Vb 2022: Minőséget a mennyiség helyett! – Janeiro

„Noha a katari világbajnokság nem volt látványos, leszámítva talán a döntőt a 75. perctől, tanulságokban azért bővelkedett – fogalmazott lapunknak írt értékelésében Joao Janeiro, a Kisvárda és a Debreceni VSC korábbi portugál vezetőedzője. – Mindenekelőtt kidomborodott, hogy a legfontosabb a fegyelem, a kollektív munka és a közös cél kijelölése, amelyért megalkuvás nélkül kell küzdeni. Mondhatjuk, hogy a szerencse is döntő tényező, csakhogy a szerencséért sokat kell dolgozni. Az olyan tradicionális iskoláknak, mint a német, a spanyol, a brazil, a portugál - de még a Katarba ki sem jutó olaszoknak is -, lesz mit tanulniuk a magunk mögött hagyott hetekből.”

„A negyeddöntőben, sőt még az elődöntőben is érdektelen mérkőzéseket láttunk – folytatta Janeiro. – Olyanokat, amelyeken az esélyesek azért szenvedtek, mert az ellenfelek kizárólag a védekezéssel törődtek, és ami a gólszerzést illeti, legfeljebb az állított labdás szituációkra, esetleg egy-egy kósza kontrára építettek a kilencven plusz nagyon sok perc ráadás során. Úgy látom, hogy ez a futballkultúra veszélyes lehet a jövő generációira, mert olyan válogatottakat emel piedesztálra, amelyek félresöpörték a támadójáték eszméjét, a védekezésen kívül nem ismernek semmit, és ha már a védekezés sem megy, jön a végtelen reklamálás és zajkeltés csak azért, hogy néhány másodpercet nyerjenek.

Természetesen nem én vagyok az igazság letéteményese, de mondjanak csak egyetlen mérkőzést a világbajnokságról, amelyet az első perctől az utolsóig élvezettel lehetett nézni! Tévedés azt gondolni, hogy a legjobb játékosokból összeállított csapat önmagában szavatolja a sikert, ha nincs idő, lehetőség vagy akarat a klubszinten megvalósított munkák elvégzésére a válogatottaknál. Nincsenek elemzések, videózások, stratégiai és taktikai edzések – a világbajnokságon nem láttunk egyetlen válogatottat sem, amely kidolgozott offenzív játékot mutatott volna. És mint láttuk, több esélyesnek vélt csapat idő előtt elbukott.

A válogatottak háromnegyede semmilyen újdonsággal sem rukkolt ki, a legfőbb irányelv pedig az volt, hogy a csapat ne kapjon gólt. Lehet egyetérteni vagy vitatkozni vele, de ezt-azt érdemes látni. Egy: a csapatok az eredményekből élnek, az eredményekhez vezető útra pedig csak igen kevesen emlékeznek majd. A másik pedig – és itt nem szeretném leminősíteni az úgynevezett kiscsapatokat, mert mindenki azzal a fegyverrel küzd, amije van, és érthető, ha húszmillió eurós keret egymilliárdossal néz szembe, Dávidként a parittyát veszi elő (azaz behúzódik a kapuja elé) Góliát ellen –, egyre könnyebb a kijutás a világbajnokságra, ezért a Dávidok nincsenek rákényszerítve a fejlődésre, és a konstruktív játék helyett a destruktív elemek bontakoznak ki. Mindez olyan környezetben – elvégre világbajnokságról beszélünk –, ahol az új és előremutató tendenciáknak kellene kirakatba kerülniük. Ezen a színpadon a nemzeteknek a bátorságukat kellene megmutatniuk még akkor is, ha eszköztáruk esetleg nem olyan gazdag, mint a riválisoké.

Egyébként milyen világbajnokságot láttunk? Olyat, amelyen azok a csapatok, amelyeknél kevesebbet volt a labda, de agresszívan játszottak (és itt már az agresszió határának súrolásáról van szó), messzire juthattak. Olyan világbajnokságot, amelyen az eddigi trendekkel szemben nem tűnt fel egyetlen igazán kiugró fiatal tehetség sem. Meglehet, akadtak kiváló fiatalok, de őket egyrészt már ismertük, másrészt egyikük sem vitte hátán a válogatottját. Végül, de nem utolsósorban azt is meg kell említeni, hogy olyan világbajnokságot láttunk, amelyen semmiféle csetepaté nem tört ki a szurkolók között, mert Katar szigorú törvényei a tornán is érvényesültek. Márpedig ha megfogalmazzuk a rendezővel szembeni aggályainkat, ezt a tényt sem lett volna szabad elhallgatni, és figyelembe véve a labdarúgást körülvevő miliőt, ez a fajta nyugalom már ráfért a sportágra.

Mindezek fényében viszont kissé aggódom a következő világbajnokság miatt, amelyen negyvennyolc (!) csapat vesz részt. Ez azt jelenti, hogy a bolygó nemzeteinek egynegyede játszik a tornán, csakhogy a mennyiség növelése korántsem feltételezi a minőség javulását, sőt! Érdemes lenne feltenni a kérdést mindenkinek: mit szeretnénk az életben? Mennyiséget vagy minőséget? Ha azt hisszük, hogy a még több kaviár hoz üdvözülést, az tévedés, mert szinte már az első kanáltól eltelítődünk.”