Smicer: Kicsit irigylem a magyarokat a Puskás Aréna miatt

– Ha a Puskás-stadionban nem is lépett pályára, egyszer játszott Magyarország ellen. Emlékszik arra a meccsre?
– Hogyne! – indította a Nemzeti Sportnak adott exkluzív interjúját a cseh válogatott mezét nyolcvanszor, a csehszlovákét egyszer magára öltő, a Liverpoollal 2005-ben Bajnokok Ligáját nyerő Vladimír Smicer, aki az Euro2020 nagyköveteként a minap Luís Figo, Nuno Gomes és Gera Zoltán társaságában az épülő Puskás Arénában vendégeskedett, és néhány mit sem sejtő szurkolót meglepett egy, a már a jövő évi Európa-bajnokságra érvényes jeggyel. – Kétezerkettő februárjában Cipruson játszottunk felkészülési mérkőzést a magyarokkal, kettő-nullára nyertünk. Az volt Karel Brückner első meccse szövetségi kapitányként, meg akartam mutatni neki, hogy számíthat rám. Úgy rémlik, sikerült.

– Gera Zoltán legendaként beszélt önről. Na ja, aki három Eb-n is gólt szerez!
– Való igaz, ezt sokan nem mondhatják el magukról. Úgy tudom, előttem csak Jürgen Klinsmann büszkélkedhetett ezzel, ő azon az Európa-bajnokságon talált utoljára a kapuba, amelyen én először voltam eredményes. Ez huszonhárom évvel ezelőtt történt… Utánunk azért többen értek el „mesterhármast”, hirtelen Thierry Henry és Wayne Rooney neve jut eszembe. Ha nem tévedek, Cristiano Ronaldo ezen a téren is túlszárnyal mindenkit, hiszen ő már négy Eb-n is lőtt gólt. És neki még az ötödik is összejöhet…

– Ön is részt vehetett három kontinenstornán. Az első a csúcs, ugye?
– Igen. Angliából ezüstéremmel a nyakunkban, nemzeti hősökként térhettünk haza. Az volt az első Európa-bajnokság, amelyen már nem Csehszlovákia, hanem Csehország állt rajthoz. Hálás vagyok a sorsnak, hogy tagja lehettem annak a válogatottnak. Az esélytelenek nyugalmával keltünk útra, hiszen Németországgal, Olaszországgal és Oroszországgal kerültünk egy csoportba, a németek elleni nyitó meccsünket el is veszítettük kettő-nullára. Hanem aztán olyasmi történt, amire jóformán senki sem számított. A második körben ugyanis kettő-egyre legyőztük az olaszokat – hogy őszinte legyek, nem tudom, hogyan nyertünk… Az oroszok ellen jött a dráma! Hiába vezettünk kettő-nullára, Oroszország fordított. Már csak két perc volt hátra a meccsből, amikor egyenlítettünk, a döntetlen a továbbjutásunkat jelentette. Úgyhogy kicsit meghosszabbítottuk az angliai tartózkodásunkat.

– Méltatlanul kevés szó esett az Oroszország elleni csoporttalálkozón szerzett harmadik cseh gólról…
– Ó, köszönöm! Az volt az első gólom a válogatottban, lehetetlen szavakba önteni, mit éreztem. Ráadásul az Anfielden lőttem, és aznap nem gondoltam volna, hogy három évvel később már a Pool támadójaként térhetek vissza Liverpoolba. Ha a Wembley szentély, az Anfield is az! Ha valahol lélekemelő futballozni, az az Anfield.

– Lesz még ilyen válogatottja Csehországnak?
– Remélem. Mindenesetre jó ideje várunk rá, hogy legyen egy hasonlóan erős együttesünk. A miénkre visszatérve… Amikor a szurkolók azt látták, hogy a válogatott labdarúgói a Juventusban, a Manchester Unitedben, az Arsenalban, a Benficában vagy éppen a Liverpoolban szerepelnek, elkönyvelték, ez így van jól, és ez sokáig így is marad. Sajnos tévedtek. Most megint bizakodhatunk, kialakulóban van egy jó csapat, de nem szabad nagy terhet rakni a tehetségekre.

– Ha jövő nyáron megint Budapesten beszélgetnénk a Magyarország–Csehország Európa-bajnoki nyolcaddöntő előtt, aláírná?
– Bárcsak így lenne! Kívánom önöknek, hogy jussanak ki az Eb-re, és persze ugyanezt kívánom magunknak is. Csehország még egyetlen Eb-t sem hagyott ki, remélem, ez a sorozat folytatódik. Mi még nem lehettünk házigazdák, de Magyarország az lesz. A Puskás Aréna már most bámulatos, lelkem mélyén kicsit irigy is vagyok, hogy a magyaroknak ilyen gyönyörű stadionjuk lesz. Nagyszerű lenne ott játszani! Tudom, a magyar szurkolók csodálatosak, de elhihetik nekem, a cseh drukkerek is azok. Bármerre járnak, imádják őket. A vendéglátósok álmai, mert vidámak, barátságosak, soha, sehol sem okoznak botrányt, viszont rengeteg sört isznak.

– Egy-két korsó minden bizonnyal jövő szombaton Madridban is lecsúszik a Liverpool és a Tottenham drukkereinek torkán. Mit gondol, a Bajnokok Ligája-döntő után melyik tábor tagjai koccinthatnak örömükben?
– Természetesen azt remélem, hogy a liverpooli. Azért utazom én is Spanyolországba, hogy a helyszínen szurkoljam ki a győzelmet. Tavaly is ott voltam a kijevi döntőn, fájdalom, akkor kikaptunk a Real Madridtól. Meggyőződésem, abból a vereségből mindenki tanult a klubnál, az egy évvel ezelőtti tapasztalatok is segíthetnek abban, hogy ezúttal mi győzzünk. Ez a csapat megérdemli, hogy elhódítsa a trófeát. Egész évben rettentően keményen melózott, gyakorlatilag maximumon pörgött, már-már hihetetlen, hogy a Premier League-ben szerzett kilencvenhét pontja nem volt elég a bajnoki címhez. Csalódott lennék, ha ezt a finálét is elveszítené a Pool. Jóllehet a Tottenham is bivalyerős. Legutóbb, a március végi bajnokin ugyan legyőztük kettő-egyre, aznap szerencsénk is volt. A londoniak ugyanazzal az elszántsággal és szándékkal mennek Madridba, mint mi: haza akarják vinni a kupát. Ők is kiérdemelték, hogy döntősök legyenek. A negyeddöntőben a Manchester Cityt búcsúztatták, míg az elődöntőben elképesztő feltámadást produkáltak az Ajax ellen, bizonyították, hogy nem ismernek lehetetlent. Szerintem a Liverpool erősebb, csakhogy egy meccsen, főleg egy döntőben bármi előfordulhat.

– Ha már az imént szóba került a Tottenham amszterdami bravúrja, Jürgen Kloppék is elkápráztatták a világot azzal, hogy a Barcelonában elszenvedett három-nullás vereség után hazai pályán négy-nullára nyertek. Volt, aki azt állította, ez nagyobb csoda volt, mint amit önök véghez vittek tizennégy évvel ezelőtt Isztambulban.
– Van benne valami. Mi, ugyebár, a finálé első félidejében kerültünk háromgólos hátrányba a Milannal szemben, de a folytatásban egyenlítettünk, és végül tizenegyesekkel nyertünk. Az döntő volt, ez pedig elődöntő, ezért nem olyan könnyű összehasonlítani a kettőt. Tagadhatatlan, óriási meccs volt a visszavágó, le a kalappal a srácok előtt! Ha bárki ellen elveszíted az első meccset három-nullára, aztán a visszavágón kivívod a továbbjutást, szenzációs tett. Hát még a Lionel Messivel felálló Barca ellen! Ott voltam a mérkőzésen, a hangulat valóban olyan különleges volt, mint Isztambulban. Egy nagy különbség azért volt a két héttel, illetve a tizennégy évvel ezelőtti este között. Az, hogy a világraszóló siker ellenére Jordan Hendersonék nem emelhették magasba a serleget – kívánom nekik, hogy jövő szombaton ezt is átélhessék. Egyébként minden olyan volt, mint a Milan legyőzésekor. Amikor a tiszteletkört megtettük, még akkor is azt kérdezgettük egymástól fülig érő szájjal: ezt hogy csináltuk?! Most sem volt ez másként, csak ezúttal nem a gyepen, hanem a lelátón néztünk egymásra: ezt hogy csináltuk?!

– Mire jutottak?
– Arra, hogy ez a Liverpool.

– Jó hallani, ahogy beszél a futballról.
– Hála az égnek, elmondhatom magamról, hogy negyvenöt évesen is része az életemnek. Méghozzá jelentős része. Szerencsés fickó vagyok, hiszen azzal foglalkozom, ami öt-hat éves korom óta a mindenem. Boldog voltam, amikor a pályán tartózkodtam, és boldog vagyok most is. Harminchat voltam, amikor térdsérülés miatt vissza kellett vonulnom, de a mai napig a labdarúgásról álmodom.