Se C. Ronaldo, se Gullit, se Cruyff, se Albert: a labdarúgó Eb-k álomcsapata

KAPUS: Lev Jasin

Nem igazán kell indokolni, hogy miért a szovjet csodakapussal kezdjük cikkünket, hiszen az első két Európa-bajnokság álomcsapatának összeállítása az ő nevével kezdődött. Arról nem Jasin, hanem a kor lebonyolítási rendszere tehet, hogy összesen négy meccset játszott a kontinenstornákon. A fiatalabbak kedvéért gyorsan idézzük fel, ki is volt a „Fekete Pók”, a „Fekete Párduc”. Az 1929-ben született Jasin a kapuvédők közül egyedüliként tudta elnyerni a France Football Aranylabdáját, a XX. század végén őt választották meg az 1900-as évek legjobb kapusának. A sokoldalú tehetség egyébként kis híján jégkorongos lett, szerencsénkre nem fért be a Dinamo Moszkva kezdőcsapatába. De azért a jégen is nyert néhány bajnoki címet, majd a futballpályákra koncentrált: huszonhárom évig szolgálta a Dinamót, öt-öt bajnoki címet és ezüstérmet nyert a klubbal, a válogatottban pedig 78 mérkőzésen mindössze 70 gólt kapott. Első nagy sikere az 1956-os olimpiai bajnoki cím, majd jött az 1960-as Eb-arany, rá négy évre pedig egy Eb-ezüst. 1990-ben hunyt el, nem sokkal azt követően, hogy érszűkület miatt amputálni kellett az egyik lábát. Filmszínészi kinézete, kedves természete miatt az egyik legnépszerűbb szovjet sportember volt, hazánkban is nagy népszerűségnek örvendett. Egy alkalommal nem akárki és nem akárhogyan mentette meg az életét!

VÉDŐK

Matthias Sammer

Hősünk a söprögetőtől az emberfogón át a karmester posztjáig bárhol bevethető volt. Élete legjobb teljesítményét az 1996-os Eb-n nyújtotta, szinte a hátán cipelte övéit az embert próbáló pillanatokban. Kellett is igyekeznie, ugyanis Berti Vogts szövetségi kapitány Lothar Matthäus helyett vitte ki őt a tornára! Sammer ott erejének teljében a támadásokhoz is rendre felért, két gólt lőtt a tornán. Nem akármilyen karriert futott be, ugyanis keletnémetként Drezdában született, 1967-ben, és a helyi Dynamóból indult el a világhírnév felé. A rendszerváltás után a VfB Stuttgarthoz igazolt, új válogatottjával 1992-ben Eb-ezüstérmes lett. 1996-os mutatványaiért a vöröses szőke zseni az év végén kiérdemelte az Aranylabdát, majd a Dortmunddal BL-győztes lett, de 1997-ben, harmincesztendős korában véget vetett karrierjének egy csúnya sérülés. Azóta edzőként és sportvezetőként tevékenykedik: vezetőedzőként UEFA-kupa-döntőbe (2002) vitte a Dortmundot, míg a szövetségben ő vezényelte le az utánpótlásprogramot, amelyikből kinőtt a 2014-es világbajnok generáció, és Jupp Heynckes az ő sportigazgatósága alatt ért fel 2013-ban a Bayernnel a BL-csúcsra. Sammer amúgy már 1986-ban is Európa-bajnok lett: az NDK U18-asaival.

A német futball császára 1972-ben és 1976-ban is bekerült az UEFA torna végi álomcsapatába, az elsőn aranyérmesként, a másodikon ezüstösként (ő is csak négy találkozón lépett pályára a „végső tornákon”). Azok az évek nagyrészt róla szóltak a labdarúgásban és sokszor azon kívül is, korának legfelkapottabb sztárja volt a hazájában, filmszínészek és politikusok előtt. A légies könnyedséggel és főúri eleganciával, a fű fölött néhány centiméterrel közlekedő, stílusteremtő söprögető (aki a támadásokat is érdemben segítette, afféle árnyékkarmesterként működve) azt jelenti a germán labdarúgás számára, amit nekünk Puskás Ferenc. Beckenbauer 14 évesen került a Bayern Münchenhez, amelynél 1964 és 1977 között profiskodott, később a New York Cosmosban és a Hamburgban is megfordult. A válogatottban 103/14-es mérleggel zárt, sokszoros német bajnok, nyert Kupagyőztesek Európa-kupáját, Világkupát, háromszor Bajnokcsapatok Európa-kupáját. Három vb-n vett részt, 1974-ben világbajnok. A Bayern edzőjeként bajnok és UEFA-kupa-győztes, a válogatottal szövetségi kapitányként 1990-ben világbajnok, 1986-ban vb-ezüstérmes, 1988-ban Eb-bronzérmes. 1972-ben az elődöntőben megszenvedtek a belgákkal, de a fináléban lesöpörték a szovjeteket, nagyrészt az ő ellenállhatatlan játékának köszönhetően; 1976-ban pedig hiába álltak fel az álmos kezdés után a csehszlovákok elleni fináléban, az első „panenkázásra” ráfaragtak. A mindig elegáns „Császár” nem volt buta ember, sikerei csúcsán otthagyta a nationalelfet; később hosszú időn át volt a Bayern München „egyik” elnöke.

Paolo Maldini

Paolo Maldini a mára már kihalt klubhűség mintaképe, aki karrierje során egyetlen klubban játszott. A hátvéd tízéves kora, azaz 1978 óta a Milant erősítette, és több generációval is elért a klubfutball csúcsaira, hiszen ötszörös Bajnokok Ligája- és európai Szuperkupa-győztes, kétszeres Világkupa-első, hétszeres bajnok. A válogatottban 2002-ig 126 mérkőzésen szerepelt, három kontinenstornán és négy világbajnokságon is pályára lépett. Gyorsasága megkopásával a védelem bal oldaláról középre került, mi is ezen a poszton vesszük őt számításba. Az Eb-ken is brillírozott: 1988-ban bemutatkozásképpen levette a pályáról a spanyolok karmesterét, Míchelt, 1996-ban kiemelkedett szürke társai közül, 2000-ben sokoldalú géniusz volt, és mindháromszor bekerült a torna álomcsapatába! 2007-ben, 38 esztendősen még őt választották meg a BL legjobb védőjének, majd a válogatott és a Milan (909 tétmérkőzés) szereplési rekordereként 2009 tavaszán vonult vissza, mérhetetlenül szegényebbé és szürkébbé téve az egyetemes labdarúgást. 1988-ban édesapja segédedzőként irányítgatta őt, tíz évre rá vb-n voltak együtt, ma a harmadik generáció, Daniel játszik a Milanban.

KÖZÉPPÁLYÁSOK

Lothar Matthäus

A német futball egyik legnagyobb alakját tisztelhetjük a másfél évtizede Magyarországon is tevékenykedő Matthäusban, aki miatt a nagyvilág megtanulta az umlautos a betű billentyűkombinációját. A futballista a válogatottban 1980 és 2000 között 150-szer szerepelt (rekord), és 23 gólt szerzett. Az FC Herzogenaurachban kezdett, a Mönchengladbachban futott be, a Bayern Münchenben és az Interben élte a fénykorát, hogy aztán Beckenbauerhez hasonlóan az USA-ban, a New York/New Jersey MetroStarsban vezessen le. Klubjaival nyolcszoros bajnok, kétszeres UEFA-kupa-győztes; a nemzeti csapattal 1980-ban Európa-, 1990-ben világbajnok, 1982-ben és négy év múlva ezüstérmes. 1990-ben kiérdemelte az Aranylabdát a vb hőseként, egy esztendő múlva a FIFÁ-nál is az Év játékosa lett. 37 évesen az 1998-as vb-n még remekelt, és a 2000-es kontinenstornán sem vallott szégyent a középpályásként induló, söprögetőként visszavonuló „Loddar”, aki előtt utolsó tornáján leborult a vele sokszor kritikus német sajtó. A torna egyik nagyjeleneteként hatalmasat sprintelt a már szintén nem tini Gheorghe Hagival egy kósza labdáért... Összesen tizenegy Eb-találkozón szerepelt – szebb is lenne a lista, ha nem sérül meg súlyosan 1992 tavaszán, s nem vész össze négy év múlva Jürgen Klinsmann-nal és Vogtsszal...

Xavi

A nagy Lothar jobbján egy spanyol játékos szerepel álomtizenegyünkben, aki szintén világ- és Európa-bajnok, klubszinten pedig jobban dekorált, sőt volt egy kontinensviadal, amelynek ő lett a főszereplője. 2008-ban ugyanis megválasztották a versengés legjobbjának Xavit, hiszen elképesztő mezőnymunkája mellett a középpálya hátsó régióiból csodás ütempasszokkal és mélységi indításokkal mozgatta a „fúriát”; 2012-ben „csak” az álomkeret tagja lett, de megszerezte második Eb-győzelmét. Képzeletbeli 11-ünkben a középpálya jobb oldalára került, némi kompromisszummal, de gyakran szerepelt itt mind klubjában, mind a válogatottban. Matthäustól eltérően az Aranylabdát nem kapta meg, pedig kiérdemelte egyszer-kétszer, harmadik ellenben háromszor is lett a szavazásokon. 2019-ben búcsúzott a futballtól az arab világban – mint labdarúgó, ugyanis a 133-szoros válogatott játékos hamarosan vezetőedzőként is kis-nagy ember lesz.

Zinédine Zidane

Szintén három kontinenstornán játszott a franciák egyik legprímább karmestere: az 1996-oson, a 2000-esen és a 2004-esen. Az elsőn inkább csak izzadt, mint parádézott, a másodikon viszont pompásan futballozott, ahogyan csak a legnagyobbak tudnak. Cselei élményszámba mentek, passzai rendre jól sikerültek; a spanyolok ellen pazar szabadrúgásgólt vágott, a portugálok elleni elődöntőben pedig a 117. percben értékesített egy büntetőt, az aranygól lett. A megelőző Eb legjobbja a portugáliai kontinenstornán, 2004-ben háromszor is eredményes volt, ám a csoportkör után kiütötték őket a görögök, ő pedig visszavonult a válogatottságtól. Nem örökre, de ez már egy másik történet, mint ahogyan az is, hogy vezetőedzőként hogyan emelkedett a legnagyobbak közé.

Ami Puskás nekünk, Diego Maradona az argentinoknak, Pelé a braziloknak, az az 1955-ben született Platini a franciák számára. Mindössze három profi klubban fordult meg, a Nancyban, a St.-Étienne-ben és a Juventusban, mielőtt 1987-ben vissza nem vonult. Klubjaival három bajnoki címet nyert, a Juventusszal BEK-, KEK- és Világkupa-győztes. A válogatottban 72 alkalommal szerepelt, és a csontzene fénykorában is lőtt a nemzeti csapatban 41 gólt. 1984-ben a hazai Európa-bajnoki aranyhoz öt mérkőzésen alig kilenc góllal járult hozzá: a dánok ellen eggyel kezdett a csoportban, majd hármat-hármat hintett a belgáknak és a jugoszlávoknak. Az elődöntőben a 119. percben győztes gólt vágott, a finálé első, legfontosabb találatát is ő jegyezte. Több kontinenstornán nem szerepelt. A háromszoros aranylabdást és háromszoros olasz gólkirályt különböző szavazásokon többször is a világ legjobb labdarúgójának választották meg. Edzőként már nem volt ennyire sikeres, hiszen a válogatottal leszerepelt az 1992-es kontinenstornán. Sportvezetőként jobban ment neki, 2007-ben az Európai Labdarúgó-szövetség, az UEFA elnöke lett, és jó néhány újítással bizonyította, nemcsak a pályán volt vezéregyéniség – aztán másféle újításai miatt kegyvesztetté vált.

CSATÁROK

Marco van Basten

Az 1988-as holland siker ikonikus pillanata Van Basten döntőbeli csodás „röptézése”, de ne feledjük, hogy előtte a csatár a csoportban mesterhármast vágott az angolok elleni találkozón Peter Shiltonnak, majd az NSZK-val vívott elődöntőben 1–1-es állásnál a 89. percben mesteri gólt kanalazott Jürgen Kohler szorításában (eme mozdulatsort éveken át láthatta az idősebb korosztály a Telesport főcímében). A csodagólt már számtalanszor kiveséztük, térjünk át inkább hősünk 1992-es Eb-szereplésére: itt bűnrosszul ment neki, a dánok elleni elődöntőben 11-est hibázott a szétlövésben – nem gondoltuk volna ekkor, hogy már csak megdöbbentően kevés van hátra a holland gólgép karrierjéből. Életrajzáról bővebben itt olvashat!

A „nemzet bombázója” a Bayern München és a német válogatott gólrekordere, mai szemmel nézve hihetetlen „lőlapokat” prezentálva (580/523, illetve 62/68). Az 1945 végén született aprócska, zömök legényke 1964 és 1979 között a Bayernben ficánkolt, majd 1982-ig a Fort Lauderdale Strikersben és a Smith Brothers Lounge-ban vezetett le. A bajorokkal négyszeres bajnok és négyszeres Német Kupa-győztes, KEK- és Világkupa-győztes, háromszoros BEK-aranyérmes. 1972-ben kontinens-, két év múlva világbajnok. Hétszeres német és kétszeres európai aranycipős, 1970-ben aranylabdás, egy-egy Eb-ről és vb-ről is a legjobb góllövőként tért haza, négyszeres BEK-gólkirály. 1972-ben, egyetlen kontinenstornáján az elődöntőben csapata összes találatát ő jegyezte a belgák ellen, a szovjetek ellen szintén duplázott, bár engedte két gólja között Herbert Wimmert is a kapuba találni. Szép is lett volna, ha egy aranyérmes gárda összes találatát egyetlen ember szerzi a végső nagy Eb-tornán... Visszavonulása után főleg alkoholizmussal foglalkozott, de a Bayern vezetősége utánanyúlt, és segített rajta, először rehabilitációra küldték, majd munkát adtak számára: 1992 után a második csapat segédedzője volt.

Az 1946-os születésű jugoszláv futballista minden idők egyik legjobb, mára már méltatlanul elfeledett balszélsője, aki a Crvena zvezdában és a Bastiában (itt 1975 és 1977 között) kereste a kenyerét. Tudásáról elárulhat valamit a fiataloknak, hogy 1968-ban ő lett az Eb gólkirálya, az év végén Bronzlabdát kapott, majd még egy alkalommal, 1976-ban bekerült a torna álomtizenegyébe. Első kontinenstornáján ő lőtte a győztes gólt az elődöntőben az angol csodakapusnak, Gordon Banksnek (a regnáló világbajnok csapatnak talált be tehát), majd a fináléban betalált Dino Zoffnak; 1976-ban beköszönt a két évvel korábbi vb-finálé két csapatának, az NSZK-nak (itt Sepp Maier volt a kapus) és Hollandiának (Piet Schrijvers) is. Az ördöngös szerb balszélsőt az egyik leginkább alulértékelt Eb-hősként aposztrofálja maga az uefa.com is, megjegyezve, hogy a plávik között 85/23-as, a Zvezdában 590/287-es mérleggel zárt. A szabadrúgások nagymestere, a jugoszláv válogatottság akkori rekordere visszavonulása után a Cz elnöke lett, de sikkasztás miatt 2008-ban letartóztatták – ezt csakis azért tesszük hozzá, hogy ne csupán futballtörténetileg okuljon a fiatalság...

EZ VOLT A MI CSAPATUNK, MONDJA EL FÓRUMAINKON, HOGYAN FEST AZ ÖN ÁLOMCSAPATA!

Az Európa-bajnokságok álomcsapatai
1960: Jasin (Szovjetunió) – Djurkovics (Jugoszlávia), Novák (Csehszlovákia) – Netto (Szovjetunió), Masopust (Csehszlovákia), V. Ivanov (Szovjetunió) – Metreveli (Szovjetunió), Galics (Jugoszlávia), Ponyegyelnyik (Szovjetunió), Sekularac (Jugoszlávia), Kosztics (Jugoszlávia)
1964: Jasin (Szovjetunió) – Rivilla (Spanyolország), Olivella (Spanyolország), NOVÁK DEZSŐ (Magyarország) – Zoco (Spanyolország), V. Ivanov (Szovjetunió) – Amancio (Spanyolország), Pereda (Spanyolország), ALBERT FLÓRIÁN (Magyarország), Suárez (Spanyolország), BENE FERENC (Magyarország)
1968: Zoff (Olaszország) – Fazlagics (Jugoszlávia), Facchetti (Olaszország), Seszternyov (Szovjetunió), Moore (Anglia) – Oszim (Jugoszlávia), Domenghini (Olaszország), Mazzola (Olaszország) – Hurst (Anglia), Riva (Olaszország), Dzsajics (Jugoszlávia)
1972: Rudakov (Szovjetunió) – Dzodzuasvili (Szovjetunió), Beckenbauer (NSZK), Hurcilava (Szovjetunió), Breitner (NSZK) – Wimmer (NSZK), Netzer (NSZK), U. Hoeness (NSZK) – Heynckes (NSZK), G. Müller (NSZK), Lambert (Belgium)
1976: Viktor (Csehszlovákia) – Pivarník (Csehszlovákia), Beckenbauer (NSZK), Ondrus (Csehszlovákia), Krol (Hollandia) – Pollák (Csehszlovákia), Panenka (Csehszlovákia), Bonhof (NSZK) – D. Müller (NSZK), Nehoda (Csehszlovákia), Dzsajics (Jugoszlávia)
1980: Zoff (Olaszország) – Gentile (Olaszország), Scirea (Olaszország), Kh. Förster (NSZK), Briegel (NSZK) – Schuster (NSZK), Tardelli (Olaszország), H. Müller (NSZK) – K.-H. Rummenigge (NSZK), Hrubesch (NSZK), Ceulemans (Belgium)
1984: Schumacher (NSZK) – Joao Pinto (Portugália), Kh. Förster (NSZK), M. Olsen (Dánia), Brehme (NSZK) – Tigana (Franciaország), Arnesen (Dánia), Platini (Franciaország), Giresse (Franciaország), Chalana (Portugália) – Völler (NSZK)
1988: Van Breukelen (Hollandia) – Bergomi (Olaszország), Rijkaard (Hollandia), R. Koeman (Hollandia), Maldini (Olaszország) – Matthäus (NSZK), Giannini (Olaszország), Wouters (Hollandia) – Gullit (Hollandia) – Van Basten (Hollandia), Vialli (Olaszország)
1992: P. Schmeichel (Dánia) – Angloma (Franciaország), Blanc (Franciaország), Kohler (Németország), Brehme (Németország) – Hässler (Németország), Effenberg (Németország), Gullit (Hollandia) – Van Basten (Hollandia), Bergkamp (Hollandia), B. Laudrup (Dánia)
1996: Köpke (Németország) – Sammer (Németország), Desailly (Franciaország), Blanc (Franciaország), Maldini (Olaszország) – Poborsky (Csehország), Gascoigne (Anglia), Eilts (Németország) – Shearer (Anglia), Sztoicskov (Bulgária), Suker (Horvátország)
2000: Toldo (Olaszország) – Thuram (Franciaország), F. Cannavaro (Olaszország), Blanc (Franciaország), Maldini (Olaszország) – Vieira (Franciaország), Zidane (Franciaország), Davids (Hollandia), Figo (Portugália) – Totti (Olaszország), Kluivert (Hollandia)
2004: Cech (Csehország) – Szeitaridisz (Görögország), Dellasz (Görögország), Ricardo Carvalho (Portugália), Zambrotta (Olaszország) – Zagorakisz (Görögország), Maniche (Portugália), Nedved (Csehország) – C. Ronaldo (Portugália), Baros (Csehország), Rooney (Anglia)
2008: Casillas (Spanyolország) – Lahm (Németország), Marchena (Spanyolország), Puyol (Spanyolország), Zsirkov (Oroszország) – Hamit Altintop (Törökország), Marcos Senna (Spanyolország), Xavi (Spanyolország), Modric (Horvátország) – David Villa (Spanyolország), Arsavin (Oroszország)
2012, a torna álomkerete: G. Buffon (Olaszország), Casillas (Spanyolország), Neuer (Németország) – Piqué (Spanyolország), F. Coentrao (Portugália), Lahm (Németország), Pepe (Portugália), S. Ramos (Spanyolország), Alba (Spanyolország) – Gerrard (Anglia), De Rossi (Olaszország), Iniesta (Spanyolország), S. Khedira (Németország), S. Busquets (Spanyolország), Özil (Németország), Pirlo (Olaszország), Xabi Alonso (Spanyolország), Fabregas (Spanyolország) – Balotelli (Olaszország), C. Ronaldo (Portugália), Ibrahimovic (Svédország), David Silva (Spanyolország)
2016: Rui Patrício (Portugália) – Kimmich (Németország), Pepe (Portugália), J. Boateng (Németország), R. Guerreiro (Portugália) – J. Allen (Wales), Ramsey (Wales), Kroos (Németország), Griezmann (Franciaország), Payet (Franciaország) – C. Ronaldo (Portugália)