Klubcsapatként a vébére? Milutinovics kétszer is megcsinálta!

Az Egyesült Államok 1988-ban nyerte el a világbajnokság rendezés jogát, négy évvel az amerikai profi labdarúgás megszűnése után... Az olaszországi tornán, 1990-ben a szövetségi kapitány, Bob Gansler a légiósok, Tony Meola, Christopher Sullivan, Peter Vermes és Paul Caligiuri mellett hazai fiatalokat vetett be, közöttük amatőröket és félamatőröket. A csehszlovákoktól nagyon kikaptak elsőre, a házigazdától és az osztrákoktól már csak egy-egy góllal.

A szövetség vezetői érezték, ennél több kell, a rutinos Bora Milutinovics kezébe adták az irányítást, aki 1986-ban Mexikóval, négy évre rá Costa Ricával vitézkedett a nagy tornán. Mivel az MLS-t, a profi bajnokságot csak 1993 végén alapították meg, és 1996-ban indul majd el, Milutinovics elővette a régi fegyverét, amelyet Mexikóban talált ki: akkor a hazai vb-re készülve a szövetséggel karöltve rávette a klubokat, hogy 10 hónapra engedjék el a legjobbjaikat, akik naponta együtt edzettek, és minden héten játszottak egy válogatott mérkőzést (abban az évben nem is hirdettek bajnokot Mexikóban).

Kísérletezett az akkor szokatlan 3–5–2-es hadrenddel, türelmes passzjátéka a tiki-taka előszele volt, és a saját rendezésű Mundialon a legjobb nyolc között estek csak ki, az NSZK ellen, tizenegyesekkel. 1966-ban a vb-n a mexikóiak még mindenkit elborzasztottak ultradefenzív stílusukkal, a középkezdéskor odarúgták a labdát az ellenfélnek, ezután csak nagyon-nagyon indokolt esetekben merészkedtek ki a 16-osukról, néhány védő a szünetben is csak hosszas unszolásra volt hajlandó elhagyni az ötös környékét.

A Franz Beckenbauer által is ajánlott Milutinovics Amerikában mindent átszervezett, és a megfigyelőkkel olyan kincsekre bukkant, mint a futballmeccset először 17 évesen (!) látó Alexi Lalas, megszabadult néhány helyi legendától, hogy csak rá hallgassanak – de mivel komoly pontvadászatot ő sem tudott kreálni, elővette a mexikói receptet. Akkor 51 mérkőzést játszottak, az USA-nak 1991-es kinevezésekor 62-t irányzott elő, ezt később 91-re emelte, miután körbejárta a főiskolai, egyetemi csapatokat, és leigazolt onnan 30 játékost.

Igen, leigazolt, ugyanis a válogatott klubcsapatként fungált, a pár légiós kivételével mindenki a szövetséggel kötött szerződést, s munkahelye a dél-kaliforniai, Mission Viejo-i edzőtáborban volt.

„Körbeutaztuk a világot... remek hangulat uralkodott, a játékosok mentálisan is nagyon erősek voltak. Fontos volt sok mérkőzést játszani különböző válogatottak ellen, hogy megtanuljuk, mit és hogyan kell tennünk. Az edzésen megtanultuk a játék elméleti oldalát, labdával és anélkül is gyakoroltunk, aztán jöhettek a felkészülési meccsek és az utazások” – emlékezett vissza ezekre az időkre Lalas, aki szerint Milutinovics Maci Laci és Yoda mester keveréke volt. Vele az első edzés után levágatta a haját a szerb, de aztán engedett, mert nem a frizura volt a lényeg számára, hanem az, hogy Lalas engedelmeskedjen, és beálljon a sorba. Miután bizonyított a védő, megnöveszthette a haját és a szakállát...

„Arra kényszerítettük az ellenfelet, hogy előttünk játsszon, ne mögöttünk” – árulta el Lalas a taktikájuk lényegét, amellyel továbbjutottak a csoportjukból, és a későbbi győztes brazilok ellen csak egy góllal kaptak ki. 1992-ben 21, egy évre rá 34 (beugrottak a Copa Américára is), a vb előtt 1994-ben 17 hivatalos mérkőzést vívtak a Weltfussball adatai szerint, velünk 1993-ban Japánban (!) egy laza nulla nullát játszva. A végleges keretben hét légiós kapott helyett, Mike Lapper és Hugo Pérez pedig az 1990 és 1996 között működő, amerikai-kanadai APSL-ben szereplő Los Angeles Heatből, ill. Los Angeles Salsából érkezett.

A Milutinovics-módszer tehát fényesen bizonyított, később az NS-ben az amerikai futballban dolgozó Kőrösi László felvetette, hogy az NB I-ben „amerikai mintára meg kell alapítani a Hungary FC-t, vagyis a magyar válogatottat klubcsapatként kellene elindítani a bajnokságban. Bár kissé abszurd a felvetés, mégis nézzük: hogyan is néz(het)ne ki a Hungary FC? Nos, e klub alapítója a magyar állam lenne, valamint minden szponzor és polgár, aki részvényt vásárolna. A részvénytársaság vezérkarát választani kellene, a vezetőség jelölné ki a menedzsmentet és az edzőt. Négy évre szóló gazdasági tervet dolgoznának ki, amelyet ismertetnének a részvényesek előtt, megvásárolnák az edző (szövetségi kapitány) által kinevezett játékosokat, elkészítenék a négyéves szakmai programot. Mindez az Egyesült Államokban egyszer már működött. Magyarországon véleményem szerint nincs több húsz európai színvonalú labdarúgónál, őket össze lehetne gyűjteni. Ez a sikeres csapat visszaszerezheti a szurkolók, szponzorok és a befektetők bizalmát, ráadásul példakép lehet a gyerekek számára. Emellett ki kell dolgozni a magyar Szuperliga modelljét, amelyben tíz-tizenkét csapat szerepelne”.

Erre nem voltak vevők a magyar futballvezetők.

A Milutinovics-módszert később nem alkalmazták, de mivel a következő vb-re már 48 csapat jut ki, s némelyik leendő résztvevő „mögött” nincs komolyabb szintű pontvadászat, minden bizonnyal elgondolkodnak majd ezen a módszeren – és az örökifjú mester még csak 78 esztendős...

A legkorábbi nyomát ennek a módszernek 1929-ben találtuk meg, amikor azon vitatkozott a szövetség a klubokkal, hogy részt vegyünk-e az első vb-n, mert a szövetségi kapitányunk, Földessy János kikötötte, hogy a világbajnokság előtt fél évvel „adják kezébe a játékosokat gondos előkészítésre, és a bajnoki, valamint a nemzetközi műsort ennek a felkészülésnek rendeljék alá”. A profi klubok vezetői azonnal megvétózták a vb-szereplést.

1970-ben az argentinok kapitánya, Osvaldo Zubeldia szerette volna, ha a klubok átengednek neki 28 futballistát, akik két csapatot alkotva részt vesznek a bajnokságban (de címet nem nyerhetnek). Zubeldia ötlete sem nyert.