A hazai szövetség honlapja a hír közlése mellett megemlékezésében emlékeztet rá: Horváth Zoltánnak egész életében azzal a „bélyeggel” kellett versenyeznie, hogy Gerevich Aladár, Kovács Pál és Kárpáti Rudolf után lett a magyar kardvívás egyik, akkoriban talán a legnagyobb egyénisége. Egészen fiatalon, húszévesen helyet követelt magának a hatalmas hármas mellett a világbajnoki csapatban, és az 1960-as római olimpián, 22 esztendősen már főszereplővé lépett elő. Egyéniben ezüstérmet nyert Kárpáti Rudolf mögött, miközben az aranyérmes válogatott egyik erőssége lett.
A csodálatos trió visszavonulása után egyértelműen őt kiáltották ki a magyar kardhagyományok méltó folytatójának, és ezt igazolva meg is nyerte az 1962-es, Buenos Aires-i egyéni világbajnokságot. Csapatban 1957-ben Párizsban, 1958-ban Philadelphiában és 1966-ban Moszkvában nyert még aranyérmet. Felfelé ívelő karrierjét egy rendkívül súlyos autóbaleset törte ketté 1964-ben. Horváth Zoltán ezt követően még visszatért a pástra, korántsem eredménytelenül, de újabb kiugró sikert már nem ért el, és viszonylag fiatalon, alig több mint harmincévesen visszavonult – írta a hunfencing.hu oldal.
Ezt követően sokáig külföldön edzősködött, majd hazatért. Utolsó éveit békésen, csendesen, a Tatabánya melletti Szárligeten töltötte, végül hosszú betegség után hunyt el egy budapesti kórházban.
Született: 1937. március 12., Balatonfüred |
Sportága: vívás (kard) |
Klubjai: Vasas (1952–1956), Bp. Vörös Meteor (1957–1971) |
Legjobb eredményei versenyzőként: olimpiai bajnok (1960, csapat), olimpiai 2. (1960, egyéni), 4x világbajnok (1962, egyéni; 1957, 1958, 1966, csapat), 2x vb-2. (1959, 1962, csapat), 2x vb-3. (1965, egyéni; 1961, csapat), ifjúsági világbajnok (1958, egyéni), 2x ifjúsági vb-2. (1956, 1957, egyéni), 3x magyar bajnok (1955, 1956, 1957, csapat), 2x bajnoki második (1957, 1962, egyéni), 2x bajnoki harmadik (1956, 1960, egyéni) |
Edzői pályafutása: Magyarország (1970–1973), Chile (1973), Görögország (1978–1980), Olaszország (1980–1983) |