A labdarúgó Eb-k álomcsapata

KAPUS

Lev Jasin

Nem igazán kell indokolni, hogy miért a szovjet csodakapussal kezdjük cikkünket, hiszen az első két Eb álomcsapatának összeállítása is az ő nevével kezdődött. Arról nem ő, hanem a kor lebonyolítási rendszere tehet, hogy összesen négy mérkőzést játszott a kontinenstornákon. A fiatalabbak kedvéért gyorsan idézzük fel, ki is volt a „Fekete Pók”, a „Fekete Párduc”. Az 1929-ben született Jasin a kapusok közül egyedüliként tudta elnyerni a France Football Aranylabdáját, a XX. század végén őt választották meg az 1900-as évek legjobb kapusának. A sokoldalú tehetség egyébként kis híján jégkorongos lett, szerencsénkre nem fért be a Dinamo Moszkva kezdőcsapatába. Hokiban is nyert néhány bajnoki címet, majd a futballpályákra koncentrált: huszonkét évig szolgálta a Dinamót, öt-öt bajnoki címet és ezüstérmet nyert a klubbal, a válogatottban pedig 78 mérkőzésen mindössze 70 gólt kapott. Első nagy sikere az 1956-os olimpiai bajnoki cím volt, majd jött az 1960-as Eb-arany, rá négy évre pedig egy Eb-ezüst. 1990-ben hunyt el, nem sokkal azt követően, hogy érszűkület miatt amputálni kellett az egyik lábát. Filmszínészi kinézete, kedves természete miatt az egyik legnépszerűbb szovjet sportember volt.

VÉDŐK

Matthias Sammer

Hősünk a söprögetőtől az emberfogón át a karmester posztjáig bárhol bevethető volt. Élete legjobb teljesítményét az 1996-os Eb-n nyújtotta, szinte a hátán cipelte övéit az embert próbáló pillanatokban. Erejének teljében a támadásokhoz rendre felért, két gólt is lőtt a tornán. Nem akármilyen karriert futott be, ugyanis keletnémetként Drezdában született 1967-ben, és a helyi Dynamóból indult el a világhírnév felé. A rendszerváltás után a VfB Stuttgarthoz igazolt, új válogatottjával 1992-ben Eb-ezüstérmes lett. 1996-os mutatványaiért a vöröses szőke zseni az év végén kiérdemelte az Aranylabdát, majd a Dortmunddal BL-győztes lett, de 1997-ben, harmincesztendős korában véget vetett karrierjének egy csúnya sérülés. Ma edzőként tevékenykedik, a Dortmund és Stuttgart után a német szövetség alkalmazta.

Franz Beckenbauer

A német futball császára 1972-ben és 1976-ban is bekerül az UEFA-torna végi álomcsapatába, az elsőn győztesként, a másodikon ezüstösként (ő is csak négy mérkőzésen lépett pályára). Azok az évek nagyrészt róla szóltak: korának legfelkapottabb sztárja volt hazájában filmszínészek és politikusok előtt. A légies könnyedséggel és főúri eleganciával a fű fölött néhány centiméterrel közlekedő, stílusteremtő söpregető (a támadásokat is érdemben segítette, afféle árnyékkarmesterként működve) azt jelenti a germán labdarúgás számára, amit nekünk Puskás. Beckenbauer 14 évesen került a Bayern Münchenhez, amelynél 1964 és 1977 között profiskodott, később a New York Cosmosban és a Hamburgban is megfordult. A válogatottban 103/14-es mérleggel zárt, nyolcszoros német bajnok, nyert Kupagyőztesek Európa-kupáját, világkupát, háromszor Bajnokcsapatok Európa-kupáját. Három vb-n vett részt, 1974-ben világbajnok. A Bayern edzőjeként bajnok és UEFA-kupa-győztes lett, a válogatottal szövetségi kapitányként 1990-ben világbajnok, 1986-ban vb-, 1988-ban Eb-ezüstérmes. 1972-ben az elődöntőben megszenvedtek a belgákkal, de a fináléban lesöpörték a szovjeteket, nagyrészt az ő ellenállhatatlan játékának köszönhetően; 1976-ban pedig hiába álltak fel az álmos kezdés után, a „panenkázásra”ráfaragtak. A mindig elegáns „Császár” nem volt buta ember, sikerei csúcsán otthagyta a Nationalelfet; később hosszú időn át volt a Bayern München „egyik” elnöke.

Paolo Maldini

Maldini a mára már kihalt klubhűség példaképe, aki karrierje során egyetlen klubban játszott. A hátvéd tízéves kora, azaz 1978 óta a Milant erősítette, és több generációval is elért a klubfutball csúcsaira, hiszen ötszörös Bajnokok Ligája- és európai Szuperkupa-győztes, kétszeres világkupaelső lett, odahaza hétszeres bajnok. A válogatottban 2002-ig 126 mérkőzésen szerepelt, három kontinenstornán és négy világbajnokságon is pályára lépett. Gyorsasága megkoptával a védelem bal oldaláról középre került, mi is ezen a poszton vesszük őt számításba. Az Eb-ken is brillírozott: 1988-ban bemutatkozásképpen levette a pályáról a spanyolok karmesterét, Michelt, 1996-ban kiemelkedett szürke társai közül, 2000-ben sokoldalú géniusz volt. 2007-ben, 38 esztendősen még őt választották meg a BL legjobb védőjének, majd a válogatott és a Milan (909 tétmérkőzés) szereplési rekordere 2009 tavaszán vonult vissza, mérhetetlenül szegényebbé és szürkébbé téve az egyetemes labdarúgást.

KÖZÉPPÁLYÁSOK

Lothar Matthäus

A német futball egyik legnagyobb alakját tisztelhetjük a nemrégiben Magyarországon is tevékenykedő Matthäusban, aki miatt a nagyvilág megtanulta az umlautos a betű billentyűkombinációját, hiszen a válogatottban 1980 és 2000 között 150-szer szerepelt (rekord), és 23 gólt szerzett. Az FC Herzogenaurachban kezdett, a Mönchengladbachban futott be, a Bayern Münchenben és az Interben élte fénykorát, hogy Beckenbauerhez hasonlóan az USA-ban, a New York/New Jersey MetroStarsban vezessen le. Klubjaival nyolcszoros bajnok, kétszeres UEFA-kupa-győztes; a nemzeti csapattal 1980-ban Európa-, 1990-ben világbajnok, 1982-ben és négy év múlva ezüstérmes. 1990-ben kiérdemelte az Aranylabdát, hiszen a vb-arany egyik legfőbb letéteményese volt, egy esztendő múlva a FIFA-nál is az év játékosa lett. 37 évesen az 1998-as vb-n még remekelt, de a 2000-es kontinenstornán sem vallott szégyent a középpályásként induló, söprögetőként visszavonuló „Loddar”, azon két futballista között volt, akit dicsért a német sajtó. A torna egyik nagyjeleneteként hatalmasat sprintelt a már szintén nem tini Gheorghe Hagival egy kósza labdáért… Bár az Eb-aranyban csak marginális szerepe volt, később a Nationalelf erőembere lett, tizenegy Eb-találkozón szerepelve – szebb is lenne a lista, ha nem sérül meg súlyosan 1992 tavaszán, és nem vész össze négy év múlva Jürgen Klinsmann-nal és Berti Vogtsszal…

Xavi

A nagy „Loddar” jobbján egy ma is aktív játékos szerepel álomtizenegyünkben, aki szintén volt már világ- és Európa-bajnok, klubszinten pedig jobban dekorált, mint a német; sőt volt egy kontinenstorna, amelyen ő volt a főszereplő: az EURO2008. Itt egyenesen a versengés legjobbjának választották meg az illetékesek, hiszen elképesztő mezőnymunkája mellett a középpálya hátsó régióiból csodás ütempasszokkal és mélységi indításokkal mozgatta a „fúriát". Képzeletbeli 11-ünkben a középpálya jobb oldalán szerepel, némi kompromisszummal, de ne feledjük, gyakran szerepel itt mind klubjában, mind a válogatottban. Matthäustól eltérően az Aranylabdát nem kapta meg, pedig kiérdemelte már egyszer-kétszer.

Zinedine Zidane

Szintén három kontinenstornán szerepelt a gall válogatottal a feledhetetlen karmester, az 1996-oson, a 2000-esen és a 2004-esen. Az elsőn és az utolsón inkább csak izzadt, mint parádézott, a kettő közöttin viszont pompásan futballozott, ahogyan csak a legnagyobbak tudnak. Cselei élményszámba mentek, passzai rendre jól sikerültek; a spanyolok ellen pazar szabadrúgásgólt vágott, a portugálok elleni elődöntőben pedig a 117. percben értékesített egy büntetőt. A portugáliai kontinenstornán háromszor is eredményes volt, de a csoportkör után kiütötték őket a görögök, ő pedig visszavonult a válogatottságtól. Nem örökre, de ez már egy másik történet, erről, valamint játékoskarrierjéről bővebben itt olvashat.

Michel Platini

Ami Puskás nekünk, Diego Maradona az argentinoknak, Pelé a braziloknak, az az 1955-ben született Platini a franciák számára. Mindössze három profi klubban fordult meg, a Nancyban, a Saint-Étienne-ben és a Juventusban, mielőtt 1987-ben vissza nem vonult. Klubjaival több bajnoki címet nyert, a Juventusszal BEK-, KEK- és világkupagyőztes. A válogatottban 72 alkalommal szerepelt, és a csontzene fénykorában is lőtt a nemzeti csapatban 41 gólt. 1984-ben a hazai Európa-bajnoki aranyhoz öt mérkőzésen alig kilenc góllal járult hozzá: a dánok ellen eggyel kezdett a csoportban, majd hármat-hármat hintett a belgáknak és a jugoszlávoknak is. Az elődöntőben a 119. percben győztes gólt vágott, a finálé első, legfontosabb találatát is ő jegyezte. Több kontinenstornán nem szerepelt. A háromszoros aranylabdás és olasz gólkirály franciát különböző szavazásokon többször is a világ legjobb labdarúgójának választották meg. Edzőként már nem volt ennyire sikeres, hiszen a válogatottal leszerepelt az 1992-es kontinenstornán. Sportvezetőként jobban megy neki: 2007-ben az Európai Labdarúgó-szövetség, az UEFA elnöke lett, és jó néhány újítással bizonyította, nemcsak a pályán volt vezéregyéniség.

CSATÁROK

Marco van Basten

Az 1988-as holland sikernél csak döntőbeli csodás röptézését szokták felemlegetni még ma is, de ne feledjük, hogy előtte a csoportban mesterhármast vágott az angolok elleni találkozón Peter Shiltonnak, majd az elődöntőben 1–1-es állásnál a 89. percben mesteri gólt kanalazott Jürgen Kohler szorításában (eme mozdulatsort éveken át láthatta az idősebb korosztály a Telesport főcímében). A csodagólt már számtalanszor kiveséztük, térjünk át inkább hősünk 1992-es Eb-szereplésére: itt bűn rosszul ment neki, a dánok elleni elődöntőben 11-est hibázott a szétlövésben – nem gondoltuk volna ekkor, hogy már csak megdöbbentően kevés van hátra a holland gólgép karrierjéből. Életrajzáról bővebben itt olvashat!

Gerd Müller

A „nemzet bombázója”a Bayern München és a német válogatott gólrekordere, mai szemmel nézve hihetetlen „lőlapokat” prezentálva (bajnokikon 507/405, illetve 62/68). Az 1945 végén született aprócska, zömök legényke 1964 és 1979 között a Bayernben ficánkolt, majd 1981-ig a Fort Lauderdale Strikersben vezetett le. A bajorokkal négyszeres bajnok és kupa-, valamint KEK- és világkupagyőztes, háromszoros BEK-aranyérmes. 1972-ben kontinens-, két év múlva világbajnok. Hétszeres német és kétszeres európai aranycipős, 1970-ben aranylabdás. Egy-egy Eb-ről és vb-ről is Aranycipővel tért haza, a BEK-ben négyszer is gólkirályi címet szerzett. 1972-ben, egyetlen kontinenstornáján az elődöntőben csapata összes találatát ő szerezte a belgák ellen, a szovjetek ellen szintén duplázott, bár engedte két gólja között Herbert Wimmert is a kapuba találni. Szép is lett volna, ha egy győztes gárda összes találatát egyetlen ember szerzi… Visszavonulása után főleg alkoholizmussal foglalkozott, de a Bayern vezetősége utánanyúlt, és segített rajta, először rehabilitációra küldték, majd munkát adtak számára: 1992 óta a második csapat segédedzője.

Dragan Dzsajics

Az 1946-os születésű jugoszláv futballista minden idők egyik legjobb, mára már méltatlanul elfeledett balszélsője, aki a Crvena zvezdában és a Bastiában (itt 1975 és 1977 között) kereste kenyerét. Tudásáról elárulhat valamit a fiataloknak, hogy 1968-ban ő lett az Eb gólkirálya, az év végén Bronzlabdát kapott; majd még egy alkalommal, 1976-ban is bekerült a torna álomtizenegyébe. Első kontinenstornáján ő lőtte a győztes gólt az elődöntőben az angol csodakapusnak, Gordon Banksnek, majd az első fináléban is betalált az akkor még fiatalos Dino Zoffnak; 1976-ben beköszönt a két évvel korábbi vébéfinálé két csapatának, az NSZK-nak (itt Sepp Maier volt a kapus) és Hollandiának (Piet Schrijvers) is. Az ördöngös balszélsőt az egyik leginkább alulértékelt Eb-hősként aposztrofálja maga az uefa.com is, megjegyezve, hogy a plávik között 85/23-as, a Crvenában 590/287-es mérleggel zárt. A szabadrúgások nagymestere, a jugoszláv válogatottsági rekorder visszavonulása után a Crvena elnöke lett, de sikkasztás miatt 2008-ban letartóztatták – ezt pedig már mi tesszük hozzá, hogy ne csak futballtörténetileg okuljon a fiatalság…