Yacov Hadas-Handelsman: Ha nincsenek nézők a lelátón, nincs lelke a futballnak

– Nagykövet úr, elkezdődött a labdarúgó Nemzetek Ligája új sorozata, a csapatok két mérkőzésen vannak túl. Izrael válogatottja két vereséggel indított az A-liga 2. csoportjában. Közismert futballrajongóként mit szól az eddigi szerepléshez?

– Tény, hogy elvesztettük ezt a két meccset. Ugyanakkor átalakulóban lévő csapatunk van, új szövetségi kapitánnyal; Ran Ben Simon éppen a júniusi, Magyarország elleni felkészülési találkozón ült először a kispadon. Ha a belgákkal és az olaszokkal vívott NL-találkozókat összehasonlítom a tavalyi Európa-bajnoki selejtezőinkkel, illetve a márciusi, Izland elleni Eb-pótselejtezővel, amelyet Újpesten játszottunk és 4–1-re elvesztettünk, akkor azt kell mondanom: noha sok játékos megmaradt a korábbi keretből, a futballunk minősége máris nagyot javult. Persze még sok munka vár a csapatra, de azért az sokatmondó, hogy az olaszok a találkozó utolsó perceiben a labdát a szögletzászlóhoz terelve húzták az időt. Ez már csak azért is dicséri a játékosainkat, hiszen Olaszország tizedik a FIFA-világranglistán, mi pedig a 78. helyen állunk. S azt se felejtsük el, hogy noha pályaválasztók voltunk, csapatunk mégsem 30 ezer izraeli szurkoló előtt futballozott.

– A csoportbeosztással nem volt túlzottan nagy szerencséjük.

Igazi „halálcsoportba” kerültünk a már említett belgák, olaszok, valamint a franciák mellé. Még szerencse, hogy nem öt szereplős ez az ág, mert akkor talán megkaptuk volna Spanyolországot is… Nagy elvárásaink nem lehetnek, figyelembe véve például, hogy az eső olasz gólt az Internazionale két játékosa hozta össze: Federico Dimarco volt az előkészítő és Davide Frattesi a befejező. Adott labdarúgót az itáliai keretbe például az Arsenal, a Tottenham, a PSG, a Juventus, a Napoli és az Atalanta is; a mi játékosaink legfeljebb álmodozhatnak ilyen klubokról. Mindezzel együtt bizakodó vagyok. Van potenciál a válogatottunkban, s noha az olaszokkal erőben nem vehettük fel a versenyt, a mi futballistáink is technikásak. 

– A 2–1-es vereség kétségkívül vállalható eredmény, az pedig magyar szempontból is érdekes, hogy a szépítő gólt a Ferencváros légiósa, Mohammed Abu Fani szerezte.

– Egy nagyon keményen dolgozó labdarúgóról van szó. Védekező középpályásként nincs annyira reflektorfényben, mint egy kapus vagy egy befejező csatár, de hasznos játékos, és azt hiszem, a pályafutása szempontjából nagyon jó döntést hozott azzal, hogy a Fradihoz igazolt. Olvastam az izraeli lapoknak adott nyilatkozatát, amelyben ő maga is azt mondta: boldog, hogy Magyarországon futballozhat. A Bozsik Arénában a 90. percben volt eredményes, ezzel stresszelte azokat az olaszokat, akik az előző játéknapon Párizsban verték meg a franciákat.

– Ahogy ön is említette, az Izrael–Olaszország meccset Kispesten játszották le, a csoport első mérkőzését, a Belgium-Izrael találkozót pedig Debrecenben, noha a belgák voltak a házigazdák. Mi a véleménye arról, hogy Belgiumban – biztonsági kockázatokra hivatkozva – a városok sorra visszautasították a rendezést?

– Miért nem a belgákat kérdezi, mit szólnak mindehhez? A futball, mint minden sport, a szurkolókért van. Lehet zárt kapuk mögött játszani, de ha nincsenek nézők a lelátón, nincs lelke a játéknak. Tudjuk persze, mi áll a döntés hátterében, ami szerintem nagyon rossz döntés volt, de ez csak az én szurkolói véleményem. Már az olaszok elleni mérkőzésnek is egészen más volt a hangulata, mert noha nem jöhettek tízezrével a szurkolóink Budapestre, a hivatalos adatok szerint mégiscsak voltak 2090-en a Bozsik Aréna nézőterén.

– Nem vagyunk politikai lap, mégis muszáj rákérdezni arra a nemzetközi sajtóban is nagy visszhangot kapó, és Itáliában is sokak által kritizált jelenetre, amikor is az olasz drukkerek egy része az izraeli himnusz alatt hátat fordított a pályának.

– Nézze, vannak bizonyos dolgok, amiket tudomásul kell venni. A demokráciában ilyen a politikai véleménynyilvánítás joga. A futballmeccs nem egy komolyzenei koncert, itt benne van a pakliban, ha a két szurkolótábor egymást hecceli. Ugyanakkor a FIFA-nak és az UEFA-nak megvannak a szabályai azzal kapcsolatosan, mi hangozhat el és mi nem a lelátókon. A rasszizmus például átlépi ezt a bizonyos vörös vonalat. A himnuszára minden ország érzékeny, és valamennyi szövetségnek felelőssége, hogy a szurkolói tiszteljék az ellenfél himnuszát. Jól emlékszem rá, hogy a Covid miatt 2021-re csúsztatott Európa-bajnokság döntőjében a Wembley-ben az angolok kifütyülték az olasz himnuszt – ez nyilván őket is érzékenyen érintette.

– Az európai és a világszövetség osztogatja rendesen a büntetéseket, stadionokat zár be, ám ezzel elsősorban a vétlen szurkolókat sújtja.

– Tudja mi a botrányokozók igazi büntetése? Nem az, ha rács mögé kerülnek egy vagy két hétre, esetleg egy évre, hanem a kitiltás kedvenc csapatuk meccseiről és a szurkolói kártyájuk visszavonása. Mert a drukkert az élteti, ha ott lehet a lelátón, számára az az oxigén. Hadd meséljek el egy esetet: a kilencvenes években az angliai követségünkön dolgoztam, és ha tehettem, Londonban is jártam meccsekre. Egy alkalommal a Chelsea stadionjában látogattam el; a Stamford Bridge-en aznap az Arsenal volt a vendég. A hazai ultrák közé tudtam csak jegyet szerezni a Matthew Hardingról elnevezett szektorba. Nevezett üzletember a Chelsea alelnöke volt, 1996-ban helikopter-balesetben hunyt el; épp a Bolton elleni Ligakupa-meccsről tartott hazafelé éjszaka, pocsék időben, amikor lezuhant a gép. A gyerekeimmel ültünk a lelátón, az Arsenal épp felénk támadott. Tőlünk nagyjából tíz méterre egy hatalmas termetű ultra foglalt helyet, a napot is kitakarta. Valamit bekiabált az ellenfél csatárának, a jamaicai származású, ám már Angliában született és angol válogatott Ian Wrightnak. Ekkor egy rendezőlány, olyan vékony, mint a nádszál, odaugrott mellé, s rákiabált: „Gyerünk, ismételd meg, amit mondtál!” Majd így folytatta: „Ki leszel tiltva, de nem egy, nem kettő, nem három, nem négy, hanem öt esztendőre!” – s közben az ujjaival is mutatta az évek számát. A fickón látszott, hogy kis híján felrobban, de egy szót sem szólt. Csak ült, mint a rossz gyerek, akit megszidott a tanító néni, miközben a rendező lány egyre csak mondta: „Gyerünk, ismételd meg!” Íme a példa, hogy maga a klub miként teremthet rendet; nem kell hozzá a bíróság vagy a futballszövetség beavatkozása. Ez kiváló módszer a sportszerető többség védelmére, ami nem jelenti azt, hogy mi nem szidjuk, mondjuk, a játékvezetőket, ám az része a show-nak, amennyiben nem jár fizikai erőszakkal vagy a nemzeti hovatartozás miatti abuzálással.

– A háborús helyzet miatt az izraeli csapatok nem játszhatják nemzetközi mérkőzéseiket saját pályáikon. Egyértelmű volt-e, hogy ideiglenes otthonként Magyarországot válasszák?

– Csak az volt egyértelmű, hogy a FIFA és az UEFA nem engedélyezi a hazai meccsrendezést. Magyarország sportnagyhatalom, kiválóak a kapcsolataink, de semmi sem volt automatikus, és például a klubcsapataink esetében nem is minden esetben esett önökre a választás. A Maccabi Tel Aviv például…

– … az ön kedvenc csapata…

– Igen, így van. Szóval a Maccabi például az Európa-liga-selejtező negyedik fordulójában Szombathelyen fogadta és győzte le a Topolyát, de a csoportmérkőzéseit már Belgrádban rendezi meg. A döntés magyarázata, hogy a klub kosárlabdacsapata az Euroligában versenyez, s abban a sorozatban előírás a csarnok minimum ötezres befogadóképessége, aminek Budapesten az MVM Dome meg is felel, csak éppen a létesítmény sok más rendezvénynek is otthont ad. Ezért a kosarasok választása Belgrádra, a Partizan otthonára esett, ez esetben viszont költséghatékonyabb és logisztikailag is észszerűbb együtt utaztatni a futball- és a kosárlabdacsapatot, főleg, hogy mindkettő rendszerint a hét közepén lép pályára. A FIBA-tornákon nem érvényes az említett befogadóképességi minimum, így az izraeli klubcsapatok kosárlabdáztak már Sopronban és Szombathelyen is. A felnőtt férfi és női, valamint utánpótlás futballválogatottjaink viszont a 2024-2025-ös idényben Magyarországon fogadják az ellenfeleiket.

– Úgy tűnik, a játékosok elégedettek e választással, legalábbis erre utal a válogatott csapatkapitánya, Eli Dasza még a tavalyi Eb-selejtezők kapcsán tett nyilatkozata, amikor megköszönte az MLSZ, Magyarország és a magyar emberek vendégszeretetét.

– Dasza remek labdarúgó, az orosz Dinamo Moszkva légiósa, sajnos jelenleg sérült, ezért sem a belgák, sem az olaszok elleni találkozón nem léphetett pályára. Egyébként pedig igaza van, az izraeli sportolók szívesen jönnek Magyarországra, amely az egyik legbiztonságosabb hely manapság Európában, ahogy ezt a más országokból érkező turisták is megtapasztalhatják. Emlékszik az egyik mobiltelefon-gyártó szlogenjére? Összekötjük az embereket! Ugyanez igaz a sportra is: közel hozza egymáshoz az embereket. Akár edzeni, akár hivatalos mérkőzést játszani érkeznek a versenyzőink, elismeréssel beszélnek a nagyszerű létesítményekről és a svájci óra pontosságú rendezésről. Persze ettől mi még vendégek vagyunk itt, de azért előny egy játékosnak, ha olyan pályán futballozhat, olyan öltözőben készülődhet, ahol már megfordult. Ilyen szempontból a Nagyerdei Stadion ismerős terep volt a válogatottunknak a Belgium elleni meccsen – még ha papíron vendégek is voltunk –, hiszen az Eb előtti, Magyarországgal vívott felkészülési meccsen már megismerkedhetett a debreceni körülményekkel. 

– A sport összekötő szerepét említette, ami azonban manapság jócskán túlmutat a sportvilág határain.

– A sport óriási üzleti lehetőségeket kínál. Kétszer is meghívtak a Sport Forum Hungary rendezvényre, ahol volt alkalmam a sport és az innováció összekapcsolódásáról beszélni, izraeli sporttechnológiai fejlesztéseket bemutatni. Napjainkban már minden a high-techről szól. Mondok egy példát: a futballisták által viselt adatrögzítő mellény mellett immár létezik a sokkal kényelmesebb, praktikusabb csip, amelyet a focicipőbe építenek be. Ez a kütyü mindenféle információt rögzít, s azonnal megmutatja, hogy a használója mit csinált jól vagy rosszul. Hogy a professzionális klubok a legmodernebb fejlesztéseket használják, nem meglepő. De ezek a találmányok az olyan hétköznapi, a fejüket sportolásra adó emberek életére is hatást gyakorolnak, mint amilyenek mi is vagyunk. Lám, a sport minket is összeköt. S még nem is beszéltünk a sportnak a politikában betöltött szerepét. Tinédzser voltam, amikor a hetvenes évek elején a „pingpong-diplomácia” fontos szerepet játszott a fagyos amerikai-kínai kapcsolatok enyhülésében. Személyesen is megerősíthetem, hogy a stadionokban, a skyboxokban, a lelátókon folytatott kötetlen beszélgetések gyakorta sokkal célravezetőbbek, mint a hivatali helyiségben megrendezett tárgyalások.

– Már szóba került, hogy ön lelkes szurkolója a Maccabi Tel Avivnak, amely most nem tudott felkerülni a BL főtáblájára, ellenben az Európa-ligában versenyben van. Elégedett kedvencei szereplésével?

– Ott voltam a Bozsik Arénában a selejtező második körében a Steaua, vagy ahogy aktuálisan nevezik, az FCSB elleni meccsen. Bukarestben döntetlent harcoltunk ki, és sokkal jobban futballoztunk. Ikszre állt a visszavágó is, ám a 90. percben egy kontrából gólt szerzett a román együttes, és ez eldöntötte a továbbjutást. Ezzel együtt büszkék lehettünk a Maccabira, amely pályaválasztóként rendre telt házat vonz 29 ezres otthonába, a Bloomfield Stadionba. Egyetlen adalék szurkolóink elkötelezettséghez: ebben az idényben 22 és félezer bérletet adtak el. Budapestre természetesen nem kísérhette el ekkora tábor a csapatot, mégis hajszálon múlt a továbbjutás. Az Európa-ligáért a Topolyával kerültünk szembe. Tartottam a meccstől, noha nyilván előnyt jelentett, hogy a trénerünk az a Zsarko Lazetics, aki korábban épp a szerbiai csapat sikeredzője volt. Szombathelyen három gólos előnyt szerzett a Maccabi, igaz, a félidő előtt a Topolya két fölösleges szabálytalanság miatt kilenc főre fogyatkozott. A visszavágón idegenben nyertünk 5–1-re, így jöhetnek az Europa-liga főtáblás meccsek. 

– Öt éve érkezett Budapestre, s most véget ér nagyköveti szolgálata. Milyen emlékeket visz magával Tel Avivba?

– Elértem a kort, amikor vissza kell vonulnom. Budapest a nyolcadik állomása 41 éves diplomáciai karrieremnek. Minden helynek megvolt a maga sajátossága, de a magyar főváros ebből a szempontból is különlegesnek mondható. Néhány hónappal az érkezésem után robbant be ugyanis a Covid, ami valamennyiünk életét felforgatta. A követségen két váltásban dolgoztunk, szigorú szabályok szerint, például nem érhettünk egymáshoz, nem találkozhattunk egymással még munkaidő után sem. El voltam zárva a feleségemtől is hat hónapra. Ugyan 2020-ban jártam Izraelben Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter úr egynapos villámlátogatása kapcsán, ahhoz viszont, hogy a családomat láthassam, két hétre karanténba kellett volna vonulnom. Miután a koronavírus-járvány lecsengett, jött az ukrajnai orosz invázió, s ezzel a háború került a fókuszba, hiszen segítenünk kellett az ott élő izraelieknek elhagyni Ukrajnát, Magyarországon keresztül is. Majd pedig megtörtént a Hamasz terrorakciója, amely országunk történetének eddigi leghosszabb, máig tartó háborújához vezetett. Számos izraeli sportcsapat választotta átmeneti otthonának Magyarországot, s nem lehetünk elég hálásak a befogadásért. Személy szerint én az Aranycsapat bűvöletében nőttem fel. Egészen kisgyerek voltam, amikor Izraelnek magyar szövetségi kapitánya volt Mándi Gyula személyében, aki korábban Sebes Gusztáv szövetségi kapitány segítője volt az Aranycsapat szakmai stábjában. Mándi tette le a modern futball alapjait Izraelben. Magyarországra akkreditált nagykövetként fontos feladatom volt, hogy a két ország külügyminisztériuma közreműködésével megszervezzünk egy kiállítást, amely olyan zsidó származású sportolókat, sportvezetőket mutatott be, akik hozzájárultak a magyar, az izraeli sport, illetve a világ sportjának sikereihez. Ám nemcsak a régieknek jár a megbecsülés, Izraelben a mai napig rendkívül népszerűek azok a magyar futballisták, akik a kilencvenes években nálunk légióskodtak. Amikor tavaly júniusban a válogatottunk Újpesten játszott Eb-selejtezőt a fehéroroszokkal, a csapat tiszteletére adott vacsorára meghívtuk a héberül remekül beszélő Sallói Istvánt és Pisont Istvánt – akik a mi nyelvünkön mondtak köszöntőt –, valamint Halmai Gábort és Márton Gábort; ők is szóltak néhány szót héberül, igaz, aztán angolra váltottak. Nemzeti együttesünk sportigazgatója az izraeli labdarúgás legendája, a 102-szeres válogatott Josszi Benájún volt. Olyan csapatokban is játszott, mint a Liverpool, a Chelsea és az Arsenal, mégis az est során egyik szelfit a másik után készítette a magyar futballistákkal.