Eddig hatvankét mérkőzést játszottak le a világbajnokság hatvannégy találkozójából. Ez azt jelenti, hogy a csapatok – az extra médiaeseményeket leszámítva – összesen kétszáznegyvennyolc sajtótájékoztatót tartottak. Ezeken az eseményeken egekbe emelkednek az izzadságfoltos karok, az aranybánya kapuját őrző szürke öltönyös vagy blézeres óriás (tehát a FIFA-sajtós) pedig mutogatással jelzi, hogy ki kérdezhet. A szerencsés kiválasztottnak odavisznek egy mikrofont, ő pedig a bemutatkozik, elmondja, honnan jött, kinek dolgozik, aztán belevág a mondandójába.
Most írhatnánk, hogy csak a torna során elhangzottakkal könyvet lehetne megtölteni – ám az a világ egyik legunalmasabb alkotása lenne, vagy legalábbis sok-sok oldalon olvasnánk szó szerint ugyanazt. Ne gondolják, hogy egy vb-n sokkal kevesebb közhelyparádéban van részünk, mint bármely más eseményen, igaz, azért vannak üdítő kivételek. Többek között a brazilokat irányító Tite és a mindig elegáns Gareth Southgate is igyekezett választékosan válaszolni az egyszerűbb kérdésekre is.
Nemcsak szavakat raktak egymás után, hanem mondandójukat igyekeztek tartalommal megtölteni.
A kapitányok, illetve a játékosok védelmében szólva: elképzelhető, hogy a szinkrontolmács (amelynek hangját kis készüléken keresztül hallhatjuk) sem mindig adja vissza túl választékosan a gondolataikat, de előfordult, hogy a fordító azt susogta csak a fülünkbe, hogy „Sajnálom, ezt nem értettem”.
Minden oroszországi sajtótájékoztató elengedhetetlen eleme egy helyi újságíró kérdése, aki csak arra kíváncsi, hogy a kérdezett elégedett-e a szervezéssel, tetszik-e neki a város. Ez persze érthető. Az oroszok jó vendéglátók, de nagyon éheznek a pozitív visszacsatolásra.
Az is érthető, hogy az edzők sokszor ódzkodnak attól, hogy valamit is eláruljanak, és így az ellenfelet segítsék. Ezért a „Milyen taktikával lépnek pályára?”, esetleg az „Elárulja a kezdőcsapatot?”típusú kérdésekre sem kaphatunk értékelhető választ. „Nincs túl jó állapotban, ám a mérkőzés előtt még egyszer megvizsgáljuk”– nyilatkozta egyszer egy szakember a játékosáról, akinek az előző este kis híján félig leszakadt a lába...
Az is előfordul persze, hogy a mikrofonhoz jutó újságírót hatalmába keríti az izgalom, de a szakembereket sem segíti, ha fél óra alatt pusztán olyan kérdéseket kapnak, amilyeneket akárkinek akármikor feltehetünk. Vannak olyan kollégák is, akik egyszerűen nem figyelnek a fordításra, csakis arra összpontosítanak, hogy szót kapjanak. Így megesett, hogy egy percen belül kétszer hallgathattuk meg nagyjából ugyanazt a semmitmondó választ ugyanarra a kérdésre, hogy „Nehéz meccsre számít xy ellen?”.(A válasz: igen.)
A mérkőzések után általában olyan elképesztően „agyafúrt”kérdések érkeznek a széksorok közül, mint a „Milyen érzés volt?”vagy „És hogy érzi magát?”.Most elárulok egy titkot: a győztes csapat edzői és játékosai általában jól, a veszteséi általában nagyon rosszul. A mesterhármast szerző csatár boldog, a kiállított hátvéd bosszús, és egyébként gyakran elhangzik, hogy „Nem szoktam a bírókkal foglalkozni, de...”.
Nem egy alkalommal néztünk egymásra különböző nemzetiségű kollégákkal, hogy ebből mit lehet kihozni, az ember mégis megírja az elhangzottakat, hiszen sokaknak nem az a lényeg, hogy mit mond valaki, hanem az, hogy ki mondja. Mintha a közhely tartalmasabb lenne attól, hogy mondjuk Lionel Messi száját hagyja el.
Persze a világhálónak köszönhetően az olvasó is szereplője a folyamatnak, elolvassa ugyanis az idézetet, hozzászólás formájában reagál rá, mintha részese lenne a párbeszédnek.
No mindegy.
Igazából nem szoktam sajtótájékoztatókról írni, de...