Bemutatta az évszázad védését

"Azt hiszem, Truman elnök függesztett ki egy feliratot az ovális terem ajtajára a Fehér Házban: »Innentől nem tolható másra a felelősség«. Nos, ugyanezt lehetne a kapusmezek hátára is felhímezni.” Ennél plasztikusabban aligha fogalmazhatta volna meg Gordon Banks a kapusjáték mibenlétét – igaz, ifjan ő maga sem gondolta, hogy pazar robinzonádokkal és szédületes reflexekkel fogja keresni kenyerét. A Sheffield Boysnál eltöltött időszakról önéletírásában például azt találjuk: "Sokkal inkább azzal keltettem feltűnést, milyen fürgén bányásztam ki a hálóból a labdát, nem pedig azzal, milyen ügyesen tudom lefülelni.” Úgyhogy a sulit követően egészen másféle bányászati tevékenységre adta a fejét: egy szenesember mellé szegődött el, s hordta szét a kuncsaftoknak a fűtenivalót, később pedig kőművestanoncként segédkezett a téglarakosgatásban. Az egyik hétvégén aztán jobb dolga nem lévén, ellődörgött egy környékbeli amatőrcsapat, a Millspaugh bajnokijára, ahol is kiderült, a gárda "egyese” valami más foglalatosságot talált magának a meccs időpontjára, azaz kellett egy helyettes. Így nyílt meg az út Gordon Banks előtt, aki aztán a világ egyik, ha nem a legjobb kapusává vált.

Persze mint az efféle meseszerű történetekben általában, az út igencsak rögösnek bizonyult. Mást ne mondjunk, egy év múlva a Yorkshire League-ben szereplő Romarsh Welfare-be igazolt Bankset két mérkőzés után úgy rúgták ki új csapatából, hogy – akárcsak egy szédületesebb vetődéskor – a lába sem érte a földet. Minő malőr: két találkozón egy derűs tizenötöst nyalt be az ifjú portás (2:12, 1:3), ezt pedig a Romarshnál nem tolerálták, azaz Gordonnak a harmadik hétvégén ismét a Millspaugh hálóját kellett őrizgetnie. Nem járt rosszul! Egy tehetségkutató kisvártatva meglátta benne az isteni szikrát, így Banks 1955-ben a harmadosztályú Chesterfieldhez került, afféle félprofi státusba. Ám a karrier továbbra sem lódult meg: eltört a jobb karja, majd egy súlyos térdsérülés gátolta, felépülését követően pedig a hadsereg szólította el, két évet Németországban töltött rádiósként.

Más talán rég legyintett volna az egészre, Banks azonban nem adta fel, leszerelését követően visszatért Chesterfieldbe, összeszorított fogakkal edzett, amelynek végül meglett az eredménye. Idővel profiszerződést kínáltak neki: a korábbi meccsenkénti 2 font helyett immáron heti fikszet kapott, 17 fontot (boldog békeidők: ma David Beckhamnek 100 ezret utalnak át hétfőnként…). Huszonhárom találkozón védett, az átlagosnál magasabb színvonalon, hiszen 1959 nyarán az első osztályú Leicester City hétezer fontért szerződtette.

Jó befektetésnek bizonyult: kétszer is FA-kupa döntőt vívhatott a kiscsapat, igaz, a Tottenham és az MU is jobbnak bizonyult nála. Gordont érték azért ennél pozitívabb élmények is a Wembleyben: az új kapitány, Alf Ramsey ugyanis a bemutatkozó párizsi 2:5 után úgy vélte, az addigi "fiksz egyes”, Ron Springett helyett Banks lesz az ideális megoldás a kapuban. A maestrót pedig – aki csak anynyit kért tőle: "ne kalandozzon el a figyelme” – a későbbi adatok teljes mértékben igazolták, hiszen az első két, közepesebb előadást követően Banks a további 71 válogatott találkozón csupán 54-szer "bányászott” (átlaga 0.78), 35 alkalommal fejezte be kapott gól nélkül a partikat, és vele mindössze kilencszer veszített a nemzeti tizenegy.

Már az 1964-es Ligakupa-diadal is jelezte, Banks többé nem "garancia” egy finálé elbukására, a java azonban csak ezután következett. Természetesen az 1966-os világbajnokságról van szó.

Az már a tavasz folyamán látszott, hogy Gordon talán élete legjobb formájában nyúlkál a lövések és fejesek után: a jugók, a finnek és a lengyelek elleni felkészülési mérkőzéseket egyaránt nullával hozta, így Ramsey a vb-t megelőző latolgatások során joggal szögezhette le: "Banks három éve nem hibázott a válogatott kapujában.” És a szédületes sorozat folytatódott a nagy eseményen: az első négy összecsapáson sem az uruk, sem a mexikóiak, sem a franciák, sem az argentinok nem tudtak kibabrálni vele. Az elődöntőben a portugálokkal akasztott tengelyt az angol gárda, mely 90 percről Banks azt írta: "Ha ki kellene választanom a hetvenhárom találkozó közül egyet, akkor azt mondanám: ez a meccs viszi el a prímet. Ehhez fogható futballt sem előtte, sem utána nem láttam a csapatunktól.” Mindezt annak ellenére, hogy 443 perc után megrezdült a hálója – noha jellemző, hogy Eusébio csak tizenegyesből tudta mögé küldeni a labdát. Banks ugyanakkor, vb-döntő ide vagy oda, "magánemberként” csalódásként élte meg e pillanatot: "Ezen a szinten minden kapott gól egy késdöfés a bordák közé.”

Ezek után el lehet képzelni, mit érzett, midőn Weber a 90. percben egyenlített a döntőben. "Mintha egyetlen lépéssel a csúcsra hágás előtt letaszítottak volna a Mount Everestről.” Végül mégiscsak feljutottak a világ legmagasabb ormára, Anglia világbajnok lett, Bankset pedig hősként ünnepelték.
Cserébe a Leicester néhány hónap múlva átadólistára tette.

No, ez is egy tündéri történet. Négy évvel korábban Banks megnézte a juniorok edzését, és úgy látta, a 13 éves kapussrácban motoszkál valami. "Jól nyomja a kölyök” – szólt oda a felnőttcsapat szakvezetőjének, George Dewisnek. "Bezony – válaszolt a tréner. – Ô fog téged kiszorítani.”
1967-re beérett a jóslat: az ifjú akkorát fejlődött, hogy Bankset megkérték, álljon odébb egy házzal, egyfelől jó pénzt kapnak érte, másfelől Peter Shilton is bemutatkozhat az élvonalban. Gordon beleegyezett, ám továbbra sem vágyott igazi nagycsapatba: hiába követett el mindent a Liverpool, ő a Stoke Cityt választotta (a Leicester pedig 50 ezret kasszírozott). Esztendőre rá majdnem Európa-bajnok lett, csakhogy az elődöntőben, egy vérzivataros találkozón Anglia veszített Jugoszlávia ellen. "Mintha egy horrorfilmbe csöppentünk volna: a jugók mindenbe belerúgtak, ami mozgott, a bíró pedig hagyta.” Azaz maradt a bronzérem – hanem 1970-ben Mexikóban a címvédésért szállhatott harcba a dicső had.

Értők állítják, az angol–brazil csoportmeccsen dőlt el minden, nem véletlen, hogy a győztes a könnyebb útra állva a Rimet-kupáig menetelt. A dél-amerikaiak 1–0-ra nyertek, ám legkevésbé Banks tehetett a vereségről: ezen a meccsen mutatta be az évszázad védését.

Azóta is így emlegetik a 10. perc történését: a meccs előtt feltüzelt kapus – Ramsey félrevonta, és elárulta, a királynő döntése értelmében megkapja a "Brit Birodalmi Rend” kitüntetést – egy, a fizika összes törvényét meghazudtoló mozdulatsort mutatott be Pelé fejesénél. Jairzinho beívelésére a Fekete Gyöngyszem ment fel a legjobban, tökéletes erővel és pontossággal a jobb alsó sarokra fejelte le a labdát, csakhogy a pillanatokkal korábban még a bal kapufánál helyezkedő Banks valószínűtlenül megnyúlva, földöntúli érzékkel utánadobta magát a labdának, jobbal beleütött, amely onnan lentről felfelé indult, és végül a léc fölött hagyta el a játékteret, miközben a kapus a hálóba vágódott. Pelé a fűre érkezve gólt kiáltott, és emelte a kezét – majd leesett az álla. "Az egyik pillanatban ott állt, a másik pillanatban, pontosabban, ugyanabban a pillanatban ideért. Ilyet én még nem láttam: megcsinálta a lehetetlent” – mondta később a brazil.

Ugyan Jairzinho közelről bepasszírozott góljával végül nyert az ellenfél, Anglia még nem búcsúzott. Egy körrel később viszont igen. Ez is Banksen múlott. Pontosabban azon a sörön, amelyet a nyugatnémetek elleni negyeddöntő előestéjén fogyasztott el. Helybéli nedű volt, nem túl friss: úgy megmérgezte a gyomrát, hogy másnap szó sem lehetett a játékáról. Peter Bonetti, a cserekapus pedig feleannyit sem nyújtott: az angolok az ő hibái miatt veszítettek 2–0-ról 3–2-re (ismerős koreográfia…).
Bár Banks jócskán harmincon túl járt, Ramsey még mindig vele képzelte el a folytatást. Nem véletlenül: Gordon többek között Hurst tizenegyesének hárításával járult hozzá ahhoz, hogy a Stoke-kal is Ligakupát nyerjen. 1972-ben az év játékosának választották, azaz mit sem kopott a tudása – mígnem egy esős vasárnap délután majdnem mindent elveszített. A szombati bajnokit követő gyúrásról tartott hazafelé autóján, túl gyorsan haladt, s karambolozott egy teherautóval. Csontja nem tört – ellenben a szélvédő szilánkjai szanaszét roncsolták a jobb szemét: az orvosok hiába küzdöttek, nem tudták megmenteni, s neki fél szemmel abba kellett hagynia a játékot.
Egy időre.

Mert nem tudott meglenni futball nélkül: 1977-ben átszerződött a tengerentúlra, a Fort Lauderdale-hez. Az első szezonban pedig így, fél szemmel választották az idény legjobb hálóőrének! Mindazonáltal rá kellett jönnie, ez nem az ő világa. Hangszóró bömbölt, "Mindenki álljon fel, s köszöntse a világ legjobb félszemű kapusát!”; máskor egy halottaskocsin jutott el a kezdőkörig, ahol aszszisztált a koporsó felnyitásához, amelyből a Drakulának öltözött vezetőedző pattant ki fürgén, miközben a műsorközlő azt harsogta: "A Lauderdale visszatér a halálból!” Így buzdították az előző két meccsét elveszítő együttest…

Meg aztán a játék sem volt a régi. "Amikor kezdtem, egy beszedett gól senkit sem rázott meg. Igyekeztünk elkerülni, de ha már bekaptuk, megrántották a vállukat az emberek, ez benne van, koncentráljunk arra, hogy egyenlítsünk. Most viszont, hogy elszabadultak a fizetések, megjelentek a győzelmi prémiumok, a kapott gól immáron a bűn kategóriájába soroltatott.” A negyvenen túllépve úgy döntött hát: elég. Bár akik látták, állítják, nem volt rosszabb formában, mint 1966-ban…