Majdnem kétszázzal – Deák Zsigmond jegyzete

A Neoton Família örökzöld slágerének ref­rénje szerint „kétszázhúsz felett észre sem veszed, és elhagyod a valóságot, kétszázhúsz felett átértékeled magadban a világot.” Hát igen, ha a magyar olimpiai csapat idei párizsi létszáma meghaladná a 220-at, ahhoz valóban el kellene hagyni a valóságot, ám erre nincs reális esély. Ilyesmi eleve csak két alkalommal fordult elő a nyári játékok 128 éves történetében, 1972-ben Münchenben (232 induló) és 1980-ban Moszkvában (263). Mint látszik, a mennyiség nem alakul át automatikusan minőséggé, hiszen legeredményesebb olimpiánkon, az 1952-es helsinkin „csak” 189-en képviselték a színeinket, kétszáz fölé még háromszor jutottunk (1936, Berlin – 216, 1996, Atlanta – 212, 2004, Athén – 209). Ha pedig a hatékonyságot nézzük, 1904 és St. Louis viszi a prímet, ahol négy honfitársunk szerzett négy dobogós helyezést, s vele az éremtábla 5. helyét.

Ettől még a sportvilág legkisebb nagyhatalmaként igenis számít, hány magyar van ott az olimpián, főképp a kvótaszerzés nehézségeinek exponenciális növekedésével. Régen az szabott határt a létszámnak, hogy hol rendezik a csúcseseményt, és mennyibe kerül az út, most legalább ezzel nincs gond, aki kvalifikál, ott lesz. A múlt hétvégén, mint ismert, női kézilabdázóink csatlakoztak, így négy csapatunk biztosan szerepelhet a francia fővárosban, legutóbb kereken két évtizede volt hasonlóra példa. Öt csapatra pedig egyedül Moszkvában, nem véletlen az akkori részvételi csúcs az egyébként bojkottal terhelt csonka játékokon. A Nemzeti Sport rendszeresen összeállítja az aktuális kvalifikációs helyzetet, úgy néz ki, a mostani négy csapattal, no meg az egyéni sportágak szaporodó kvótásaival a rajtig megközelíthetjük a kétszáz főt.
Ha abból az alapvetésből és egyben tényből indulunk ki, hogy a sport kiemelt ágazat hazánkban, ennek a mennyiségi adatok alapján megvan a látszata. Persze ha a női kosarasok nem buknak el az utolsó pillanatban, vagy ha a legnépszerűbb sportág, a futball 1996 után újra megmutathatná magát, még boldogabbak lennénk, de ne legyünk telhetetlenek. Önmagában, külön-külön is katartikus élmény volt női és férfi kéziseink kijutása hazai pályán, ékesen bizonyítva, hogy érdemes megrendezni ezeket a selejtezőtornákat. S még mi lesz, ha Párizsban is villantanak valamit? Ez természetesen minden magyar sportolóra vonatkozik, hiszen Tokióval ellentétben nem a távolban, nézők nélkül, hanem relatíve a közelben, nézőkkel zajlanak majd a küzdelmek, s ahogy a drukkereinket ismerjük, a Liverpool indulójával szólva senkit sem hagynak egyedül. Az ő segítségükkel pedig előfordulhat, hogy a mennyiség átcsap minőségbe, s nemcsak kétszázhúsz felett értékeljük át magunkban a (sport)világot, hanem közel a kétszázhoz is.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!