Vissza a paradicsomba

Nem jut eszembe jobb hasonlat, a falusi futballélet olyan, mint a kertben nőtt paradicsom. Néha bizony csúnyácska, kopottas, sőt talán még kissé fonnyadt is, de olyan zamata, íze, földből szívott ereje van, amelyet a hipermarketek polcain sorakozó, felfújt műparadicsomokban hiába keresünk.

A génkezelt szuperstadionok gyönyörűek, csábítóak, hívogatóan várják a külsőségekre érzékeny publikumot, azonban az élő rostokat, a magyar labdarúgás eredeti varázsát, az évszázados hagyományból táplálkozó sejtszövetet csak ritkán találni meg bennük. Ha az eredeti futballkultúra terméseit keressük, sokszor mélyebbre kell hajolnunk, a fűcsomós vidéki pályákhoz, az apáról fiúra szálló örökséget ápoló, helyi kötődésekre építő kiscsapatok világához. Aki emberléptékű futballközegre vágyik, annak felüdülést, frissességet kínál egy zsenge tavaszi megyehármas derbi. Így vagyunk ezzel mi, akik – József Attila szavaival – „már meg sem tudnánk maradni, üldögélni a távcsöves, kényelmes páholyokban”, viszont érezzük egy kiskunsági Fülöpszállás–Dunavecse mérkőzés őszinte, vad, lüktető energiáját. Az ősi kálvinista faluban találkoztam a biciklis országjárás során Rózsa Tiborral. Rózsa Tibor példájában nincsen semmi különös. Soha nem írtak róla az újságok, valószínűleg eztán sem fognak. Negyvenkilenc éves, anyjával él egy szobakonyhás hajlékban, saját családja nincsen. Hat éve átesett egy komoly műtéten, a szívbillentyűcsere óta le van százalékolva, rokkantnyugdíja havi ötvennyolcezer, az anyjával összerakott forintokból tengődnek hónapról hónapra. Neki a fülöpszállási pálya a paradicsomkert. Harminc éve kint van minden meccsen, csendesen és észrevétlenül, a feje fölött mámoros győzelmekkel, könnyes vereségekkel, zord bírókergetésekkel repültek az évtizedek, az idő múlására talán csak abból gyanakodott, hogy szép lassan Tibikéből Tibi, Tibiből Tibi bá' lett. Amíg bírja a szervezete, hétről hétre takarítja az öltözőt, nyírja a füvet, húzza a mészvonalakat, még ha bizony „szélben nehéz, erősen fújja a púdert”. Tibi bá'-t mindenki ismeri Fülöpszálláson. A második félidőben rendre körbejár egy kosár, a Tibi bá' kosara, abba ki-ki saját pénztárcájához mérten bedob egy-egy százast, ötszázast, hogy így hálálja meg az önkéntes fáradhatatlan munkáját, segítse a nehéz körülmények között élő rokkantnyugdíjast. A sztorinak nincsen csattanója, sőt tulajdonképpen sztori sincsen. Ahogyan nem volt története a lelátókon évtizedeken át fruttit áruló Kalap népszerűségének, a Fradi-pályára zsúfolt metrókocsin kizötyögő öreg Albert Flórián egyszerűségének, a hajnali kapálásból békéscsabai meccsre induló ifjú Mracskó Mihály verejtékének, és a hirtelen jött példákat végtelenségig sorolhatnánk – a magyar futball arculatát megszámlálhatatlan emberi vonás barázdálja. Nézzünk tükörbe, smink nélkül, és vegyük észre a ráncok szépségét is. Köszönjük meg a falusi pályákat most is hengerelő ezer és ezer Tibi bá'nak, hogy nő még nálunk a fű.

(A cikk eredetileg a nyomtatott Nemzeti Sport április 22-i számában jelent meg.)