Győzelmi mámor: veszélyben volt Marc Cucurella hajzata

SÍRI CSEND és szomorúság uralkodott az egyik oldalon, ricsajozás és örömködés pedig a másikon. Ha valaki nem is látta a Spanyolország–Anglia mérkőzést, az utolsó percekben akkor is pontosan megmondta volna, ki áll a nyerésre, a nagyjából négyszeres létszámfölényben helyet foglaló szigetországi szurkolókból ugyanis olyannyira elfogyott a szufla, hogy kizárólag a vörösbe öltözött ibériaiakat lehetett hallani a stadionban. Az angolok becsületére legyen mondva, hogy a nagy többség a lefújást követően addig nem hagyta el a lelátót, amíg az övéik át nem vették az ezüstérmeket, igaz, a spanyolok mennybemenetelét már ők sem igen várták meg.

A spanyol válogatott tagjai egyébként végtelenül sportszerűen viselkedtek a legyőzött ellenféllel, Marc Cucurella például már azelőtt odament kezet fogni a saját kispadjuknál magukba roskadó angolokkal, hogy kiment volna ünnepelni a saját szurkolói elé. A védő példáját pedig szinte az összes csapattársa követte, az pedig már magától értetődő az ilyen tornákon, hogy amikor a vesztes fél átveszi az érmeit, a győztesek állnak díszsorfalat.

Az este – pontosabban a hétfőre virradó éjjel – főszereplője persze a győztes volt, és a nagy aranygeneráció árnyékából végleg kilépő spanyol csapat meg is adta a módját az ünneplésnek, és majd’ egy órán át futotta a tiszteletköröket a szurkolók előtt a küzdőtéren. Olyannyira belefeledkeztek a fiesztába, hogy már a szervezőknek kellett a játékosokat és az edzőket beterelni az ilyenkor szokásos (és kötelező) sajtómegjelenésekre. Az angolok el is hagyták a stadiont, mire az első spanyol megjelent a vegyes zónában, ráadásul Unai Simónt – akin valamiért még ekkor is rajta volt a kesztyűje… – a válogatott egyik sajtósa cipelte ki magával, mert már a spanyol újságírók is morgolódni kezdtek a hosszan tartó várakozás miatt.

„Édesanyámnak adom majd az aranyérmemet, mert korábban egyetlen mérkőzésemet sem nézte meg, s döntőt viszont látta, úgyhogy nagyon is megérdemli – jelentette ki a spanyol válogatott kapusa, aki már korábban is beszélt arról, hogy a családja nem szokta nyomon követni a meccseit, mert annyira félti. – Egyébként még egyikünk sem fogta fel, hogy mit jelent ez a medália a nyakunkban. Kell még egy kis idő, amit kulturált bulizással igyekszünk majd áthidalni.”

Érthető módon nemcsak a kapus volt vicces kedvében, hanem egyik kollégája, a csere, Álex Remiro is: „Minden bizonnyal lesznek majd közös vacsorák, amelyeken megtörténhet ez-az, mert akadnak köztünk olyan egyének, akik ha felpörögnek, húzós dolgokra képesek – az öltözőben van például egy feltűnően hosszú frizura, amely lehet, hogy rövidebb lesz…” – mondta széles vigyorral a játékos, egyértelműen Marc Cucurella torzonborz üstökére utalva.

Maga az érintett nem kommentálta a csapattárs értesülését, de kiemelte, történjék bármi, a spanyol csapat végérvényesen nagy családot alkot.

„Csak itt, az Európa-bajnokságon majd félszáz napot töltöttünk együtt, és az, ami korábban játékosok közössége volt, mostanra családdá kovácsolódott. Hihetetlen sikert értünk el, mert úgy nyertük meg a tornát, hogy a kontinens legjobb csapatait győztük le – vélekedett a szélső hátvéd, aki azt is megerősítette, hogy ígéretéhez híven Európa-bajnokként befesti vörösre a haját, már ha lesz mit. – Nem futamodom meg, betartom a szavam, most már csak hajfestéket kell valahonnan szerezni…”

Az est egyik spanyol hőse a mindent eldöntő gól szerzője, Mikel Oyarzabal volt, aki ugyan a válogatott mind a hét mérkőzésén szerephez jutott csereként, de csatár létére egyetlen gólpasszig jutott, ráadásul a Németország elleni negyeddöntő során az édesanyja rosszul lett, és egy ideig még ünnepelni sem tudott a csapattal.

„Ez a sors, a karma vagy csak szerencse, nem tudom, azt viszont igen, hogy a magam részéről becsületesen elvégeztem a munkát minden egyes pályán töltött perc során. Végtelenül boldog vagyok, hogy végül összejött a gól, amellyel sikerült elhódítani az Európa-bajnoki címet, de igazából nem számít, hogy nekem, vagy a másik huszonöt játékos valamelyikének sikerül betalálnia, kizárólag a csapat sikere fontos” – értékelt az Eb-győzelmet jelentő találat szerzője, aki azt is elmondta, hogy eleinte csak óvatosan merte ünnepelni a gólját. – Az járt a fejemben, nehogy les legyen, mert nagyon a határán mozogtam, millimétereken múlt. Egyből kinéztem a partjelzőre, de még akkor sem voltam biztos a helyzetben, amikor nem emelte fel a zászlóját, és csak azután kezdtem átadni magam az érzésnek, amikor a többiek odarohantak hozzám ünnepelni, de végül csak a középkezdésnél nyugodtam meg.”

Óriási ovációval fogadta a (spanyol) sajtó Álvaro Moratát is, aki meglehetősen nagy hangszóróval a kezében vonult át a vegyes zónán.

„Mindenekelőtt köszönöm azoknak, akik végig kiálltak mellettünk, mert a válogatottra az egész nemzet büszke lehet – mondta a csapatkapitány, aki néhány napja még úgy fogalmazott az El Mundónak, hogy visszavonulhat a válogatottságtól és a spanyol klubfutballt is elhagyhatja, mert „Spanyolországban nem tisztelnek senkit és semmit”, ám ezúttal nem vitte tovább a fonalat. – Ez most az ünneplés ideje, minden egyébbel később foglalkozom.”

Sűrű gratulációk fogadták Jesús Navast is, aki a spanyol válogatott történetének legeredményesebb játékosa lett az újabb Európa-bajnoki címmel. A 38 éves védő tagja volt a világ- és a 2012-ben kontinensbajnokságot nyerő csapatnak, Luis de la Fuentével pedig a Nemzetek Ligáját is elhódította 2023-ban.

„Hihetetlen érzés újra Európa-bajnoknak lenni! Gyerekkori álmom volt, hogy a válogatottban szerepeljek, és ezúttal is ezzel a gyermeki örömmel vettem részt a tornán – fogalmazta meg az érzéseit Jesús Navas. – Sokan kérdezték már, hogy összehasonlítható-e a mostani csapat a korábbi nagy generációval, és azt mondom, hogy igen, ebben a gárdában ugyanis olyan erős az összetartás, hogy szerintem csak most indult el a dicsőség útján.”

A vesztes angol együttes tagjai ekkor feltehetően már a szállodájukban búslakodtak, ugyanis korábban rekordgyorsasággal hagyták el a stadiont. A vegyes zónán mindenki leszegett fejjel szaladt át, nyilatkozni egyedül Kieran Trippier állt meg magától, rajta kívül csak a csapatkapitány Harry Kane és Jude Bellingham beszélt a sajtóval – kötelességből.

„Szerettem volna játszani a döntőben, de most így hozta a sors – mondta Kieran Trippier, aki helyett Luke Shaw szerepelt a döntőben. – Mindig is elfogadtam az edzőim döntését, ezúttal sem ágáltam ellene, mert azzal csak a csapatnak ártottam volna. Természetesen csalódott vagyok, amiért a kispadról néztem végig a meccset, ám még jobban fáj, hogy Anglia kikapott, de… Felállunk a padlóról, mint mindig.”

Harry Kane a következőképpen összegzett a döntő után: „Nehéz torna volt, amelyen végig kitartónak bizonyultunk. Rögös út vezetett a döntőig, amelybe a saját érdemeink alapján jutottunk el, de ez az a mérkőzés, amelynek alapján megítél minket az utókor. Óriási csalódásként élem meg ezt a pillanatot.”

Tornagyőzelem félelmetes mutatókkal

A spanyol válogatott megérdemelten lett Európa-bajnok, miközben számos csúcsot is megdöntött mind kollektív, mind egyéni szinten. Győzelmek, címek, gólok, korrekordok – volt itt minden!

ÚJABB FEJEZET íródott a spanyol futball aranyoldalaira! A németországi Európa-bajnokságon a válogatott ráadásul nem egyszerűen csak elhódította a trófeát, hanem számos rekordot is felállított.

Először is hétből hét mérkőzést nyert meg, márpedig a tökéletes mérleg eddig csak az 1984-es bajnok francia nemzeti együttesnek jött össze, ám a Michel Platini vezette csapatnak „csak” öt mérkőzést kellett játszania. Hétmérkőzéses sikersorozatot – kizárólag a rendes játékidőt figyelembe véve – eddig kizárólag a 2002-es világbajnokságot megnyerő brazil válogatott tudott felmutatni nagy nemzetközi tornán. Továbbá az Eb jelenlegi lebonyolítási rendszerében a spanyolok az elsők, akik egyetlen találkozót sem veszítettek el.

A győzelemmel a spanyolok egy tizenkét éve tartó holtversenyt is a maguk javára billentettek, az ibériai nemzet ugyanis már négyszeres Európa-bajnok (1964, 2008 és 2012 után nyert ismét a válogatott), amivel a kontinens abszolút egyeduralkodójává lépett elő, lehagyva Németországot (1972, 1980, 1996). A Nationalelf 2028-ban ugyan beérheti a La Roját, ám az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) vonatkozó ranglistaszámítása szerint ebben az esetben is a spanyolokat kell majd az élre rangsorolni (ahogyan eddig is egyébként), mert ők az egyetlenek, akik valaha meg tudták védeni az Európa-bajnoki címüket.

Spanyolország nemcsak a címek és a győzelmek terén lett csúcstartó a tornát követően, hanem a gólok terén is. Luis de la Fuente alakulata 15 találatot szerzett az Eb-n, eggyel többet, mint az eddigi rekorder, az 1984-es francia válogatott. Jóllehet, a ’84-es győztes kettővel kevesebb mérkőzésen érte el a tizennégy gólját.

A sikerhez vezető út korántsem volt kikövezve, és a spanyoloknak gyakorlatilag a világ legjobb válogatottjait kellett legyőzniük, mire a magasba emelhették a serleget. Így viszont az övék az egyetlen nemzeti csapat, amely egy Európa-bajnokságon négy világbajnokot – Olaszországot, Németországot, Franciaországot, Angliát – is térdre kényszerített.

Már a torna előtt sok szó esett arról, hogy a spanyol keret kor szerinti összetétele igen vegyes, az Európa-bajnoki címmel pedig a korrekordokat is sikerült megdönteni. Lamine Yamal lett minden idők legfiatalabb játékosa, aki nagy nemzetközi tornát nyert, (17 éves és 1 napos korában), emellett ő a legifjabb gólszerző is 16 évesen és 362 naposan. A korábbi csúcstartó Pelé volt, aki 1958-ban 17 évesen és 239 naposan szerzett gólt a világbajnokságon, amelyet aztán tíz nappal később el is hódított a brazil válogatottal. A skála másik végén Jesús Navas található, aki 38 évesen és 236 naposan lett az Európa-bajnokságok történetének legidősebb győztese.

Lamine Yamal ráadásul nemcsak korrekordokat állított fel, a spanyol válogatott egyetlen játékosa sem jegyzett korábban négy gólpasszt egy Európa-bajnokságon, de összességében is csak négy labdarúgónak jött össze ez a bravúr: Steven Zuber (Svájc, 2020), Aaron Ramsey (2016, Wales), Eden Hazard (2016, Belgium), Ljubinko Drulovics (Jugoszlávia, 2000).

Végezetül meg kell említeni azt az elsöprő fölényt, amit a spanyol labdarúgás a nagy futballdöntőkön mutat. A válogatott a legutóbbi négy fináléját (2008, 2012, 2024: Eb, 2010: vb) megnyerte, és voltaképpen csak egyet veszített el, az 1984-es Európa-bajnokságét, míg a spanyol klubcsapatok a legutóbbi 23 (!), külföldi alakulat ellen megvívott klubtornadöntőjükben diadalmaskodtak.