Sokszor eszembe jut egy korábbi szövetségi kapitányunk aranybecsű mondása, hogy a labdarúgásban a pályán a legkisebb a különbség a magyar és a nyugat-európai futball kapcsán.
Ennek valóságtartalmát most nem boncolgatva (bár elismerve valamelyest) azonban lenne itt egy cseppet sem lebecsülendő további szempont.
Mégpedig a MOTIVÁCIÓ.
Hogy mire is gondolok?
Példának elég csak előcitálni a magyar válogatott mérkőzéseit a tavalyi Európa-bajnokságról. A mieink annyival jobb játékosok lettek volna ott, mint voltak korábban? Nem, nem valószínű, de megvolt bennük a jelenkor labdarúgásának egyik, ha nem a legfontosabb mozgatórúgója, a motiváció. Hiszen hosszú idő után részesévé váltak-egy ilyen fontos sporteseménynek, egy országot képviselve, rengeteg magyar szurkolóval a stadionokban egyszerűen nem játszhattak rosszul, hiszen megvolt az a belső és külső motivációs bázis, ami ennek a remek teljesítménynek akkor és ott megágyazott!
Hogyan is néz ki ez a rendkívül fontos tényező a mi magyar NB I-es közegünkben?
Természetesen nem teljesen felmentve a résztvevőket, néhány tényről nem szabad elvonatkoztatnunk amikor bíráljuk a honi labdarúgás főszereplőit.
Nézzük először a (minőségi) légiósokat:
Kubatov Gábor a Ferencváros elnöke nyilatkozta a minap, hogy milyen nehéz a magyar bajnokhoz minőségi külföldijátékost igazolni, hiszen az ilyen kvalitású játékosoknak nem célországa a magyar NB I.
Az FTC elnökével maximálisan egyetértve, de munkaköri kötelességünknél fogva mi azért megpróbáltuk ezt kivitelezni a közelmúltban
Az előző szezon bajnokcsapatának két meghatározó játékosa, Roland Lamah és Cristian Ramírez esetében például ez sikerült is, de az ő példájuk is jól jelzi, hogy egy-két szezont követően, miután elvesztették a motivációjukat, bizony az ő teljesítményük is visszaesett.
Miért vesztették el? A francia, a spanyol és az angol élvonalban is szereplő Lamah például korábban kétszer is játszhatott – még az Osasuna futballistájaként – sok néző előtt a Camp Nouban az FC Barcelona ellen, ezek után a mi sajátságos labdarúgóközegünkben, bizonyos vidéki vagy budapesti, úgymond „stadionban”, sokszor csak néhány száz néző előttszerepelve már nem sokáig érezte ugyanazt a motivációt, mint korábban. És valószínűleg az ecuadori válogatott Cristian Ramírez sem azzal a céllal érkezett 2015 telén Németországból az NB I-be, hogy évekig nálunk futballozzon, és a harmadik magyarországi idényében, Copa América-szerepléssel a háta mögött, már közel sem volt annyira lelkes, hogy nálunk játszhat, mint az elején.
Persze lehet ezért bírálni őket, de ha jobban belegondolunk, bár elfogadni nem is, igazán elítélnisem tudjuk a játékosokat ezért.
Ugyanakkor az sem lehet véletlen, hogy a karrierjük jó részét külföldön töltő Király Gábor 41 évesen, Halmosi Péter és Gera Zoltán 37 évesen (Gera éppen április 22-én tölti be a 38-at) még mindig a pályán van és húzóember a csapatában.
Ezek a játékosok ugyan hétről-hétre a magyar stadionokban lépnek pályára, de ők a korábbi külföldi állomáshelyeiken már magukba szívták a játék iránti alázatot, azt a fajta belső motivációt, ami ehhez szükséges.
Érdekes szituáció a Diósgyőrnél kialakult helyzet. Mint tudjuk, a közelmúltban Bódog Tamás váltotta Horváth Ferencet a csapat kispadján és a DVTK vele eddig jóval eredményesebben szerepelt. Mi történt, mi történhetett? A játékosok egy-két hét alatt megtanultak futballozni? Valószínűleg nem. Hanem érkezett egy olyan edző, aki az elmúlt húsz év jelentős részében a német futballban ténykedett és az ott megtanult módszereket, motivációs eszközöket egyelőre sikerrel alkalmazza a DVTK-nál.
Külföldre került játékosok általános véleménye szerint, külhonban az edzések felépítésében alig van különbség, bezzeg az iramában…
De vajon miért ? Jó eséllyel azért mert a külföldi futball közeg egy alkotó közeg, ott húsz játékosból 18 egy irányba húz – hatalmas iramot diktálva az edzéseken, ezáltal húzva magukkal a maradék kettőt is…
De vehetjük szó szerint az egyéni motivációt is, mint követendő példát.
Kylian Mbappéról a Monaco játékosáról, mint a jelen futball világának egyik legnagyobb tehetségéről mondta édesapja:
„Több mint szenvedélyes a futball iránt. Jó értelemben véve őrült. A labdarúgásban dolgozom, de majdhogynem elvette a kedvemet a sportágtól, mert a hét minden napjának minden órájában a futballon jár az esze. Mindent képes megnézni, akár egymás után négy-öt meccset is.”