Filozófusi álmait dobta a futballért Tótkomlós kameruni légióskirálya

Tótkomlós–Körösladány, megyei I. osztály, hamisítatlan békési futballhangulat. A hazaiak sztárja Joseph Ngalle, a korábbi NB I-es kameruni légiós, aki Szegeden dolgozik autóbuszmosóként, kétségbeesetten küzd kislányáért, és valamikori filozófusjelöltként nem felejti nagyapja afrikai bölcsességét. 

Tótkomlós a 18. század közepétől fogva jelentős számú szlovák lakossággal büszkélkedő mezőgazdasági településnek számít, 2015 óta azonban nyugodtan nevezhetjük globális falunak is: akkor igazolt a helyi futballcsapathoz Joseph Ngalle. A Tatabánya korábbi NB I-es játékosa a Makótól a Tisza Volánig bolyongott mindenfelé, mígnem egy szegedi ismerőse elcsábította a Békés megyei I. osztályban szereplő csapathoz.

Még egy óra van hátra a Körösladány elleni mérkőzésig, a barátai körében csak Zsozsóként ismert 32 éves fiatalemberrel az öltözőépület irodájában beszélgetünk. Tisztán ejti a magyar szavakat, ugyanakkor kimérten, megfontoltan fogalmaz. Kameruni nagyapja mondását idézi: azért kapott az ember szemből és fülből kettőt, szájból pedig csak egyet, hogy inkább figyeljen, mint fecsegjen. Az afrikai bölcs véréből maradt a hétgyermekes mbalmayói családba született fiúban is, ifjúkorában ugyanis – egy tévében látott, szakállas és bohó tudós hatására – komolyan fontolgatta a filozófusi pályát. Indítékairól hallgassuk meg a tótkomlósi légióst.

Mostanság mégis gyakorlatias kérdések nyomasztják a szegedi autóbuszmosóként dolgozó légióst. Legfőképp az, hogy maradhat-e Magyarországon. Keszekusza családi drámába bonyolódott, és állítása szerint ennek következtében a bevándorlási hivatal rendre visszautasítja a letelepedési engedélyét, mi több, kiutasítással fenyegeti.

„Szegény áldozat vagyok a történetben. Nem tehetek arról, hogy a kislányomat két évvel ezelőtt elvitte az édesanyja. Egy napon arra mentem haza a munkából délután, hogy üres a lakás. Rebeka Nilla két és fél éves volt akkor, élettársam, egy erdélyi nő, fogta magát, és hazament vele Csíkszeredába a nagyszülőkhöz. Otthagyta rájuk, ő pedig munkát vállalt Németországban. Nem tehetek az egészről, én mindig is szerettem volna felnevelni a lányomat. Így viszont nehéz helyzetbe kerültem, hiába lenne rá jogom, a letelepedési engedélyért még mindig küzdenem kell.”

Erős töprengés után szánja rá magát Zsozsó a piszkos családi történet kiteregetésére, nem titkolja, végső kétségbeesésében már a nyilvánosság segítségére is számít. Magánéleti nehézségeit és a volt élettárs szempontjait nemrég a delmagyar.hu oldal

részletesen

bemutatta. Megviselték a sportolót a bizonytalansággal, viaskodásokkal terhes hónapok, és ez a Körösladány elleni játékán is érződik. 

Általában tisztelik ellenfelei a kamerunit, igaz, László Dávid klubelnök emlékei szerint egyszer a csapattársainak kellett védelmére kelnie, miután Mezőkovácsházán lecigányozták. A 25 éves egyesületi vezető büszkén ad számot a tótkomlósi futballhelyzetről, az utánpótlás korosztályokkal együtt 120 igazolt játékos tartozik ide, országos szinten is ritka, hogy a 6000 lakosú kisváros felnőtt szinten a megyei I. osztályban szereplő első  csapata mellett tartalékgárdát is nevezett a Békés megyei III. osztályba. 

„Most kéne abbahagynom, a csúcson” – sóhajt vigyorogva a büfénél az előző napi tarcsimeccs hőse, mire egy vendég dörmögve fordul meg: „Az nekünk sem lenne ellenünkre...”

„Csicsó, nincs valami üdítőd?” „Az nincsen. De szép albán népdalokat tudok fütyülni” – kiált hátra a hűtőládában matatva Bordás Sanyi, a legendás tótkomlósi büfés, akinek pályáját egy törzsvendége ekként foglalja össze: „NB III, megyei I, büfé – így múlik el a világ dicsősége...” A tréfából kifogyhatatlan férfi valaha nem sörrel, fröccsel, hanem forintos passzokkal szolgálta ki a többieket, a nyolcvanas és a kilencvenes évekbeli aranygeneráció tagjaként nincs túl jó véleménnyel utódairól: „Hogy is fogalmazzak? Nagyon szerény képességű csapatunk van.”

Nem a komlósiak az esélyesek, de ha Zsozsó, a tótkomlósiak filantróp csatára vezeti pályára a tizenegyet, lehet bízni Szophoklész bölcsességében:  „Számtalan csoda van, de az embernél jelesebb csoda nincsen.” Vagy ha mégis, talán csak a Körösladány legyőzése lenne az.

A sporttelep betonkerítésén évtizedes hirdetések málló festéknyoma. Ki tudja, hány meccsprémiumot, csapatvacsorát finanszíroztak egykor a hirdetők támogatásából.

Megmosolyogtató figyelni a táj jellegű bekiabálásokat, a térség sajátosságai gyönyörűen kidomborodnak a szurkolók nyelvezetében. Amíg Pesten az öregebbek még mindig a Nemzetibe vagy a Vígbe küldik a fetrengő játékost, a tévé előtt szocializálódott vidékek fiataljai pedig a Majka-showt emlegetik, a Békéscsabához közel eső Tótkomlós közönségénél a megyeközpont jeles teátruma a sláger: „Öreg, keljél fel, ez nem a Jókai!”

„Öreg, keljél fel, ez nem a Jókai!”

Papp Lajos is felbukkan a közönségben, nála hűségesebben talán senki sem szolgálta a tótkomlósi futballt, huszonnégy évig volt a csapat középpályása. Kézdivásárhelyről származik, a játékot még odakint kezdte, állítja, a fémipari gyár szponzorálta csapatnál a futballistáknak a Ceausescu-rendszerben is könnyebb életük volt. Békésben alapított családot, lánya azóta kiment Nürnbergbe, ő a komlósi malomnál dolgozik koptatósként, valamint a számos román vásárló miatt botcsinálta tolmácsként.

Békési kirúgás – ki tudja, hol áll meg...

Szünetben már 2–0 a Körösladánynak, amíg az öltözőben az edző ráncba szedi a csapatot, bepillantunk a hátsó raktárhelyiségbe. A falon csodálatos pályamakett, Hudák György ácsmester ajándéka a tótkomlósi egyesület fennállásának 75. évfordulójára. A szoba sarkában magyar és szlovák zászló, érzékeltetve az errefelé hagyományos nemzetiségi keveredést.

Tótkomlósi VIP: a nagyon fontos személy.

Rügyező fák, tavaszi napsütés, vasárnapi idill Tótkomlóson. Csak a kapott gólok ne lennének.

Sokadszorra pattan el a labda, a közönség kíméletlen jellemzést ad a hibázóról. „Ez a gyerek abszolút kétlábas. Ballal és jobban ugyanúgy tud támaszkodni.” 

Bent van a negyedik ladányi gól is, csüggedten kullognak helyükre a komlósiak. Egy hazai szurkoló dörmögve konstatálja: „Nem győzünk kezdeni.”

Tótkomlóson lelkes fiatalokra bízzák a kapu őrzését, két 21 éves váltja egymást hétről hétre. A Körösladány elleni mérkőzésen Godó Ferenc pihen, Karkus János őrzi a kaput, több-kevesebb sikerrel. A településen a lakosság 21 százaléka szlovák, anyai ágon a néptáncos fiatalembert is ide tartozik (a képen nővérével, Katalinnal látható). A nyílt tekintetű fiatalember a lefújás után készséggel mesél életéről, családjáról.

Mivel foglalkozik?

Egy kardoskúti cég alkalmazottjaként éppen a Tiszapüspökiben épülő alkoholdesztilláló üzem acélszerkezetét állítom össze. Amúgy erdésznek készültem, tavaly az osztrákok elleni Eb-meccset még az ásotthalmi diáktársaimmal néztem a Bedő Albert Erdészeti Szakiskola kollégiumában. A többit már idehaza, a Hangulat italboltban.

Úgy hallottam, mint sok komlósié, az ön családja is szlovák eredetű.

Anyai ágon. Édesanyám Leginszki Mária, ősei 1746-ban költöztek az ország északi vidékéről Tótkomlósra, amit akkor még Komlóspusztának hívtak.

Beszél szlovákul?

Értem a nyelvet, a beszéd nehezebben megy. A tótkomlósi szlovák általános iskolába jártam, a hagyományokat a helyi néptáncegyüttessel is igyekszünk ápolni, nemrég tanultunk például egy pazdicsi és egy miavai táncot.

Édesapja?

Elvesztettem, amikor ötödikes voltam. A Viharsarki TSZ-ben dolgozott korábban, anyukájával élt, a szüleim elváltak. Egyik reggel nem kelt fel. Nehéz volt feldolgozni a hiányát, minden meccsemre kijött vagy ő, vagy édesanyám.

Kedves kapusemléke?

Éppen a mai ellenfelünk, Körösladány ellen volt egy emlékezetes védésem. Jött a labda, a hátvédünk nem érte el, az ellenfél csatára a rövid felsőbe akarta bevágni, reflexmozdulattal odaértem. Arra még ma is büszke vagyok.

Öltözői szótlanság, lehajtott fejek, réveteg tekintetek. Akárki akármit mond, a vereség fáj.