A vakáció előtti vigaszmeccs kritikája: a mellettem ülő újságíró elaludt rajta

Hozzá van szokva az újságíró a világbajnokságon a feszült légkörhöz, a hatalmas téttel járó különleges figyelemhez, az éles edzői és játékosinterjúkhoz, amelyek során minden elhangzott szó súlyt kap. Ehhez képest rendkívül furcsa élményt kínált a szombati Belgium–Anglia mérkőzést felvezető előző napi sajtótájékoztató, amely közben a belga újságírók könnyed tréfákkal szórakoztatták egymást, a szemlátomást igencsak megritkult angol médiahad néhány tagja pedig ásítozva hallgatta Gareth Southgate mondatait a bronzérem jelentőségéről. Ugyanez a hangulat ült a szentpétervári stadionra a mérkőzés napján is; olyan várakozás előzte meg a két csapat fellépését, mint a világhírű operaénekesét, aki az esti díszelőadás után lemegy még a haverokkal nótázni kicsit a kocsmába.

„Ez az a meccs, amelyet senki sem szeret” – jegyezte meg Mark Lawrenson, a BBC szakértője, és mindannyian értjük, mire gondolt. Saját tapasztalatból tudom, a harmadik helyért játszott világbajnoki mérkőzések olyannyira nem élnek a köztudatban, hogy sokan négyévente újra és újra elcsodálkoznak a vigaszmeccs létezésén. Ráadásul az oroszországi tornán már-már hagyományt teremtett a belgák és az angolok „barátságos” találkozója, hiszen az egy csoportban szereplő két válogatott a harmadik körben – az együttes továbbjutás biztos tudatában – már részt vett egy fékezett habzású közös futballprogramon. Június 28-án Kalinyingrádban a belgák vették eggyel komolyabban a meccset, de éppen csak annyival, az 1–0-s győzelem szinte még sok is volt nekik aznap.

Hiába a vasárnap kezdődő várva várt szabadság, ezúttal is a belgák tűntek elszántabbaknak, amit már a kezdőcsapatok összeállításából is ki lehetett olvasni – amíg Roberto Martínez szövetségi kapitány csupán frissített kissé az elődöntőben látott tizenegyen, Southgate a megmentett Kieran Trippier kivételével teljes középpályássorát lecserélte. A szándék hamar meghozta gyümölcsét, a 4. percben Nacer Chadli bal oldali beadására kiváló ütemben érkezett a középre berobbanó Thomas Meunier, és Jordan Pickford lába között a kapuba lőtt. A következő tizenöt-húsz percben mérsékelt intenzitású, ám többé-kevésbé nyílt mezőnyjáték zajlott, majd fokozatosan egyre langyosabbá vált a mérkőzés. Jobbára a belgák passzolgattak, valahogy így: én adom neked, te visszateszed nekem, én megint odapöccintem neked, és így tovább, amíg nincs egy kényelmes indítási lehetőség. Nem mondhatjuk, hogy nem volt meg a szándék a támadásvezetésre, hiszen egy-egy, a meglazuló angol védelemre rávezetett villámgyors kontra segített még ébren tartani a közönség figyelmét. (Nem azét a belga úrét, aki a szünetben mutatott helyszíni televíziós bejátszás alapján Eden Hazard-ék futkározása közben édesdeden szendergett.)

Anglia viszont kétségtelenül motivációs gondokkal küzdött, ha meg is szerezte időnként a labdát, különösebb elhatározás nélkül görgette erre-arra. A véleményüket szórványos füttyel kifejező közönségnek az lehetett a benyomása, Harry Kane-éket talán még huszonhárom szelet csoki is jobban ösztönözné Szentpéterváron, mint a huszonhárom vb-bronzérem. Lassacskán múlt az idő, csordogált a mérkőzés, a perceket sokan érezhetően a kilencventől visszafelé számolták. Egy-egy helyzet adódott itt is, ott is, a csapatok azonban hiába igyekeztek, nem tudták meggyőzni a mellettem ülő thaiföldi újságírót: az ázsiai kolléga a második félidő közepén menthetetlenül elaludt. Még arra a lármára sem ébredt fel, amelyet az Eric Dier pörgetését a gólvonalról kirúgó Toby Alderweireld mentése okozott. Pedig az álom csábításának ellenálló jelenlévőknek azért még jutott egy-két látnivaló. Előbb az angol csapat éledezett a belga kapu előtt, majd a másik oldalon Meunier gyönyörű kapáslövését védte ki bravúrral Pickford, a 82. percben azonban Hazard közeli lövésénél már ő is tehetetlen volt. Belgium végül 2–0-ra legyőzte Angliát, a nagy nemzedék érmet nyert Oroszországban.

Akik szeretik a páros számokat, örülhetnek, hogy nem hatvanhárom mérkőzést rendeznek a világbajnokságon. Valószínű azonban, hogy az utókor emlékezetében az oroszországi torna kapcsán a hatvankettedik találkozó után közvetlenül a hatvannegyedik következik – a Franciaország–Horvátország világbajnoki döntő.