A szaúdiak öntik a dollármilliókat a sportba – de vajon meddig?

ISMÉT ELFOGYHATATLANNAK TŰNŐ vagyonával hívta fel magára a (sport)világ figyelmét Szaúd-Arábia. Október 16. és 19. között rendezték meg az ország fővárosában, Rijádban a Six Kings Slam meghívásos tenisztornát, amelyre – ahogy a névből következtetni lehet – hat sportági klasszist hívtak meg. A sztárok, csupán azért, hogy tiszteletüket tették az arab országban és pályára léptek, másfél millió dollárt kaptak, a győztest viszont a tenisz történetének legnagyobb pénzdíjával honorálták, 6 millió dollárral. Egy bemutatótorna-győzelemért. Nem is rossz.

MENNYI AZ ANNYI?

Az eseményen utoljára csapott össze egymással az elmúlt évtized két meghatározó csillaga, Novak Djokovics és a novemberben a Davis-kupa után visszavonuló Rafael Nadal. Az egyébként is parádésan erős névsor természetesen szórakoztató meccseket ígért, tehát valódi értéke is volt a viadalnak, még akkor is, ha az nem része az ATP-tournak.

A rijádi Six Kings Slam szerencsés győztese Jannik Sinner volt, aki a „verseny” döntőjében Carlos Alcarazt múlta felül három szettben. Megpróbáljuk valamennyire kontextusba helyezni, mennyivel gazdagodott az olasz teniszező mindezért. Hatmillió dollár a Magyar Nemzeti Bank október 26-i ­középárfolyama szerint 2 milliárd 240 millió 580 ezer forintot ért. Csak így, leírva is elképesztően nagy összeg, sokszor az ötös lottó főnyereménye sem éri el ezt az értéket, de nézzük meg, az egyszerű, a kenyerét napi nyolc óra munkával kereső átlagember bevételéhez viszonyítva mennyi. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint a magyarországi havi nettó átlagkereset 2024 augusztusában (kedvezmények nélkül) 418 100 forint volt. Nos, ezzel az átlaggal számolva egy hétköznapi honfitársunknak „mindössze” 446 és fél év megszakítás nélküli munkába telne annyi pénzt keresni – Sinnernek (természetesen nem elfeledkezve a világranglista csúcsáig vezető útjáról sem) három nap kellett ehhez. Erre írhatnák a Z generáció tagjai, hogy #mondaymotivation, még akkor is, ha épp nem hétfő van...

Távol áll az ideális vagyonelosztástól, hogy ekkora különbségek lehetnek, legalábbis különböző korok nagy gondolkodói szerint. Platón az Államban, és jóval később a szentté avatott angol humanista, Thomas More a kommunista társadalom első modern fantázia­képében, az Utópiában értekezik erről. Utóbbi így ír: „Szilárd meggyőződésem, hogy a vagyont méltányos és igazságos rendben szétosztani, vagy akár boldogan élni a földi javakkal csak a magánvagyon eltörlésével lehet. Amíg ez megmarad, az emberek legnagyobb éspedig legkiválóbb része hátán fogja hordani, mint kikerülhetetlen nyűgöt a szükség és az anyagi gondok batyuját.”

Érdekes kérdés, ha látta volna, milyen lesz a 21. század, és arról írt volna könyvet, vajon Utópia vagy Disztópia címet adott volna neki...

Mielőtt azonban túlságosan eltérnénk a tárgytól, kanyarodjunk vissza a sporthoz és vizsgáljuk meg, hogyan kerül(t) egyre több arab (olaj)pénz a világ egyik legnagyobb színpadára.

NS-SZAKÉRTŐ: Krek Dániel közgazdász

A SZAÚDI TÉRNYERÉS a kirakatsportágakban egyre inkább szembeötlő az utóbbi időben. A kifogyhatatlan olajmilliók a legtöbb esetben elegendők ahhoz, hogy az adott sportág döntéshozóit arra a belátásra bírják, hogy egy-egy sportesemény vagy gála megrendezésére a sivatagi ország a legmegfelelőbb helyszín. Szaúdi oldalról az ország presztízsének és láthatóságának nyilvánvaló növelése mellett egyértelműen pozitív hozadék még, hogy PR-szempontból is jobb színben tud feltűnni a világ előtt. Ez az úgynevezett „sportwashing”, ami azt jelenti, hogy a hasonló kezdeményezések által próbálja az ország a róla kialakult nemzetközi képet árnyalni, mivel az utóbbi években mind az emberi jogok, mind a külpolitika terén érték jelentősebb bírálatok.

AZ OLAJ KITÖLTI A RENDELKEZÉSRE ÁLLÓ TERET

Néha az az ember érzése – talán nem teljesen alaptalanul –, hogy a globális sportvilág egyre inkább néhány nagytőkés játszóterévé válik, és az egykor egy adott csapatot identitása, történelme vagy játékosai iránt érzett ­szimpátiája miatt megszerető szurkolók egyre kevésbé érzik, értik, miért is várták hétről hétre, hogy láthassák kedvenceiket. A hatalmas pénzek, amelyek az utóbbi időben főleg a Közel-Keletről áramlanak, teljesen átalakítják ugyanis egy-egy klub arculatát.

Leginkább talán az egyes sportegyletek mezén virító szponzori feliratok szembetűnők, gondoljunk csak arra, hány éve nem lehet a spanyol labdarúgó-bajnokság legnagyobb presztízsű meccsét, az el Clásicót anélkül megnézni, hogy ne valamelyik hatalmas arab légitársaság reklámja virítana egyik vagy másik, esetleg mindkét csapat mezén.

Persze nem a spanyol futball az egyetlen, sőt, még nem is a legnagyobb piaca az arab tőkének, Angliában már korábban és nagyobb mértékben elkezdődött a felvásárlás. A legékesebb példája ennek a Manchester City, amely a United zajos szomszédjából a szigetország legerősebb csapata lett az óriási erőforrásoknak (és persze az ezzel ügyesen sáfárkodó szakmai vezetőségnek) köszönhetően. Évek óta az Egyesült Arab Emírségek egyik legnagyobb légitársasága, az Etihad szponzorálja Pep Guardiola csapatát. Még bajnokságon belül találunk számos példát az olajpénzek vizuális manifesztációjára, többek között az Arsenal mezén és stadionján vagy éppen a nemrég szaúdi kézbe került Newcastle United szerelésén. Utóbbin a SELA felirat látszik, amely talán kevésbé nyilvánvalóan köthető a Közel-Kelethez, mint az ottani légitársaságok nevei, de a cég székhelye – mily meglepő – Dzsiddában van, és a Public Investment Fund (PIF, ami tulajdonképpen a szaúdi befektetési alap) birtokolja. Ugyanaz a PIF, amelyik egyébként a profi férfi teniszezőket tömörítő szervezettel, az ATP-vel kötött stratégiai együttműködést 2024 elején...

Természetesen a pénz által kinyitott kapuk és sokasodó lehetőségek a szórakoztatás (és ezzel az értékesíthetőség) mértékét is növelhetik, ugyanakkor a tradíció és az érzelmi kötődés, ami talán leginkább rajongóvá tehet egy sportkedvelőt, egyre kevesebb szerepet kap. Az előző, 2022-es labdarúgó-világbajnokságot Katar rendezte, télen, de csak miután már összefonódott a neve számos korrupciós üggyel, többek között a vb helyszínéről döntő személyek szavazatainak megvásárlásával is. A világ legrégebbi, 1871-ben alapított kupasorozata, az angol FA-kupa a 2015–2016-os idénytől már hivatalos nevén The Emirates FA Cup. Hát nem gyönyörű?

Nemcsak a labdarúgásban, az egyéni sportágakban is egyre inkább érzékelhető az arab befolyás és térnyerés növekedése. A már említett tenisz mellett például a Formula–1-ben is történtek nagy változások az elmúlt évtizedekben. A versenynaptárnak már 2009-től része az arab tőkét Európába hozó országok zászlóshajója, az Egyesült Arab Emírségek fővárosában megrendezett Abu-Dzabi Nagydíj, de 2021-ben már Szaúd-Arábiában és Katarban is bemutatkozott a „száguldó cirkusz”. Előbbi országban azóta minden évben köröznek Max Verstappenék, és 2022 kivételével a Katari Nagydíj is része a programnak.

A teljesség igénye nélküli példák sorolását abbahagynánk, de a fent említett néhány minden bizonnyal elég arra, hogy ne csak véletlen, egymástól független eseményekként lássuk őket, hanem egyfajta tendenciaként.

Az olimpikonok díjazása országonként eltérő

Egy olimpiai érem mögött rengeteg munka, kitartás és anyagi áldozat van, így az országok többsége igyekszik honorálni sportolói erőfeszítéseit. A Forbes összeállításából kiderül, hogy legalább 33 ország pénzbeli juttatást ad érmes sportolóinak, ebből 15 minimum 92 ezer eurót (36 millió forintot) fizet az első helyezetteknek. Az adatokat böngészve jó néhány meglepő tényre bukkanunk, hiszen például az Egyesült Államokban minden aranyérmes csak 37 500 dollár (13 millió forint) jutalmat kap, míg Szerbiában 79 millió forintnyi pénz jár a dobogó tetejére álló sportolónak, de Marokkó, valamint Litvánia is 60 millió fölött fizet. Nagy-Britannia, Svédország vagy Norvégia nem ad azonnali jutalmat érmes versenyzőinek. Magyarország az amerikai lap adatai alapján a tíz legbőkezűbb ország közé tartozik. Hazánkban az első helyért 55 millió forintot kapnak az olimpikonok, az ezüstérmesek 39.27 millió forintot, míg a harmadik helyen végzők 32.35 milliót.    Magasan kiemelkedik a többi közül Kína különleges státuszú területe, Hongkong, amely több mint 270 millió forinttal ismeri el aranyérmes sportolóját. Azonban nem minden a pénz, 2021-ben például Indonézia öt tehenet, házat, saját éttermet és nagyjából 350 ezer dollár készpénzt adott aranyérmes tollaslabdázóinak. A lengyeleknél is megosztják a jutalmat, az érmeseket gyémánttal, lakással, festményekkel, valamint utazási utalványokkal díjazzák. Kínában és Kazahsztánban is az ingatlanok jelentik a hosszú távú jutalmazást, Malajziában ­luxusautót ígérnek, Dél-Koreában pedig a dobogósok felmentést kapnak a sorkatonaság alól.  B. ZS.

TENISZ, SAKK, GOLF, PÓKER, BOKSZ – A CSÚCSON MINDEGYIK JÓL FIZET

Jannik Sinner hatmillió dolláros gázsija rengeteg, de a szórakoztatóiparban, azon belül is a különböző sportágak berkeiben a legrangosabb versenyeken szintén óriási összegeket lehet keresni. Más kérdés, hogy a Six Kings Slam a résztvevők ellenére sem tartozik (egyelőre?) a nagy nívójú tornák közé.

Az egyszerűség kedvéért az egyéni sportágakra összpontosítva (hiszen a csapatsportoknál sosem teljesen egyértelmű, az adott játékos milyen arányban részesül a versenydíjakból) igyekszünk összegyűjteni, hol is helyezkedik el a képzeletbeli díjazási skálán az olasz teniszező egyszeri keresete.

A legőrületesebb egyszeri kifizetéseket talán az ökölvívó-mérkőzésekkel lehet összekötni, igaz, a bokszolóknak sokszor csak évi 2-3 összecsapásuk van, ellentétben, mondjuk, a golfozókkal, akik több tucat viadalon is elindulhatnak. A bunyósoknál a lista első két helyezettje ugyanaz, Floyd ­Mayweather, aki érdekes módon a legtöbbet – Sinnerhez hasonlóan – egy bemutatómeccsért kapta, amikor 2017-ben kiütötte a legnagyobb ketrecharcos szervezetből (UFC) érkező ír Conor McGregort, aki mindezért 100 millióval a zsebében lábadozhatott. A Forbes szerint Mayweather akkor nagyjából 275 millió dollárral gazdagodott, és ezzel a sportolók azon szűk köréhez csatlakozott, akik pályafutásuk során elérték az egymilliárdos álomhatárt – dollárban természetesen. Két évvel korábban a boksz történetének legdrágább meccsét rendezték, amit előzetesen erős marketingfogással az évszázad meccsének tituláltak.

Bár sokaknak csalódást okozott Manny Pacquiao és Mayweather összecsapása, mindkét ökölvívó óriási summát vihetett haza a találkozó után. A Fülöp-szigeteki bunyós egyhangú pontozással kapott ki, ám így is nagyjából 150 millió dollár ütötte a markát, az amerikai pedig körülbelül 250 millióval lett gazdagabb. A bokszmeccseknél ugyanakkor nemcsak a szervezők által adott díjból részesülnek a sportolók, hanem az úgynevezett PPV-bevételekből (pay per view – nézettség utáni fizetés) is kapnak megegyezés szerint.

A boksszal ellentétben, amely sportágban az utcán nevelkedő rosszfiúkból is felemelkedhet valaki a legnagyobbak közé, a golf más kávéház. Elegáns, méretre vágott gyepen, nyugodt környezetben, sok pénzért válthat magának gyakorlóórákat valaki, így a társadalom jelentős része – hiába lenne esetleg itt-ott egy rejtőző óriási tehetség – ki sem próbálhatja magát a sportban. Tiger Woodsot aligha kell bemutatni bárkinek, a valaha volt (egyik) legsikeresebb golfozó karrierje során nagyjából 1.8 milliárd dollárt halmozott fel, amiben természetesen benne vannak a reklám- és egyéb bevételei is. A 2024-es PGA-golfversenyek közül egyébként a Players Championship fizet a legjobban 25 millió dolláros összdíjazásával, amelyből az első helyezett 4.5-öt kap.

A pókerezőknél a valaha volt legnagyobb nyeremény nagyjából 18 millió dollár volt, ehhez képest a 2.5 millió, amit a következő sakkvilágbajnokság két döntőse oszt meg egymással, aprópénz...

Tenisz, Formula–1, labdarúgás – három sportág, amely (pénzügyileg) már profitált az arab olajpénzekből, a kutak viszont egyelőre úgy tűnik, nem száradnak ki, tehát egy kérdés marad: mely sportágak lesznek a következők? Illetve talán még az: jól van ez így?

Az aláírási bónusz az aduász

A labdarúgók mindig is a legjobban fizetett profi sportolók közé tartoztak, és amióta Szaúd-Arábiában úgy döntöttek, hogy a helyi profi ligát nemzetközi sztárokkal futtatják fel, sohasem látott fizetéseket biztosítanak. Ugyanakkor egy ideje egy másik trend is felütötte a fejét a futballban: a játékosok kitöltik a szerződésüket egy adott klubnál, és ahelyett, hogy hosszabbítanának, úgy igazolnak át egy másik klubhoz, hogy az nem fizet értük egy fillért sem a korábbi kenyéradónak – nem úgy magának a játékosnak. Az úgynevezett aláírási bónuszok az adott futballista kvalitásától és korától függnek, ezért nem meglepő, hogy ezen a téren a 25 éves világbajnok Kylian Mbappé az idén új „rekordot” állított fel, amikor a Paris Saint-Germaintől a Real Madridhoz igazolt. Jóllehet, az aláírási bónusz pontos összege titoknak minősül, ám mérvadó és megbízható értesülések szerint a francia támadó 150 millió eurót kapott csak azért, hogy odakanyarította a nevét a királyi gárda ötéves szerződésére. Az sem meglepő, hogy korunk két legnagyobb labdarúgója, Lionel Messi és Cristiano Ronaldo követi Mbappét a vonatkozó (nem hivatalos) listán. Az más kérdés, hogy az argentin nem az Inter Miamitól, de még csak nem is a PSG-től kapott csillagászati aláírási bónuszt, hanem még 2017-ben a Barcelonától, amikor – az El Mundo információja szerint – 115.225 millió euró ütötte a markát a négyéves hosszabbítás szignózásáért, amihez ha hozzávesszük a 78 millió eurós „hűségpénzt”, amit a katalánok hozzácsaptak a sporttörténet egyik legbusásabb szerződéséhez, akkor voltaképpen Mbappét is előzi. Ronaldónak sem kell szégyenkeznie a maga százmillió eurós bónuszával – a szaúdi Al-Naszr adta meg neki 2023 januárjában –, főleg annak fényében, hogy e mellé a futball történetének legmagasabb fizetését – 213 millió euró/év – kapja, nem számítva az egyéb juttatásokat...  GY. B.