Kilencven évvel ezelőtt, amikor Olaszország nyerte meg a világbajnokságot, s mi kikaptunk a negyeddöntőben Ausztriától, azzal vigasztaltuk magunkat, hogy legalább az általunk képviselt iskola (közép-európai) lett a legjobb. Aztán szép lassan (és persze csendben) kiderült, hogy az olaszok bizony rátettek az erényeinkre, több volt az erejük, gyorsabbak voltak.
Hogy Olaszország miért lett hirtelen Közép-Európa, még ha futballiskolás szinten is, rejtély. Azaz: mégsem. Hiszen egy-egy csalódás után kell a vigasz, noha labilis az elméleti, ténybeli háttér.
A kilencvenéves példára építve mondhatnám, hogy mi kiestünk, ám régiónk, a szomszédaink megmentették a becsületünket. Szép gondolat, még térképen is jól mutat a hétből négy, csak hát ma már úgy van a futballban (is), hogy a könnyeit törölje fel mindenki maga.
És tapsoljon azoknak, akik jobbak nála. Esetünkben Ausztriának, Szlovéniának, Szlovákiának és Romániának. Ne jöjjön senki a gyermekded „igen, de…”-vel, ők ott vannak a tizenhat között az Európa-bajnokságon, mi nem. Hogy némi adattal szolgáljak, Romániával (25 meccs/60%), Ausztriával (137/59.8) szemben pozitív a mérlegünk, ám a szlovákok (6/16.6) és a szlovénok (4/25) elleni randevúinkkal nincs miért dicsekednünk. A cseheket (10/60), a horvátokat (12/41.6), a szerbeket (5/70) és az ukránokat (2/100) csak a tények kedvéért említem, hiszen most még ők is a sebeiket nyalogatják.
A számokról még annyit, hogy a tizenhat továbbjutó negyede a régiónkból való, ahogyan 2021-ben is (Ausztria, Csehország, Horvátország, Ukrajna), legfeljebb 2016-hoz képest történt előrelépés (Horvátország, Magyarország, Szlovákia).
Rengeteg adat kergethető még a témában, nekem, a nézőnek az a perdöntő, amit láttam. Szívesen néztem az osztrákok, a szlovákok, a szlovénok és a románok meccseit, mert még a képernyőn is átjött, hogy mit játszanak. Ne várjanak magasabb szakmai érvelést, a lényeg, hogy nem kapcsoltam el. Érdek nélkül – teszem hozzá –, csak a futball kedvéért maradtam. Ez persze azért fontos, mert mi kiestünk, úgy, hogy akkor sem játszottunk élvezhető meccset, amikor helytálltunk.
A megfejtés nálam egyszerű. Kétségtelenül előreléptünk, de ők jobban. A látszatszakmaiság – ami azért több a felszínnél – azt sugallja, hogy ők többet tettek érte.
Ezzel együtt persze nem tudom kizárni a magyarhiány miatti szomorúságomat. Ez a kulcs. Ahogyan Kern András korszakos kabarétréfájában, a kérdésre („Mihez képest?”) egyértelmű a válasz: „A Vasedényhez képest!”
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
