„Csak akkor döbbentünk rá, mit is vezetünk valójában”

– Giuliano, hallotta már édesapja sztoriját a mogorva budapesti nővérkéről?
– Giuliano Alesi: Nem. Mi történt?
– Jean Alesi: Jaj, ne is emlegessük… Amikor 1995-ben balesetet szenvedtem a Hungaroringen, helikopterrel szállítottak kórházba, ahol egy nagyjából százhúsz centis, morcos, agresszív nővér fogadott. Bármit tettem, letorkolt miatta, többször rám förmedt, hogy ezt ne tegyem, azt ne tegyem. A csodálatos magyar hölgyek után sokkoló volt a kontraszt! Szerencsére hamar elszabadulhattam.

– De azért nyugtasson meg, hogy kellemes élményei is vannak hazánkról.
– J. A.: Persze, az emberek mindig nagyon kedvesek voltak velem, az időjárás is mindig csodálatos volt – a mostanival ellentétben… –, a Hungaroringet pedig nagyon kedveltem. A pálya karakterisztikája ugyan nem különösebben feküdt az agresszív vezetési stílusomnak, de az is igaz, hogy nem sokszor mehettem ott versenyképes autóval. Viszont amikor a Benettonnal 1996-ban sikerült jó beállításokat találnunk, rögtön a dobogón végeztem.

– Giuliano, önnek volt már része hasonlóan nagy balesetben, mint apja 1995-ös bukása?
– G. A.: Szerencsére nem. Tavaly Ausztriában ugyan beleálltam a falba, de az közel sem volt olyan súlyos, mint a korábbi érák balesetei. Apáék idejében még nem volt HANS, magasított oldalfal, Tecpro biztonsági korlát, semmi. Igazán bátornak kellett lenniük.

– Ennek fényében még inkább tiszteli apja teljesítményét?
– G. A.: Egyértelműen! Nagyon tisztelem azért, hogy milyen veszélyes időszakban állt helyt. Az én GP3-as autómat össze sem lehet hasonlítani azokkal a kocsikkal, amelyeket ő vezetett. Néha már abban is elfáradok, amikor a mérnököm arra kér, hogy egymás után tegyek meg tíz időmérős kört – el sem tudom képzelni, hogy a nyolcvanas-kilencvenes években mennyire megterhelő lehetett egy teljes versenytávot lehúzni a jóval veszélyesebb, erősebb és puritánabb F1-es autókkal.

– Jean, ön hogy dolgozta fel az állandó veszélyt?
– J. A.: Abban az időben nem gondolkodtunk rajta, mert nem is tartottuk olyan veszélyesnek az autóinkat. Ez változott meg Ayrton Senna 1994-es halálakor – csak akkor döbbentünk rá, mit is vezetünk valójában.

– Azért az is elgondolkodtató, hogy ön azért nem versenyzett a tragikus imolai hétvégén, mert előtte megsérült egy teszten.
– J. A.: Így van, óriási volt a becsapódás, még a nyakcsigolyám is megrepedt. Emiatt a csapatvezetőkkel néztem a futamot a boxutcafalon, és amikor az első biztonsági autós szakasz után a safety car rögtön visszament a pályára, nem értettük, mi történik. Utána értesültünk, hogy Ayrton balesetet szenvedett…

– Giuliano, ön mennyit tud erről az időszakról? Felvételről megnézte édesapja versenyeit?
– G. A.: Apu rengeteg történetet mesélt nekem azokról az időkről, és a barátjától, Gerhard Bergertől is sokat hallottam, miken mentek keresztül együtt. Nagyjából tehát képben vagyok, és a szomorú imolai hétvége történéseit is ismerem.

– Gyerekként miként élte meg, hogy édesapja igazi F1-es nagyágyú?
– G. A.: Nekem ő csak apa volt, sokáig nem is érzékeltem a felhajtást körülötte. Viszont amikor nagyobb lettem, és elkísértem a DTM-es versenyeire – amelyeken két lépést sem tudott megtenni anélkül, hogy valaki ne üdvözölje –, kezdtem megérteni, hogy fontos embernek számít a versenyzés világában. Folyamatosan interjúkat adott, tévéstábok keresték, és ekkor kezdtem versenyzőként is igazán tisztelni.

– Melyikük ötlete volt, hogy végül ön is versenyző legyen?
– G. A.: Én akartam versenyezni, semmit sem erőltettek rám, bármikor mondhattam volna, hogy nem csinálom. De amikor belekóstoltam, mindenképp folytatni akartam, mert élveztem, és magabiztosnak éreztem magam a volán mögött.

– Jean, miután több pilótatársát elvesztette, és maga is sok balesetet szenvedett, szülőként nem voltak önben rossz érzések, amikor először látta a fiát versenyezni?
– J. A.: Amikor gokartozott, valóban féltettem, mert az kicsit olyan, mint a motorozás – nagy veszélyekkel jár. De amikor átült a formulakategóriás autókba, kicsit megnyugodtam. Inkább csak amiatt aggódtam, hogy jönnek-e majd az eredmények. De amikor ezzel sem volt gond, egész más szemmel kezdtem figyelni a versenyeit.

– Milyen tanácsokkal látja el a fiát?
– J. A.: Vezetéstechnikai szempontból nehéz konkrét tanácsokat adni, mert én sosem vezettem ilyen autókat, pláne nem ilyen gumikkal. Ráadásul a csapatban épp elég mérnök és vezető van, akik pontosan el tudják mondani, hogyan vezessen – ha még én is odaállnék mellé, és megmondanám, mit tegyen, teljesen összezavarodna. Csak akkor látom el tanácsokkal, ha egyértelműen látom, rossz irányba mennek a dolgok.

– Giuliano, milyen téren jelent igazán segítséget édesapja jelenléte?
– G. A.: Már a puszta tény is sokat segít, hogy ott van mellettem. Akármilyen versenyhelyzetet is élek át, neki mindről van tapasztalata, tehát mindig tud egy-két hasznos tanácsot adni. Nagyon hálás vagyok érte.

– Viccelődött már vele azon, hogy ön az első Alesi, aki nyerni tudott a Hungaroringen?
– G. A.: Nem vagyok abban a helyzetben, hogy viccelődjek vele, és nem is leszek. Még akkor sem, ha egy nap F1-es világbajnokságot nyerek. Mint már beszéltünk róla, teljesen más időszakban versenyzett, más kihívásoknak kellett megfelelnie, és nagyon tisztelem mindazért, amit elért.

– Jean, mire a legbüszkébb fia karrierjére gondolva? És Giuliano, ön mire a legbüszkébb, ha apja pályafutását nézi?
– J. A.: Az első győzelem mindig különleges, és ez neki már az első versenyén összejött az F4-ben, szóval akkor igazán boldog voltam. Utána az első GP3-as győzelménél éreztem nagy büszkeséget, valamint akkor, amikor a Ferrari felvette a tehetséggondozó akadémiájára.
– G. A.: Én az F1-es győzelmére vagyok a legbüszkébb. Nagyon sokat várt rá, sokat harcolt érte, és rengeteg peches szituációt kellett leküzdenie. Viszont amikor esélye nyílt, azonnal lecsapott rá.

– Egy nap ön is képes lesz rá?
– G. A.: Nyilvánvalóan ez a célom, de ez még olyan messze van, hogy nem kell rajta gondolkodnom. Most csak az a lényeg, hogy jövőre megtegyem a következő lépést, és megnyerjem a GP3-as bajnokságot.

– Ha a motorsport jó tündérétől kívánhatnának egyet, mi lenne az?
– J. A.: Én csak azt kívánom, hogy Giuliano lelje meg a boldogságát a versenyzésben. De a feleségemnek is azt mondtam, ha nem lennék biztos a benne rejlő lehetőségekben, én lennék az első, aki azt mondaná, hagyja abba. Van hozzá szemem, hogy kiszúrjam, ki a jó és ki a rossz versenyző. Giuliano a jók közé tartozik. Összességében tehát azt kívánom, élvezze a versenyzést, mert akkor még több futamot nyer.
G. A.: Nehéz kívánságokat megfogalmazni, mert rajtam múlik, mit értek el. A kívánság kicsit olyan, mint egy fohász, hogy valami összejöjjön, én viszont inkább tenni akarok érte. Az élet senkinek sem egyszerű, dolgozni akarok azért, hogy elérjem a céljaim.