Angolok: leépülés, németek: beépülés

Év közben a Premiership meccseiért rajongunk, leesik az állunk a színvonaltól, az iramtól, telt házas stadionokban milliókat értő lábak rúgják a labdát, nincs is ennél szebb. S még ha tudtuk is, hogy a Premier League-ben nem feltétlenül az angolok viszik a prímet, nem gondoltuk volna, hogy a háromoroszlánosok megint szégyent vallanak.

Pedig ha minden így marad, a jövőben sem lesz ez másként. A kapuban Green vagy James a nem túl acélos West Hamből, illetve Portsmouthból, a kidőlt Rio Ferdinand helyett szintén a West Hamből Upson, aztán a szürkék hegedűse még Milner az Aston Villából. Klubtársa, Heskey vállain pedig jobban el tudom képzelni a szenes zsákot, mint lábai előtt a labdát.

A sor folytatható, megtetézve azzal, hogy a sztárokon látszott, úgy hiányzott nekik a világbajnokság, mint púp a hátukra. És nem azért, mert nem sportemberek, hanem azért, mert az általuk lejátszott meccsek száma elérte az emberi teljesítőképesség határát. Nem tudom elképzelni, hogy Rooney feladta volna, hogy csak legyen már vége, megyek a tengerhez nyaralni, de látszott, ha nem megy, még a németek elleni vb-nyolcaddöntő tétje sem éri el az ingerküszöböt. Nem azt mondom, hogy nem voltak motiváltak, de az első magasabb sziklánál megtorpantak.

A napnál is világosabb, amíg a külföldiek viszik a prímet az angol élvonalban, sokkal több nem várható a nemzeti csapattól, hiába hívják a szövetségi kapitányt Fabio Capellónak. Sven-Göran Erikssont még azért nevezték ki, hogy a zárt világú brit futballba vigyen egy kis frissességet, ha úgy jobban tetszik, európai szemléletet, mondván a válogatottból éppen az hiányzik. Nos, lehet, hogy nem az hiányzik vagy nem csak az. Az egyébként zseniális Capello mit tudott tenni? Rá azt mondták, éppen ilyen stílusú edző kell. Aztán varrta a gombhoz a kabátot...

A pénz mindenhatósága által uralt bajnokság a válogatott szereplésének rovására megy. Ha minden marad a régiben, Anglia a következő két világversenyen sem jut messzebb. Kizsigerelt sztárokból, átlagos kiegészítő emberekből, gyenge kapusokból álló csapatot egy szigetországbeli szakember is képes összegründolni. Ami a jövőt illeti, nem 6+5-ös szabályt kellene életbe léptetni, hanem minimum 7+4-est. Persze mindenki a munkaerő szabad áramlását védő paragrafusra hivatkozik az Európai Unióban, de én a Lajtán túl olyan országot nem láttam, ahol huzamosabb ideig saját maguk ellen tettek volna. Általában beigazolódik a közmondás: a szükség törvényt bont.

Mint ahogyan Németországban átvitt értelemben ez már meg is történt. Bő fél évszázaddal ezelőtt kevesen gondolták volna, hogy az ezredfordulóra Németország a kontinens egyik legbefogadóbb országa lesz. A német egyesítéssel szinte párhuzamosan oldották meg a beáramló nemzetiségek integrálását. Érthetőbben fogalmazva: a nyolcvanas évek vendégmunkásainak gyermekei mára kihagyhatatlanok a német válogatottból. Ne feledjük, a sport remek lehetőség a kiemelkedésre, s ha meg akarod mutatni, ki vagy, a futballpályán megmutathatod.

Nem kell nyomorban élned, elérheted az álmod.

A németeknek nem kellett mást tenni, mint a más (futball)kultúrából érkezőket bevonni az amúgy precíz képzési rendszerbe, s nem csak az eredmények  – nem véletlen, hogy utánpótlásszinten is tarolnak a németek – jönnek: a válogatott időnként olyan szellemesen futballozik, hogy azt egy-egy dél-amerikai együttes is megirigyelhetné.

A német keretből Khedira tunéziai, Özil és Tasci török, Aogo nigériai, Marin bosnyák, Jérome Boateng ghánai gyökerekkel bír. Cacau más, ő azért választotta a német mezt, mert a brazil válogatottba nem férne be, Gomez apja spanyol. A lengyel származású Klose, Podolski és Trochowski sem illeszthető a tipikus „vendégmunkás" vonulatba, de nem is „echte" német, ám példa arra, hogy a futball a beilleszkedés eszköze, nem mellékesen nemcsak az egyént integrálja a kisebb közösségbe, a csapatba, hanem az együtt szurkolással a nemzetiségeket is a nagyobba, az anyaországba.

Óhatatlanul is a cigánykérdés jut az ember eszébe. Miért ne lehetne az akadémiai rendszerben minél több tehetséges romagyereket a futballra nevelni? Jöhetnének a Farkas Jánosok, a Pisontok. Illetve Farkas Jancsi csak egy volt...

Remélem, június 27-e döntő nap lesz a labdarúgás életében, évek múlva úgy emlegetjük majd, mint azt a napot, amely eldöntötte, hogy a labdarúgásban nem lehet tovább halogatni a videobíró bevezetését. A mérkőzés ominózus szakaszában mind az angol, mind a mexikói válogatott pariban volt ellenfelével, amikor a meg nem adott gól, illetve a megadott gól döntően befolyásolta az eredményt. Esztelenség tovább hallgatni azt a merev álláspontot, miszerint azért nem lehet változtatni, hogy ugyanazok a szabályok legyenek érvényben a legalsó osztályban is, mint az élvonalban.

Az alsóbb osztályú bajnoki után ilyen hibát követően Magyarországon így is, úgy is megverik a játékvezetőt..

Szóval, Herr Blatter, annyira felgyorsult a játék, hogy a vb-nyolcaddöntő mérkőzésein igazán el lehet egy-egy percet szöszmötölni a videóval. Nincsen arra válasz, mi lett volna, ha Lampard gólját megadják, illetve Tévez fejes gólját nem, arra viszont van, mi lesz, ha a téves ítéletek sora befolyásolja az eredményeket. Még az is megeshet, hogy inzultálják majd a bírót. S akkor tényleg elmondhatjuk, a szabályok az alsóbb és a magasabb osztályban is egyformán érvényesek. Már ami a testi fenyítést illeti.

Kassai Viktor és partjelzői viszont a helyzet magaslatán állnak. A magyar játékvezető nagyvonalúan bíráskodik, remekül kommunikál a játékosokkal, egy-egy szemvillanással, mozdulattal, mondattal minden futballistát helyre tesz. S ami nem megvetendő, asszisztensei vele vannak, s nem ellene. De mint tudjuk, az ördög nem alszik, s főleg nem válogat...

Mi az ismétlések után vagyunk okosak, a játékvezetőknek azonnal dönteni kell. Régebben, amikor még lassúbb volt a játék, lehülyéztük őket. Ezt most is megtehetjük, de manapság inkább az az idióta, aki a videobíró bevezetését ellenzi.