyamodtak a német Schalke vezetői annak érdekében, hogy a Transfermarkt által 20 millió euróra becsült, négyszeres német válogatott Max Meyert rábírják aszerződéshosszabbításra. A középpályás állítja, hogy pszichoterrort alkalmaztak vele szemben, és azzal fenyegették meg hogy nemkívánatos személlyé fog válni, és fog lehetőséget kapni – miután erről nyilatkozott még az edzéslátogatások alól is felmentették. Pedig például két éve még arról írt a német sajtó vele kapcsolatban, hogy a Liverpool 30 millió euró körüli összegért szerződtetné – csak éppen a Schalke nem akarta elengedni.

Megdöbbenésem oka nem az volt, hogy még soha sem találkoztam ilyen, vagy ehhez hasonló esetekkel. Ugyanis gyakorlójátékosügynökként a magyar labdarúgásban eltöltött másfél évtized alatt jócskán tapasztaltam ennél is megdöbbentőbb, játékos ellen irányuló lélektani hadviselést. Bár az igazsághoz tartozik, hogy ennek a fajtaklubvezetőimorálnak a képviselői már nem állnak a csapatok élén, lehet ezt akár egyöntisztulásifolyamatnak is vehetjük a honi labdarúgásban.

Azt látni kell, hogy egy fiatal játékos, megtámogatva az ügynökével (a még fiatalabb pedig a szüleivel) elsősorban a saját érdekeit nézi szakmai és anyagi – jobb esetben mindkettő – szempontból, amikor döntést hoz, hiszen tudható, hogy egy szabadon igazolható játékos könnyebben talál magának csapatot, mintha ki van téve klubvezetőjének, akénye-kedve szerinti átigazolási díjszabásának.

Viszont olyan szituáció, hogy egy futballista szabadon igazolható játékosként tud szerződni – tehát csak vele illetve az ügynökével kell megállapodnia a kluboknak – egy pályafutás alatt általában csak ritkán fordul elő. Ez a labdarúgó szempontjából ideális helyzet különösen az olyan országok esetében jelent helyzeti előnyt, ahol nincs túl nagy kereslet a játékosok iránt.

De, azért ne legyünkigazságtalanok, világítsuk meg a témát a másik oldalról is.

A klubok jól felfogott érdeke, hogyha már időt, pénzt és energiát áldoznak egy fiatal játékos karrierjébe, hogy ne engedjék csak úgy kirepülni mindenfajta ellentételezés nélkül.

Éppen ezért is sokszor hívnak minket,játékosügynököket„middlemannek", hiszen nekünk kellene olyan megoldást találnunk – függetlenül attól, hogy elsősorban a játékos képviseljük – amely a klub számára is megfelelő. Az ugyanis nem lehet cél, hogy némely klubbal felégessünk minden együttműködést, hiszen nem lehet tudni, hogy a jövőben mikor találkoznak ismét az útjaink.

Ami számomra mégis meglepő volt ebben aMaxMeyer-ügyben, hogy ez egy olyan fejlettfutballkultúrájúországban történt meg mint Németország, ahol, szemben néhány kelet-európai országgal, ajátékoseladásokbólbefolyó pénz nem olyan sarkalatos része a büdzsének.

Persze, ha alaposabban megvizsgáljuk a témakört, korábbi esetek után kutatva, akkor rá kell ébrednünk, hogy bizony-bizony a topligákban is találunk példákat – nem is egyet – arra, hogy egy játékos nem akar maradni egy adott klubnál, és ennek következményei lesznek.

Nem kell messzire menni, hiszen ebben a szezonban, és szintén Németországban, méghozzá éppen Dárdai Pál Herthájánál fordult elő, hogy miután a klub egyik legértékesebb játékosának számító Mitchell Weiser jelezte távozási szándékát, a legutóbbi három bajnokin már a keretbe sem került be. Más kérdés, hogy a berliniek, sokkal okosabban intézték az ügyet, mint a gelsenkircheniek, ugyanis nem várták meg, amíg elmérgesedik a helyzet, és inkább eladták a jobbhátvédet 12 millió euróért a Leverkusennek. – így is nagy üzletet kötöttek, mert három éve ingyen szerződtették a Bayern Münchentől.

A spanyol La Ligából idevonatkozó, emlékezetes példaként említhetjük a jelenleg már a Tottenhamnél szereplő, 24-szeres spanyol válogatott Fernando Llorente esetét, akinél valamit nagyon elrontott az Athletic Bilbao, mert azt követően, hogy kilenc évet lehúzott a klubnál a csatár, 2013 nyarán ingyen szerződhetett a Juventushoz, pedig akkor 20 millió euróra taksálták az ő piaci értékét is (csakúgy mint most Meyerét). A baszk klubnál a 2012–2013-as szezonban persze nem nézték jó szemmel, hogy ingyen távozik, ezért az utolsó idényében már jóval kevesebb meccsen játszott, mint korábban, és amikor beküldték, akkor is csereként – ennek az lett az eredménye, hogy mindössze négy góllal fejezte be az idényt, pedig az azt megelőző két évadban 18 és 17 találattal zárt, egyaránt házi gólkirályként. Pedig már 2012 nyarán visszautasította a klub hosszabbítási ajánlatát, mégsem adták el azon a nyáron.

Az olasz Serie A-ból pedig például a macedón Goran Pandev emlékezetes esetét említhetjük. A csatár 2004-ben 8 millió euróért szerződött az Intertől a Lazióhoz, majd hat évvel később ingyen tudott visszatérni a milánóiakhoz, pedig addigra a piaci értéke megduplázódott, 16 millió euróra taksálták. A 2008–2009-es idényben még 31 bajnokin kilenc gólt jegyzett a Lazióban, de miután nem hosszabbított, a következő évadban már egyszer sem küldték pályára és már a télen visszaszerződött az Interhez, amely később másodszor is el tudta adni (előbb kölcsön, majd végleg a Napolinak). A milánóiak úgy kerestek a két eladással összesen 17 millió eurót a csatáron, hogy náluk csak 68 bajnokin szerepelt, míg a Laziónál 2004 és 2010 között 191-szer, a rómaiak mégsem kaptak utána egy euró centet sem.

És ez csak néhány kiragadott példa a topligákból, valójában alighanem nagyon sok olyan esetet lehetne még felsorolni, amikor egy klub nem tud hosszabbítani egy játékosával, és ahelyett, hogy közösen megoldást találnának a helyzetre, szankcionálják a futballistát.

Magyarországon bonyolítja a helyzetet, hogy az élő szerződéssel rendelkező játékosok iránt amúgy sincs nagy kereslet, és még akkor sem könnyű új klubot találni, amikor már nincs sok hátra a szerződéséből, és viszonylag olcsóbban szerződtetni lehetne. A témába vágó példa Windecker Józsefé, aki télen nem hosszabbított az Újpesttel, de nem is adták el a játékjogát, sőt, kitették az első csapatból, a nyáron pedig ingyen távozhat.

A magyar piac szempontjából hosszú távon mindenképp az jelenthetné a megoldást, és azzal nőhetne a futballisták megbecsülése, ha a jelenlegi trend megfordulna, és több labdarúgóért fizetnének átigazolási díjat a csapatok, mint amennyit ingyen szerződtetnek, vagyis nem arra várna mindenki, hogy egy amúgy jó futballistának lejárjon a szerződése és ingyen igazolhatóvá váljon. Az ugyanis a tapasztalatok alapján nyilvánvaló, hogy azokat a játékosokat a későbbi csapatuk sokkal jobban meg fogja becsülni, akiért pénzt fizetett – hiszen azt jó esetben vissza is akarja majd kapni valamikor, h lehet, akkor kamatostul ).

Lehet, így járna a legjobban mindenki – klub, játékos, ügynök, de ez már egy másik történet..