Vb 2018: „Nagy a kísértés, hogy felejtsük el ezt a meccset”

 

 

Ha valaki huszonnégy órával a Belgium–Anglia világbajnoki bronzmérkőzés előtt feltévedt a brit média igazodási pontjának számító BBC honlapjára, azt láthatta, hogy az oldal futballal foglalkozó felületén a következő négy téma szerepel kiemelten: 1. Antonio Conte menesztése a Chelsea-től, 2. az 1998-as francia világbajnok csapat öröksége, 3. összeállítás a világbajnokság szubjektív álomcsapatáról, 4. a közelgő Premier League-idény esélyei Conte távozása tükrében. Mindezek után jött az ötödik számú, félreeső cikk, a következő címmel: „Miért érdemes megnézni az angol–belga mérkőzést?”

Különösebb képzelőerő nélkül is beláthatjuk, ha az angol csapatnak történetesen vasárnap lenne jelenése a Luzsnyiki Stadionban, nem kellene vesződniük a BBC-újságíróknak a cikk megírásával. Így azonban muszáj volt megpiszkálni kicsit a horvátoktól elszenvedett elődöntőbeli vereség (1–2) miatt csalódott hazai közönség érdeklődését, persze finoman, messziről indulva: „Rendben, nagy a kísértés, hogy felejtsük el ezt a meccset, adjuk át magunkat a világbajnoki másnaposság állapotának, keresve valami kellemesebb szombati programot az angol válogatott figyelésénél. De…” – és itt következnek a szerkesztők ellenérvei: a hatgólos Harry Kane gólkirályi címéért érdemes szorítani; az 1990-es negyedik helyezett Angliát felül lehet múlni; alkalom nyílik visszavágni a Belgiumtól elszenvedett csoportkörös vereségért (0–1); az alacsonyabb tét hagyományosan növeli a gólszámot, az elmúlt tíz vb-bronzmeccsen átlagosan négy-négy esett; amúgy is, legközelebb csak négy év múlva lesz mód az angol együttesnek világbajnokságon szurkolni.

„Húsz percre voltunk a vébédöntőtől, a hosszabbításban tíz percre a tizenegyesektől, elhihetik, érzelmileg nehéz napokon vagyunk túl – idézte fel Gareth Southgate angol szövetségi kapitány a két horvát gól keserű emlékét. – A péntek reggeli edzésen mégis úgy érzékeltem, játékosaim égnek a vágytól, hogy a lehető legjobban fejezzék be a tornát, és érmet nyerjenek. A teljesítménynél is fontosabb, hogy a futball egységbe kovácsolta az országot. Kicsit úgy érzem, a torna nekünk, angoloknak ugyanúgy segített helyére tenni gondolkodásunkat, önbecsülésünket, ahogyan a kétezerhatos hazai rendezésű világbajnokság a németekét.”

Egy romantikusabb lelkületű újságíró a sajtótájékoztatón itt felvetette, véget ér a szerelem nyara, jönnek újra az esőfelhők. A 47 éves edző azonban megnyugtatta, az Oroszországban szerzett élmények örökre megmaradnak, a szakmai tapasztalatokra pedig bátran lehet építeni, amikor az angol válogatott jövőjét tervezik.

E tekintetben egyébként igen biztató a kép, hiszen tavaly az U20-as és az U17-es angol nemzeti csapat egyaránt világbajnokságot nyert. Bár a Belgium elleni „vigaszmeccs” előtt inkább a pozitívumokkal próbálja tűzben tartani a közönséget az angol média, van egy statisztika, amely némiképp árnyalja a dicsőséges képet, legalábbis rávilágít az erőn felüli teljesítmény titkára. A tények fehéren-feketén mutatják, a vb-elődöntős szereplés kemény gyakorlás és kiérlelt edzésmunka gyümölcse volt, sokkal inkább, mint a játékosok kreativitásáé, támadásvezetési ötletességéé.

Hogy miért? Vegyük sorba a mutatókat: az angolok háromszor tizenegyesből, egyszer szabadrúgásból és további ötször beívelt szögletből vagy szabadrúgásból szereztek gólt, ráadásul a maradék három akciógóljukból is akadt egy irányt változtató, Harry Kane sarkán szerencsésen megpattanó labda. Miközben Anglia minden más – két gólnál többet szerző – vb-szereplőnél erősebben támaszkodott a rögzített játékhelyzetekre, góljai hetvenöt százalékát érve el ilyen úton, számos egyéb statisztikában jóval hátrébb szerepel: mérkőzésenkénti átlagot nézve a sikeres passzok tekintetében a 11., a lövési kísérleteket tekintve a 14., a keresztlabdákat nézve pedig a 24.

Még egyszer hangsúlyozzuk, ez felfogható a tréningeken tökélyre fejlesztett módszer dicséreteként, ahogyan pénteken Southgate is elismerte, igenis tudatosan támaszkodtak a rögzített játékhelyzetekre. Hogy előre programozott módon vagy improvizálva szerzi a csapat a gólt, végtére is másodlagos, főként ha a szövetségi kapitány pénteki kulcsmondatára gondolunk: „A játékosoknak végre örömet, felszabadultságot jelent a válogatottban játszani.”