Bevetett légierő, meglepő spanyol taktika - az Eb más szemmel

Július elseje. Ezen a napon ért véget a 2012-es Európa-bajnokság. Több mint öt hónap távlatából is élénken élnek bennünk a kontinenstorna emlékezetesebb pillanatai (hogyan is feledhetnénk el Mario Balotelli gólörömeit, az ukrán közönség tombolását Andrij Sevcsenko góljai után, no meg a spanyolok által megnyert finálét), ezek közül szeretnénk néhány feleleveníteni.

„Együtt írunk történelmet” – hangzott a lengyel-ukrán közös rendezésű Eb szlogenje. Ha csak azt a tényt vesszük alapul, hogy az idei volt az első, Kelet-Európában lebonyolított Európa-bajnokság, akkor már beigazolódik a fent említett mondat. De volt itt más is: a spanyol válogatott beírta magát a históriás könyvekbe, hiszen megvédte címét, ez pedig korábban egyetlen csapatnak sem sikerült.

Lukas Podolski, Damien Duff és Xabi Alonso is százados lett a válogatottságot tekintve, míg Iker Casillas századik győztes meccsén lépett pályára a spanyol alakulatban, és még sorolhatnánk a kiváló eredményeket. Kijelenthetjük tehát, hogy az Eb tökéletesen megfelelt a szlogenjének, a futballtörténelem egy kis szeletévé vált.

A döntő felejthetetlen volt, nekem pedig volt szerencsém azt három dimenzióban – a technológia bontogatja szárnyait, vannak még hibái, de óriási élményt nyújt – végigizgulni. A spanyolok tiki-taktikája, azaz rövid passzos játéka és fegyelmezett védekezése – egyébként az egész Eb alatt csak egy gólt kapott Iker Casillas – meghozta gyümölcsét a fáradt, fásult olaszok ellen, akik a fináléban jóval elmaradtak valós tudásuktól.

A spanyol együttes sikere Vicente del Bosque váratlan húzásába is rejlett. Az ibériai együttes szinte mindegyik Eb-meccsén klasszikus befejező csatár nélkül kezdett, ám a játékosok taktikai sokszínűségének és egyéni villanásainak köszönhetően tökéletesen működött a szövetségi kapitány innovatív rendszere. Sikerükben az összetartás is nagy szerepet játszott. A futballisták elfeledték a klubfutball rivalizálását, az FC Barcelona és a Real Madrid játékosai remekül megértették egymást a pályán. Emlékezetes pillanat maradt, ahogy a portugálok elleni elődöntő után Cesc Fabregas Iker Casillas nyakába ugrott.

A döntőt meglepően simán, 4–0-ra elveszítő olasz válogatott a csoportkör során nem keltett csalódást, hozta a „sokat ikszelnek, mégis továbbjutnak” formáját, ami ezúttal is bejött. A rengeteget kritizált Mario Balotelli az elődöntőben megmutatta, hogy tud ő, ha akar: duplájával a fináléba juttatta az olasz válogatottat. A Manchester City támadója sokakat megmosolyogtatott gólörömeivel – a másodikkal pedig az internetes mémkészítőket késztette munkára. Nem mehetünk el szó nélkül Andrea Pirlo teljesítménye mellett, aki zseniálisan mozgatta csapatát, és megmutatta: bizony, jó az öreg a háznál! Az itáliai együttessel kapcsolatban magával ragadó volt, ahogyan a döntő – és a többi meccs – előtt mindegyik játékos átéléssel és áhítattal énekelte az olasz himnuszt, látszott az elszántság az arcokon – bárcsak minden futballista számára ilyen sokat jelentene a válogatottság.

Sokan azért aggódtak az Eb előtt, hogy túl defenzív futballt láthatunk majd, kevés gólt. Kár volt ezen rágódni, a kontinenstorna épp az ellenkezőjét hozta a legtöbb meccsen. Mi sem jobb bizonyíték erre, mint a 31 találkozón esett 76 találat, ami meghaladja a meccsenkénti kettes átlagot. A csapatok mindig tudtak valamit újítani: a zárt védekezés ellen jöttek a szebbnél szebb átlövések, a rögzített szituációkból szerzett gólok, a villámgyors kontrák.

Fejes gólból meglepően sok esett (22) az Európa-bajnokságon, a légi csatákat gyakran a támadók nyerték. A fejes gólok java része védelmi megingások után született, általában lemaradt a hátsó alakzat egy-egy játékosról, emlékezzünk csak Sevcsenko vagy Xabi Alonso találatára.

Érdemes szót ejtenünk az Eb legjobb „kilenceseiről”, avagy a középcsatárokról. A csoportkörben a Mariók remekeltek, a német Gomez és a horvát Mandzukic is három-három gólig jutott – ráadásul nem is akármilyen találatokig. Zlatan Ibrahimovic, a svédek klasszisa szépségdíjas gólt szerzett a franciák ellen, Andrij Sevcsenko is villant kétszer, de említhetnénk a szintén két találatig jutó Nicklas Bendtnert, vagy a németeket az elődöntőben elintéző Mario Balotellit, de akár az epizódszerepekig jutó Fernando Torrest is. A támadó futball igenis dominált az Eb-n, minden meccsen voltak szép megmozdulások, remekbe szabott támadások és gólok, amelyek szórakoztatták a közönséget.

Eme cikk terjedelme kevés lenne ahhoz, hogy mindegyik csapatot megvizsgáljunk kicsit közelebbről, ám néhányról mégis megosztanánk pár gondolatot olvasóinkkal. A döntő résztvevőinek elemzése után nézzük az elődöntőt elveszítő két csapatot, Németországot és Portugáliát, amelyek a „halálcsoportból” jutottak az egyenes kieséses szakaszba.

A portugálok vezére egyértelműen Cristiano Ronaldo volt, aki a hátán cipelte az együttest. A Real Madrid sztárja a csoportkörben is remekelt, majd a negyeddöntőben az ő góljával győzött csapata Csehország ellen. Játékán érződött a bizonyítási vágy, megmutatta, hogy a világ legjobbjai közé tartozik. A szebbnél szebb cseleit csak a spanyolok elleni elődöntőben bánhatta, ahol madridi csapattársai aprították rendesen, Xabi Alonso és Sergio Ramos sem kímélte Cét.

Joachim Löw megfiatalított német válogatottja az egyik favoritként utazott Kelet-Európába, mindenki a döntőbe várta a Nationalelfet – sőt, sokan végső győztesnek kiáltották ki. A csoportkörben minden tökéletesen működött, Gomez termelte a gólokat, a védelem kőkeményen tette a dolgát, a németek százszázalékos teljesítménnyel továbbléptek. Az olaszok elleni elődöntőre valami megváltozott, Löw tanítványai elkezdtek görcsösen futballozni, a fényes üstökösből hullócsillag lett.

Ha már a „halálcsoportnál” tartottunk: a holland nemzeti csapatnak a legnagyobb problémája az volt az Eb előtt, hogy a bombaformában lévő csatárok közül (Klaas-Jan Huntelaar és Robin van Persie) ki kezdjen. A dánoktól kapott józanító pofon után elindult a lejtőn az együttes, s végül kifacsart narancsként távozott. A dánok üde színfoltjai voltak a kontinensviadalnak, a németeket és a portugálokat is megszorították, Michael Kron-Dehli és Stephan Andersen pedig megmutatta, hogy harminchoz közel is lehet valaki vezére csapatának első nemzetközi tornáján.

Anglia és Franciaország továbbszenvedte magát a D-csoportból, ám egyik gárda sem nyújtott maradandót, csak hozta a kötelezőt, majd a negyeddöntőben kéz a kézben kizúgtak – mondhatni, egyik kiesés sem volt meglepetés. Annál inkább volt meglepő Csehország és Görögország feltámadása. Az A-csoportban az utolsó forduló előtt még Oroszország állt továbbjutásra a csehek mellett, ám utóbbi legyőzte a társrendező Lengyelországot, míg a 2004-es Európa-bajnok a szbornaját ütötte el a negyeddöntőtől.

Voltak tehát meglepetések, bombagólok, nagy blamák, szép megmozdulások és fanatikus szurkolók is a 2012-es Európa-bajnokságon, amelyen mi, semleges nézők jól szórakoztunk, és úgy búcsúztunk tőle: kérjük a következőt!