Kane 0, Sterling 0 – az angol stílus tündöklése és bukása

A korai gól alapjaiban határozta meg az Olaszország–Anglia Eb-döntőt, ugyanis Luke Shaw 2. percben szerzett gólja után egy visszafogottabb angol válogatottat láthattunk, amely a mérkőzés nagy részében a biztonságra és a védekezésre törekedett. Anglia tartani kívánta az 1–0-s vezetést, ezért a három belső védő mellet a két szélső védővel kiegészülve öt védővel védekezett. Támadásainak túlnyomó részét a hagyományos angol stílus jellemezte.

Az olasz stílust a masszív védekezésből indított kontrák jellemzik. Csakhogy ezen a meccsen jobbára az angolok védekeztek a korai vezetés hatására – ezt mutatja a 61 százalékos olasz labdabirtoklás –, így az olaszok nem igazán tudták a saját játékukat olyan hatékonyan játszani. Ennek volt következménye, hogy szurkolói szempontból nem volt annyira izgalmas és lendületes a mérkőzés, ahogy azt sokan talán várták.

AZ EB-N JÓL MŰKÖDÖTT AZ ANGOL STÍLUS – EGÉSZEN A DÖNTŐBEN LŐTT GÓLIG...

Az angol stílus jellemezője a hosszú labdákra alapozott egyritmusú támadójáték, gyakori ívelésekkel, beadásokkal. Ennek következménye a sok futás és párharc, a sok légi párharc. Az angolok régen úgy gondolták, hogy minél több passzal játszik egy csapat, annál kockázatosabb. A döntőben az olaszoknak több mint kétszer annyi jó passzuk volt, mint az angoloknak, de nemcsak darabszámra, hanem a pontos passzok arányában is sokkal jobbak voltak (836 passzból 758 pontos, 91 százalék olasz oldalon, 436/34, 78 százalék az angoloknál). Ugyanakkor az angolok már a csoportkör után is csak a 9. helyen álltak a pontos passzok számában (477), igaz, passzpontosságban az élmezőnybe tartoztak (89 százalékot értek el, aminél csak a spanyol, német, belga, francia négyes produkált egy-egy százalékkal jobbat).

Egy tipikus angol játékos jellemzője az is, hogy egy az egy ellen nem fog látványos, illetve bonyolultabb cseleket alkalmazni, hiszen nem a technikán van náluk a hangsúly, hanem a bátor és kemény párharcokon, a jó rúgó- és fejelőtechnikán, a nagy hajtáson. Az InStat Football adatai szerint a csoportkörben az angolok átlagosan 12 jó cselt mutattak be meccsenként, aminél tíz válogatott is többet produkált, másrészt hatékonyságban is messze elmaradtak az élmezőnytől, mert 55 százalékban voltak sikeresek a cseleik, amivel csak a 14. helyen voltak holtversenyben

Habár a Premier League élcsapatai, amelyekben jobbára légiósok a kulcsemberek, már nem a tipikus brit stílust képviselik, az angol iskolán nevelkedett Gareth Southgate válogatottjánál azért továbbra is hangsúlyosak az angol néplélekből is jövő játékfelfogás elemei. Nem véletlen, hogy a csoportkör után, a továbbjutó csapatok közül, a svédek (22), valamint a szintén brit walesiek (21.5) mellett az angoloké volt a legtöbb hosszú passz (19 mérkőzésenként) és a teljes Eb-n ők érték el a legtöbb fejes gólt – a 11 góljukból ötöt szereztek fejjel.

Az is igaz, hogy az angol támadók ma már technikás játékosoknak számítanak és például Raheem Sterlingtől előbb várhatunk egy jól cselt, mint egy pontos beadást, Harry Kane pedig jobban kiveszi a részét az összjátékból már a középpályán is, mint ahogy azt egy tipikus angol centertől talán várnánk, de a belső középpályásaik és védőik játékát továbbra is inkább az egyszerűségre való törekvés jellemzi. Jóval kevesebb váratlan megoldásra számíthatunk például Mason Mounttól, mint mondjuk a belga Kevin De Bruynétől vagy a portugál Bruno Fernandestől. Ugyanakkor Harry Maguire labdás megoldásai is jóval egyszerűbbek, mint mondjuk a posztján még mindig világklasszisnak számító Sergio Ramosé (még ha a spanyol Eb keretbe nem is került be a Real sztárja), és Luke Shaw vagy Kyle Walker sem igazán éri el Jordi Alba technikai színvonalát.

A tipikus stílusjellemzők már rögtön a mérkőzés elején, az angol gólnál is megjelentek.

Egy olasz szögletet kivágnak az angolok. Itt még Harry Kane a saját ötösén tartózkodik.

A kivágott labda végül Luke Shaw-hoz kerül, aki megjátssza az immár előtte helyezkedő Kane-t.

Kane rövid labdavezetés után egy hosszú átadással megjátssza a szélső játékosukat.

Majd jön a magas beadás.

Amelyet Shaw egy szép kapáslövéssel egyből bevág a kapuba.

Egyszerű technikai megoldások, egyritmusú (folyamatosan előre irányuló) támadás, hosszú labda, magas beadás és ennek befejezése egy szép kapáslövéssel. Hogy ez mennyire gyakori jellemzője az angoloknak? Elég csak az Ukrajnával vívott mérkőzésükre emlékeznünk, ahol három gólt is szereztek beadásból.

A gól után azonban a háromoroszlánosok a számukra kedvező eredmény tartására rendezkedtek be. Többnyire egy hátrébbvont védekezéssel játszottak, hogy véletlenül se maradjanak üres területek az olaszok előtt.

Gyakori jelenetek az angolok mély védekezéséről:

A teljes angol csapat a saját térfelén védekezik.

Ez egy másik olasz támadás, ahol szintén mélyen védekeznek az angolok. Minden játékosuk a saját térfelükön van.

A kiemelt pillanatok gyakori jelenségek volt a mérkőzés folyamán.

Az angolok labdakihozatalait főként az indítások és a felívelések jellemezték. Ráadásul a tipikus angol támadó páros is megjelent ezekben. Az erős és magas Harry Kane-re felívelik a labdát és a kicsi, gyors Sterling beindulgat az esetleges csúsztatásokra az olaszok mögé (érdekesség: az angolok következő, szeptemberi, vb-selejtezős ellenfelénél, a magyar válogatottnál is ugyanez a felállás – az erős és magas Szalai Ádámra felpasszoljuk a labdákat és mögötte érkezik a „kicsi”, gyors Sallai Roland).

Csakhogy ezek a felívelések nem voltak hatékonyak, elve ritkán is jutott el a labda a sokszor túlságosan is mélyen helyezkedő Kane-ig,aki center létére egyszer sem tudta célba venni a kaput, de Strelingnek sem volt egyetlen lövési kísérlete sem. Sokat elmond az angolok támadójátékáról, hogy az egyetlen kaput eltaláló lövésük a gólt szerző védő, Shaw nevéhez kötődött, de a másik négy, a kaput el nem találó próbálkozásból is hármat védők jegyeztek (a negyediket a középpályás Mason Mount).

A kapus kézből kirúgja a labdát. Jól lehet látni, hogy az angol védők meg sem próbálják elkérni a labdát, hogy laposan építkezzenek.

A kirúgás Kane felé megy. Sterling fent van a védők vonalában egy esetleges csúsztatás reményében. Az angolok belső középpályásai is futnak a labda felé,hátha feléjük pattan.

Másik jelenet:

Az egyik belső védő nem kockáztat rövid passzokkal. Inkább átjátssza a másik belső védőnek.

Kollégája a kapott labdával indítja a jobb szélsőt. Az angol középpályások nem is próbálják meg elkérni laposan a labdát.

A szélsőt végül lesen megállítják. Pedig jó kis beadás lehetett volna belőle...

Gyakran passzolták haza a labdát az angolok Jordan Pickfordig, aki azonban nem tudott olyan felívelt passzokat adni a társaknak, amelyekből a szervezetten védekező olaszokkal szemben helyzeteket alakíthattak volna ki.

Hazaadják a labdát.

És a kapus azonnal előrevágja, pedig lenne passzolási lehetősége. Igaz, akiknek adhatná, azok nem kérik tőle a labdát.

És egy újabb légi párharc alakul ki.

Ez egészen így ment az olaszok egyenlítő góljáig. A hazaiak összes játékosa a saját kapujuktól 30 méteren belül helyezkedett és egy szögletet harcoltak ki az olaszok.

Bonucci-t piros nyíllal jelöljük. A védője szorosan őrzi őt, előttük ugyanúgy párban vannak a játékosok.

A beadás előtt Bonucci megpróbálja lerázni az ellenfelét úgy, hogy szorosan a többi társa mellett fut el hátha elakad bennük az őt őrző angol.

Végül a védőjének sikerül őt lekövetnie, de miután átszáll fölöttük a labda nem figyel arra, hogy közelebb legyen a saját kapuja közepéhez, mint Bonucci.

Aki ennek következtében egy kapu előtti kavarodásból gólt szerez.

A gól után az angolok három belső védőről kettőre álltak át, és valamivel támadóbb felfogásban kezdtek játszani, de helyzetekig így sem jutottak el.

A gól után több földön tartott labdát láttunk, és magasabban helyezkedő angol csapatot.

Többnyire próbálták kivinni szélre a labdát.

És onnan minél többször beadni.

AZ OLASZOK NEM IGAZÁN TUDTÁK A SAJÁT JÁTÉKUKAT JÁTSZANI

Mint a bevezetőben is említettük, az olasz stílust a szervezett védekezésből indított lendületes kontratámadások jellemzik legfőképp. Labdaszerzés után az olaszok előszeretettel teszik fel egy gyors mélységi passzal a labdát egy üresen lévő társnak. Innen sokszor a szélen folytatódik a játék, hogy a fellazult, rendezetlen védelmet még jobban megmozgassák, és ezzel megnyújtsák a védők közötti távolságokat. A háromszoros BL-győztes olasz edző, Carlo Ancelotti többször nyilatkozta, hogy a kontratámadások többségénél alapvető fontosságú, hogy kikerüljön szélre a labda a felsorolt okok miatt. Az így szerzett lépéselőnyt minél gyorsabb befejezéssel próbálják meg fenntartani az olaszok.

Az Eb-döntőn a kapura egyébként meglehetősen veszélytelen (egy blokkolt lövésig jutott) Ciro Immobile előszeretettel lépett vissza mélységben a belső védők felé. Ebben az esetben, ha kimegy vele egy belső védő, akkor üres tér keletkezik, amelyet megtámadhatnak az olasz szélsők. Ha meg nem mennek vele, akkor szabadon játszhat. Jól megfigyelhető volt, hogy Immobile ezen az Eb-n gyakran volt céljátékos az olaszoknál, akire próbálták feljátszani a védők. Ha labdát kapott, akkor jó olasz szokás szerint kitette szélre egy társának és beindult a védők mögé.

Így volt az olaszok elődöntőben szerzett góljánál is.

A spanyolok birtokolják a labdát, az olaszok szervezetten védekeznek.

Egy szélről jövő beadást lehúz a kapus, és azonnal elkezdi a kontratámadást, hiszen sok spanyol támadó van elől, így vannak megjátszható üres terek.

A kapus kigurítja egy társának, és minden olasz megindul sprintben előre.

Immobile (piros nyíllal jelölve) visszalépett mélységben, de nem ő kapta a labdát, hanem kipasszolták a szélre.

Immobile sprintel a védők mögé, és kapja is a labdát. Egy kavarodás után Chiesához került, aki gólt lőtt belőle.

A döntőben előszeretettel próbálkoztak ezzel az olaszok, csak éppen eredménytelenül. Labdaszerzés után Immobile azonnal lépett a védők felé és próbáltak abból kombinálni az azzurrik. Ha őt nem lehetett megjátszani, akkor vagy járatták a labdát a védők és keresték az alkalmat a megfelelő mélységi átadásra, amellyel az angol középpályások mögé kerülnek. Vagy pedig labdajáratás helyett azonnal szélre vitték ki a játékot, és onnan próbálták meg kombinációkkal feltörni az ellenfél védelmét.

Gyakran járatták az olaszok a védelmükben a labdát, ha nem tudtak kontrázni. De a labdajáratásuk is azt a célt szolgálta, hogy valamelyik visszalépő játékosukat igyekezzenek megjátszani egy mélységi passzal és onnan gyorsan folytatni a támadást.

Egy tipikus olasz kontra:

A belső védő odapasszolja a kapusnak, aki azonnal felrúgja a visszalépő játékosra.

A visszalépő center labdát kap. A jobb oldali szélsőjük már tudja mi fog következni...

A center azonnal indítja a szélsőt, aki lépéselőnyben van az angol középpályásokkal szemben. Az angol védelem rendezetlen.

A végén beadás, de az angoloknak sikerült tisztázniuk.

Az egyenlítő gólig szárazabb és lassabb volt a mérkőzés, mert az olaszoknál volt többet a labda, de nem tudtak lendületesen kontrázni a visszazáró angol védelem miatt. Az egyenlítés után valamivel élvezhetőbb mérkőzést láttunk, mert az angolok jobban kinyíltak, és az olaszok is többet tudtak így kontrázni.

A maradék idő már egy kezdeményezőbb angol válogatottal és gyakrabban kontrázó olaszokkal telt el a tizenegyesekig.

A TIZENEGYESEK ELEMZÉSE

A mérkőzés tizenegyespárbajának lövéseit, hogy melyiknél melyik irányba tart a labda, jó arányban már lehetett látni a lövés előtt, azzal a módszerrel, amelyet tavasszal, a Robert Lewandowski játékát elemző cikkünkben bemutattunk. A módszer lényege, hogy ha a lövő játékos támaszkodó lába a kapu felé néz a lövés előtt, akkor középre vagy keresztbe lő jó eséllyel. Ha a kapu mellé mutat a rúgójátékos támaszkodó lába, akkor a lövő lába irányába lő nagy valószínűséggel. Első ránézésre nem feltétlenül tűnik jelentős időnyerésnek a kapus számára, ha ezt figyeli, de az olyan játékosok ellen, akik kivárnak az utolsó pillanatig és a kapus mozgását figyelik, sok más lehetősége nincs a kapuvédőnek.

Két olasz játékosnál nem lehetett előre látni ezzel a módszerrel a rúgás irányát, Domenico Berardinál és Federico Bernardeschinél.

Nézzük meg a büntetőt hibázó angol játékosok esetében a leírtakat!

Rashford támaszkodó lába a kapura néz. Így lehetett tudni, hogy keresztbe fogja rúgni, azaz ebből a kameraállásból nézve balra. Oda is rúgta, csak a kapufára.

Sancho támaszkodó lába a kapu mellé mutat. Előre lehetett látni, hogy arra is fogja rúgni, vagyis jobbra. Oda is rúgta, a kapus hárított.

Saka támaszkodó lába a kapura néz, így tudhattuk, hogy keresztbe rúgja. Arra rúgta, és Donnarumma hárított. EB-győztes Olaszország!

Ezen a képen még jobban látszik a mindent eldöntő 11-es pillanata...

EURÓPA-BAJNOKSÁG
DÖNTŐ
OLASZORSZÁG–ANGLIA 1–1 (0–1, 1–1, 1–1) – 11-esekkel 3–2
London, Wembley Stadion, 67 173 néző. Vezette: Kuipers (holland)
Olaszország: G. Donnarumma – Di Lorenzo, Bonucci, Chiellini, Emerson (Florenzi, 118.) – Barella (Cristante, 54.), Jorginho, Verratti (Locatelli, 96.) – Chiesa (Bernardeschi, 86.), Immobile (D. Berardi, 55.), L. Insigne (Belotti, 91.). Szövetségi kapitány: Roberto Mancini
Anglia: Pickford – Walker, (Sancho, 120.) Stones, Maguire – Trippier (Saka, 70.), Rice (J. Henderson, 74.; Rashford, 120.), Mount (Grealish, 99.), Phillips, Shaw – Kane, Sterling. Szövetségi kapitány: Gareth Southgate
Gólszerző: Bonucci (67.), ill. Shaw (2.)