Eb, szín, vonal – Csisztu Zsuzsa jegyzete

Én még reménykedem. Szerintem nem lehetetlen, hogy a hátralévő három mérkőzés meghozza az áttörést. Végül is a legutóbbi, katari vb-n is a döntő érlelte meg azt a sziporkázó játékot, amiért oly nagyon várjuk ezeket a megaeseményeket, így még itt sem reménytelen, hogy a végén valami igazán minőségi futball kerekedjen ki ebből az Eb-ből, nemde? Tán végre új csillaga is lesz ennek a kontinenstornának? Vagy esetleg az öngólt szerzők közül kell kikeresnünk az idei gólkirályt? Na jó, azért a háromgólosok közül a holland Gakpónak van még némi esélye, hogy följebb tornássza saját statisztikáját, de kétgólos honfitársa, Malen is beelőzheti. Sőt, a kéttalálatosok közül az angol Bellingham és Kane, a spanyol csapatból pedig Olmo és Fabián Ruiz is odateheti még magát, már ha egyáltalán lesz még bárkinek kedve közülük a gólszerzéshez. Mert leszámítva a felsorolásban utoljára hagyott spanyolokat, az elmúlt három hét alatt az az érzése támadt az embernek, mintha az „ezt a játékot gólra játsszák” alapelvet valahogy sutba dobták volna – különösen – a nagycsapatok taktikusai.

A Dárdai-féle szövetségi kapitányi érában magamhoz ölelt – persze akkor kissé mást körbeíró, ám roppant frappáns – szakkifejezés, a célfutball olyannyira uralja a „játékot”, mintha a nagycsapatokat ezzel a gondolattal küldenék pályára: „Tisztelt ellenfeleink, szíveskedjetek már hibázni végre, mert mi erre várunk itt, a saját térfelünkön! Hát nem látjátok, hogy ezért költöztünk be ide, a tizenhatosunk elé, hogy végre ránk rontsatok, hibázzatok, mi meg kontrácskából egy aprócska gólocskával rácsücsüljünk az eredményre? A kispadunk hosszú, mi bírni fogjuk a türelemjátékot, de azzal tennétek nekünk a legnagyobb szívességet, ha egy haza­adásnál esetleg ott, elöl a saját kaputokba gurítanátok azt a fránya labdát, és puff, meg is lennénk!”

Jó, persze, hogy túlzok, habár azért az a tény, hogy a franciák akciógól nélkül jutottak a legjobb négy közé, az angolok meg – mit szépítsük – célfoci helyett antifocival, azért mégis­csak sokat elmond a vélhetően a hosszú idényben totálisan kifáradt sztárokat felvonultató nagycsapatok taktikai elképzeléseiről.

Villanások azért az én szívemet is el tudták rabolni, például Diogo Costa éteri varázslata és az általa valószínűtlenül hárított három egymást követő tizenegyes, vagy éppen a becserélt spanyol Mikel Merino németek elleni győztes fejese, amely közben még egy tornaszakszemmel is magasra értékelhető spárgafelugrást is bemutatott –, na ezek (is) az Euro 2024 villanásai. És talán nincs minden veszve, hiszen ha van célfutball, akkor van szívfutball is. Ilyet láthattunk szerintem az albánoktól, a grúzoktól, az osztrákoktól, a szlovákoktól és a törököktől is, de valljuk meg, Csoboth Kevin 100. percben szerzett gólja is a szív diadala volt. Még van három meccs! Győzzön a szív és a támadó, okos, szerethető foci!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!