Miért Formula–1 és nem Forma–1? – a választ az ötvenes évek adják meg

A történelem első – a magyar Szisz Ferenc győzelmét hozó – autós nagydíját 1906-ban futották, ám a versenyek egyre növekvő népszerűsége ellenére egészen 1950-ig kellett várni az első Formula–1-es világbajnoki évadra.

Bár a kiemelt nagydíjak egybefűzésével létrehozott vb-sorozat gondolata már régóta érlelődött, sőt 1931 és 1939 között Európa-bajnokságként sikerült is megalkotni egy későbbiekhez hasonló szerkezetű szabály- és pontrendszert, az igazán nagyszabású terveket elsöpörte a második világháború. Az autóversenyzésben elért hangos sikerek ugyan a náci propaganda fontos eszközeként szolgáltak a harmincas években, a történelmi események miatt egy idő után le kellett állítani a németek dicsőséges nagydíjprogramját, ami miatt bizarr módon még a britek is sopánkodtak.

A Mercedes-Benz és az Auto Union gépcsodái akkoriban tényleg olyan kiemelkedő színvonalat képviseltek, hogy sokan attól tartottak, a háborúban elszegényedő Európa belátható ideig nem lát hasonló versenyautókat, de a technikai fejlődés szerencsére töretlen maradt.

Amint a kontinensen befejeződött a háború, rögtön megkezdődött a legmagasabb szintű nagydíjversenyzésre vonatkozó technikai szabályrendszer, vagyis angolul a „formula” kidolgozása, amely rangjának megfelelően az egyes számot kapta. Ebből fakad tehát a Formula–1 elnevezés, ami értelmét tekintve leginkább „az egyes számú szabályösszetétel” kifejezésnek felel meg – ezért sem feltétlenül szerencsés a hazánkban elterjedt Forma–1 megnevezés, hiszen az angol „formula” szó semmilyen értelmezésben nem összeegyeztethető a magyar „forma” jelentéstartalmával.

Érdekesség, hogy ezek alapján az első F1-es versenynek az 1946-os Torinói Nagydíj tekintendő, de csupán a szabályrendszer használata miatt, hiszen a sorozat koncepcióját később dolgozták ki. Statisztikai szempontból a Formula–1 az első világbajnoki futammal, vagyis az 1950. május 13-án megrendezett silverstone-i Brit Nagydíjjal vette kezdetét – még úgy is, hogy a sorozat hivatalosan csupán 1981-ben vette fel a Formula–1 nevet, előtte a pilóták versengését egyszerűen „versenyzők világbajnokságának”, a csapatokét pedig „Formula–1-es konstruktőrök nemzetközi kupájának” hívták.

A technikai szabályzat eleinte finoman szólva sem volt túlbonyolítva, valójában csak a motorok űrtartalmának maximalizálása jelentett tényleges korlátozást, hiszen még a súly tekintetében sem volt megkötve a mérnökök keze. A manapság kiemelt témaként kezelt biztonság egyáltalán nem játszott szerepet sem az autók, sem a pályák kialakításában – az aszfaltcsíkokat vagy világháborús reptereken alakították ki, vagy használatban lévő közutakon. A háromszáz és ötszáz kilométer közötti távon rendezett versenyek száma az első évtizedben idényenként 7 és 11 között mozgott, amibe beletartozott a legendás Indy 500 is.

Ez statisztikai szempontból azért furcsa, mert az állandó mezőny nagy része nem vett részt a versenyen, amelyet ráadásul nem az F1-es szabályok szerinti autókkal futottak, mégis beleszámított a világbajnoki pontversenybe. Tovább árnyalja a képet, hogy 1952-ben és 1953-ban a versenyistállók többségének bizonytalan helyzete miatt a Formula–2-es szabályrendszerben zajlottak a vb-sorozat küzdelmei, miközben a Formula–1-es szabályok alapján is tartottak több olyan futamot, amelyek viszont nem számítottak bele a bajnoki pontversenybe. Az első évtized zűrzavara miatt tehát pontos F1-es statisztikáról nem is beszélhetünk: valójában minden hivatalos szám és adat a világbajnoki futamokra vonatkozik – ez alapján nevezték ki például a tavalyi Kínai Nagydíjat is a történelem ezredik F1-es versenyének.

Az első évtizedben 8, 6, 4, 3, 2 elosztásban jutalmazták pontokkal a versenyek első öt helyezettjét, de a bajnoki versengésbe csak a legjobb négy, később pedig öt eredmény számított bele.

A versenyen futott leggyorsabb körért szintén járt egy pont, ám ekkoriban olykor még tizedmásodperc pontossággal sem mértek, azonos köridőknél megosztották az egyetlen egységet – ennek következtében az 1954-es Brit Nagydíjon hét versenyző gazdagodott 0.14 ponttal…

Ha mindez nem lenne elég, a szabályzat azt is lehetővé tette, hogy egy autót ugyanazon a versenyen több pilóta vezessen, megosztva egymás között a helyezésért járó pontokat. Ez azonban olykor bizarr eredményekhez vezetett: az 1955-ös Argentin Nagydíjon három-három versenyző végzett a második és a harmadik helyen, ráadásul Giuseppe Farina és Maurice Trintignant hivatalosan a dobogó mindkét fokára felkerült…

Látszik tehát, hogy a világbajnoki sorozat mennyire más volt a kezdetekben, mint manapság, ám a versenyzők szenvedélyéből és a nézők rajongásából már akkor világosan kiderült, a jövő fényesen csillog az új kategória előtt.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. január 4-i lapszámában jelent meg.)