Kék Cápák az egész világon – Moncz Attila publicisztikája

Csak három jelenet, amin le lehet mérni, manapság mekkora a futballőrület a Zöld-foki Köztársaságban. 1. Úgy ötven, Bostonba kivándorolt szurkoló ült fel egy repülőre, hogy lássa hazája csapatának Eswatini (az egykori Szváziföld) elleni sorsdöntő világbajnoki selejtezőjét Praiában. 2. A mérkőzés előestéjén a válogatott játékosai elmentek sétálni a helyi piacra. Két televíziós stáb kísérte őket, aztán amikor felismerték őket a városban, kitört a káosz. 3. A találkozón úgy egy óra után az elvben a rendezvény biztosítására kivezényelt rendőrök kezdték el hergelni a tömeget, hogy ünnepelje a labdarúgó-világbajnokságra története során először kijutó Kék Cápákat.

Akkor már gyakorlatilag biztos volt a vb-részvétel, a csapat 2–0-ra vezetett (a korábban Magyarországon is megforduló Stopira a 91. percben állította be a 3–0-s végeredményt), Kamerunnak esélye sem volt utolérni, így jöhetett a tombolás. Felvetődött, hogy még nemzeti ünnepnapot is hirdetnek, hiszen José Maria Neves államelnök a függetlenség kikiáltásával (az ország 1975. július 5-én szakadt el Portugáliától) és az első szabad választásokkal (1991. január 13.) helyezte egy lapra a diadalt, de végül „csak” utcai fesztivál kerekedett a továbbjutásból. Igaz, rendesebb méretű, hiszen például néhány játékos is beszállt zenélni az alkalmi bandák valamelyikébe.

Ők azok, akik szó szerint a vérükben hordozzák, mit is jelent őslakosnak lenni ebben az országban. Viszont a Zöld-foki Köztársaság futballválogatottjának története messze nem ilyen egyszerű. Eleve csak 1986 óta létezik a gárda, ráadásul eleinte átlagosan évi két meccset tudott játszani. 1990-ben még csak a 182. helyen állt a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) világranglistáján, ma már a hetvenedik környékén tanyázik, az „egyéni csúcsa” pedig a 27. A mostani nagy sikerhez vezető úton 2002 környékén tették meg az első lépést a szövetség illetékesei, akkor érezték úgy, csak hazai erőkre építve nem lehetnek sikeresek. Még akkor sem, ha a bajnoki rendszer alakítgatásával ma már folyamatos játéklehetőséget tudnak biztosítani az otthon szereplőknek. Az országot alkotó tíz sziget mindegyikének van saját bajnoksága (kettőnek kettő is, egy-egy északon és délen), aztán a 12 győztes csoportokban, illetve egyenes kieséses rendszerben küzd az országos bajnoki címért. Csak itt a színvonal nem verdesi az eget.

Bő két évtizeddel ezelőtt jöttek rá, hogy érdemes a különböző diaszpórákban is körülnézni, mert az azokban élők alapvetően jobb bajnokságokban szerepelhetnek. A Zöld-foki Köztársaság ugyanis meglehetősen szegény ország, kevés nyersanyaggal és lehetőséggel, emiatt aztán több kivándorlási hullámot is végignézhettek az ott élők. Olyan mértékű volt az elvándorlás, hogy a köznyelv szerint a diaszpóra az ország 11. szigete… A profi pályafutását Portugáliában töltő, ott több mint 200 alkalommal az élvonalban is szereplő Lito volt az első fecskék egyike, aki így vállalta a szereplést. „Nem csupán a pályán segített sokat, de abban is, hogy meggyőzzünk több, Portugáliában élő játékost: érdemes a mi válogatottunkat választani” – árulta el Inácio Carvalho, a helyi szövetség alelnöke. 
A stratégia jó egy évtizeddel később kezdett el kifizetődni, az együttes 2013-ban, története első Afrikai Nemzetek Kupáján a negyeddöntőig jutott, a következő vb-re jutásért zajló rájátszásról pedig csak azért maradt le, mert egy játékos jogosulatlan szereplése miatt pontlevonással sújtották. Azóta összejött neki még egy ANK-negyeddöntő (a legutóbbi tornán tizenegyesekkel búcsúzott Dél-Afrikával szemben), és bár a következő Afrika-bajnokságról lemarad, a vb-n ott lehet. Minden idők második legkisebb országaként, hiszen az 525 ezres lakosságánál kevesebből csak Izland (400 ezer) tudott ütőképes nemzeti tizenegyet összerakni.

És abban is hasonlítanak, hogy mindkét helyen elképesztő a légiósuralom. Csak amíg Izland esetében ez természetes folyamat keretében zajlott és zajlik, az afrikai alakulatnál inkább a „visszahonosítás” a divat. A legutóbbi két selejtezőre meghívott 25 játékosból 14 a diaszpórában él. Portugália, Franciaország és Hollandia a fő bázis (a 23 ezres rotterdami diaszpórába például hat kerettag gyökerei is visszanyúlnak, élén a selejtező házi gólkirályával, a négygólos Livramentóval), de akad, aki az Egyesült Államokból érkezik az edzőtáborokba. „A legkevesebb, amit tehetünk, hogy megháláljuk nagyszüleink és szüleink erőfeszítéseit, akik azért vándoroltak ki, hogy szebb jövőt biztosítsanak nekünk, és néha egyszerre két állást is vállaltak” – mondta ezzel kapcsolatban a portugál Casa Piát erősítő Livramento.

A hazatérők között természetesen akadnak kalandos történetek, élén a középhátvéd Roberto „Pico” Lopesével. Ő már Írországban született, vegyes házasságban (ír anya, zöld-foki apa), ott nőtt fel, sőt, korosztályos ír válogatottságig vitte. Aztán egyetemistaként unatkozott és készített magának egy profilt az egyik közösségi oldalon (LinkedIn). De nem igazán érdekelte. Még akkor sem, midőn az akkori szövetségi kapitány, Rui Águas ráírt, érdekelné-e a Zöld-foki Köztársaság válogatottja. Csakhogy az üzenet portugálul érkezett, ő meg azt hitte, levélszemét. Kilenc hónappal később a második üzenetet már lefordította egy programmal. Attól kezdve egyenes út vezetett a nemzeti csapatba.

A sok külhoni játékos integrálásában óriási szerepe volt Bubistának (polgári nevén Pedro Leitao Brito), a válogatott jelenlegi szövetségi kapitányának. Ő mindenki laza nagybácsija, aki történeteket mesél arról, milyen is volt gyerekként az anyaországban élni. Emellett a nemzeti identitást is igyekezett, igyekszik erősíteni rutinos veteránok meghívásával. Így került vissza a csapatba Vozinha vagy a hajdani fehérvári közönségkedvenc, Stopira. Ők a szigeteken kezdtek el futballozni, havi 200-300 dollár volt a fizetésük a félprofi ligában, tudják, mit jelent az országnak a labdarúgás és a siker. „Stopirára nagy szükségünk volt, ezért visszajött, és hozta magával a jó hangulatot, a jó energiákat” – méltatta például válogatottbeli társát Steven Moreira, a Columbus Crew védője.

A válogatott mítoszához tartoznak az olyan jókedvű történetek, mint a benzinkutakon és cukrászdákban árult meccsjegyek, az ünneplés helyett Írországba, az első gyereke születésére visszarohanó „Pico” sztorija, esetleg a meccs napján egy helyi kissrác, Lucas által a csapatnak átadott poszter legendája, de azért az üzlet szele is jócskán fújja a helyi labdarúgást. És itt elsősorban nem arra gondolok, hogy a Netflix streamingóriás már jelezte, filmre vinné a nemzeti csapat történetét. Hanem például arra, hogy az ország labdarúgása jelentős részben a FIFA, illetve a kínai állam (!) pénzéből épült fel. A 15 ezer férőhelyes Nemzeti Stadiont például egy az egyben kínai pénzből húzták fel. A nemzetközi szövetségnek pedig úgy akarta kimutatni a háláját a helyi politikum, hogy Ulisses Correia e Silva miniszterelnök felvetésére majdnem Peléről nevezte el a létesítményt. Csak mert Gianni Infantino elnök a brazil géniusz halálakor azt találta mondani, jó lenne, ha minden országban lenne legalább egy Pelé-stadion. Aztán a zöld-fokiak rájöttek, náluk sohasem járt a Fekete Gyöngyszem, így mindennél hülyébben nézne ki, ha lenne náluk egy ilyen aréna. Ezért maradtak a Nemzeti Stadionnál.
Bár, ha a 2026-os világbajnokságon nagyot megy a nemzeti tizenegy, talán találnak jobb névadót is. 

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!