Téveszmék a magyar sportban!

A budapesti jégkorong VB alatt edzőtovábbképzést szervezett a Jégkorong Szövetség.

Az egyik előadás témája "Kondicionálás a jégkorongban" címet viselte volna. Azonban az előadó általános elméleti ismeretekről beszélt a hallgatóknak. Ezen eszmefuttatása közben kifejtette a sportági képzésről alkotott véleményét, amelyben felismerhettük a Testnevelési Egyetem téveszmén alapuló gondolatait.

A tanítások röviden.

A gyermekek képzésénél először általános sportági képzést kell tartani.

Értsd: úszás, atlétika, torna, gimnasztika stb.

Javasolt edzésszám: heti 2 alkalom.

Az előadó semmiféleképpen nem javasolja a magasabb edzésszámot és a korai sportág specifikus oktatást. Álláspontja szerint ez a sportoló gyorsabban fog fejlődni, mint a heti 4 edzést kapó, például sportág specifikus oktatást kapó labdarúgó. Feltételezése szerint – mert hogy kb. max. 30 éves lehetett az előadó és még életében egy sportolót sem nevelt ki -, a heti két edzéssel induló és általános képzést kapó leendő labdarúgó simán le fogja hagyni, a heti négy edzéssel induló sportág specifikus labdarúgó képzést kapó versenyzőt.

A szörnyű az volt, hogy a hallgatóság bőszen jegyzetelt és falta a szavait az előadónak.

Miután interakcióra szólították fel a hallgatóságot, jelentkeztem, hogy elmondjam más emberek, más tanításait ebben a témában.

„Minden képzési rendszer az általa megalkotott modellből vezeti le tanításait.

Az a modell, amiből az előadó levezette képzési tantervét, az a „gyermek biológiai fejlődéséből” származtatja a modelljét.

Ennek a tanításnak egyik téves kiinduló tézise, hogy az edzés célja: teljesítményfokozás.

A „gyermek biológiai fejlődéséből” levezetett képzés ellentmond Polgár László (Polgár lányok édesapja, pedagógus) általános tanításainak, amely két mondatban összefoglalható:

1) Szerettesd meg!

2) Specializálódj!

A magyar labdarúgó tradíció edzői továbbmentek.

Ők azt mondták:Edzés célja: stíluselsajátítás.

Tudjuk, hogy stílust, csak stílustechnikával lehet oktatni. Vagyis a játék megszerettetése után, nemcsak sportág specifikusnak kell lennie a képzésnek, hanem az általános sportági technikán belül is speciális technikát, mégpedig „egyénre szabott stílustechnikát” kell oktatni. Vagyis az oktatott technika „kultúrafüggő és sportág specifikus” is egyben.

A labdarúgásban a stílustechnika elsajátítása által tanulja meg a játékos azt a labdarúgó kultúrát, amibe bele született. A stílustechnika az örökítő anyag.

A „stílus kiinduló pontú gondolkodás” szerint a Testnevelési Egyetemet, Mozgásművészeti Egyetemnek kéne nevezni. És innentől kezdve nem „test – nevelőket” képeznének, hanem olyan oktatókat, akik egy eszmét jelenítenek meg a sportoló, vagy a csapat mozgásában. Ez a megközelítés szinkronban van Varga Zoltán tanításával, mely azt mondja:

„A labdarúgás művészet. Aki nem így közelít hozzá, alapvető tévedésben van!”

A TF tanítás szörnyű példája, amikor egyetemi tankönyvben (Tóth-Pári: Up korú labdarúgók felkészítésének szakmai követelményei) leírják, hogy a heti 3 edzésen résztvevő labdarúgó egyik edzésének úszóedzésnek kéne lennie. Aminek végtermékeként megkapjuk a legjobban focizó úszó, vagy a legjobban úszó focista prototípusát.”

Azt mondanom sem kell, hogy az előadó azt sem tudta miről beszélek.

A lényeg: nem arattam sikert hozzászólásommal, mert a jégkorongedzők mihelyst meghallották, hogy sakk és futball, meg sem hallották gondolataimat.

A legszörnyűbb az, hogy több mint 50 éve egy téveszmére épülő edzéselméletet oktatnak, és még senkinek sem szúrt szemet, hogy az egyes szakkönyvek, - akik nem tértek le saját hagyományaik útjáról -, filozófiai értelemben ellentmondanak egymásnak. Például a kézilabda a kosárlabdának. Az ökölvívás a tenisznek. A vívás és a sakk a labdarúgásnak.

Noha az előbb felsorolt sportágak látszólag távol vannak egymástól, de „működési szempontból” mindegyik ugyanolyan. Hisz egy ponttól szervezi játékát egy másik pontig.

Ferenczi Attila