Címlapsztori: igazi ritkaság! Így készült a Nemzeti Sport 1927-ben – VIDEÓ!

window.adsDoNotServeAds =true

Szenzációs filmritkaság került elő a fiók mélyéről: egy sajtótörténeti jelentőségű, 1927-ből megőrzött mozgóképes összeállítás a Nemzeti Sport korabeli életéről, a szerkesztőségi munka kulisszatitkairól, a lapterjesztés menetéről és az 1919-es újraindítás után eltelt nyolc év lenyűgöző fejlődéséről.

Újraindítást írunk, hiszen a ma is a magyar sportélet meghatározó orgánumának számító sportlapot 120 éve, 1903-ban hívták életre, a pénzügyi nehézségek miatt azonban 1912 után hét évig nem jelent meg, és csak a békeévek beköszöntével, 1919 őszén született újra. Az ötlet megfogalmazódásának körülményeit is ismerjük, a következő évtizedekben laptörténeti eredetmondaként emlegették a Károly körút 3.-tól az Aradi utca 10.-ig tartó konflisutazást, amely során elhangzott a gyümölcsöző párbeszéd Vadas Gyula, a Magyar Atlétikai Szövetség vezetőségi tagja és Rácz Vilmos korábbi sprintbajnok, laptulajdonos, vállalkozó között a minőségi sportlap iránti igényről. A névhasználati jogok tisztázását követően, 1919. október 2-től futhatott Nemzeti Sportként az újragondolt hetilap, szeptemberben az első két számot még Képes Sport címmel (és I. évfolyam számozással) adták ki, a követendő szellemiséget azonban már a prológus fölött szerepeltetett idézettel meghatározta Vadas Gyula főszerkesztő. Gróf Széchenyi István gondolatával indította útjára az újságot: „Saját szemével és nem máséval lát a független.”

„Mint a bűvész, aki a tapsoló közönségnek hálából megmutatja, hogyan csinál a kalapból virágcsokrot, azonképpen mi is bepillantást adunk a lapkészítés műhelytitkaiba a mi hűséges, szeretett olvasótáborunknak, amely támogatásával a Nemzeti Sportot rövid pár év alatt Európa egyik legelső sportlapjává emelni segített – olvasni a némafilm első képkockáinak feliratát. – Hadd lássa az a tábor, hogyan készül az ő Nemzeti Sportja a rengeteg mérkőzés és verseny eredményével, helyi, vidéki és külföldi tudósításaival, és hogy kik azok, akik ezt a hatalmas gépezetet vezetik. Szerényen a fórum hátterében dolgoznak a Nemzeti Sport munkatársai. Bár a magyar sport minden megmozdulásában benne van a kezük, nem szerepelnek, mindig csak másokról írnak. Szóljon hát egyszer róluk is a »tudósítás«!”

Villáminterjút ad Tóth Potya István

És már pereg is a mozgóképes bemutató. Amit a bevezető szöveg után látunk, lenyűgöző filmdokumentum az 1920-as évek mérkőzéseinek hangulatáról, a meccstribünök közönségének gesztusairól és nem utolsósorban a sporttudósítók helyszíni munkájáról. A kamera a díszpáholy úri vendégeiről, kalapos hölgyeiről ráfordul a sajtó munkatársaira, akik az előttük zajló mérkőzést figyelve sebesen körmölnek (kettejük előtt is „véletlenül” lelóg a padról a Nemzeti Sport aktuális száma), majd egy izgalmas mozzanat láttán többen hevesen intenek, kiáltanak. Az egész jelenetsor kissé megrendezettnek hat, valaki szerepéből kiesve egy pillanatra oda is sandít a felvevőgépre, ám az arcok, a körülmények így is beszédesek: a korabeli gyér fotóanyag miatt nehézkes az azonosítás, ám az Üllői út lelátóján dolgozó újságírók között így is felfedezni véljük az ifjú Pluhár Istvánt, a labdarúgórovatot vezető Mamusich Mihályt és talán Tavasz István belső munkatársat.

„A sporttelepek közönsége, miközben kedvenc színeinek sikeréért izgul, lelkesedik vagy haragszik, alig veszi észre a sajtópáholy munkásait, akik idegölő fegyelemmel lesik és jegyzik fel a pályán történő eseményeket” – írja a korabeli kommentár, amely aztán egy újabb sportújságírói munkahelyzet, a pályán rögzített interjú illusztrációját vezeti fel: „A szemfüles riporter a tréning után mindjárt elcsípi a népszerű trénert.”

A filmben felbukkanó népszerű tréner, aki az Üllői úti stadionban négy (!) másodperces nyilatkozatot ad a Nemzeti Sport kiküldöttjének, nem kisebb futballszemélyiség, mint Tóth Potya István, a korábbi válogatott futballista, a Ferencváros aktuális vezetőedzője, a zöld-fehéreket 1926-ban, 1927-ben és 1928-ban (majd 1933-ban is) bajnoki címhez segítő szakember. Amilyen rövid, olyan értékes a fennmaradt snitt a tragikus sorsú, a második világháború alatt az ellenállás tagjaként letartóztatott, a Gestapo fogságában tartott, 1945 februárjában kivégzett edzőklasszisról.

„De nem csak a nagy pályák eseményei érdeklik a Nemzeti Sportot – folytatódik a reklámfilm. – Ezt a munkát a belső munkatársak végzik, akiknek a száma: 30. A kisegyletek eredményeit külön e célra szervezett 50 főnyi helyi tudósítói gárda gyűjti össze. Vidéken 86, külföldön 38 tudósító működik, akik távirattal vagy telefonon adják le tudósításukat. Bent a szerkesztőségben három telefon kizárólag az interurbán beszélgetésekre van fenntartva. A felvevő munkatárs úgy van felszerelve a dupla hallgatóval és a szája előtt levő mikrofonnal, mint egy telefonos kisasszony. A szélrózsa minden irányából fut be az »anyag« a szerkesztőségi műhelybe, feldolgozás céljából. A fővárosi pályákról és a vidék minden városából jönnek a hírek.”

Modern videógrafika illusztrálja a különböző budapesti pályákról, valamint a vidéki és határon túli városokból érkező hírek útját (Trianon után hét évvel az elszakított területeken halványan feltűnik a „Nem, nem, soha” felirat). Az 1920-as években a nyilvánosság legerősebb sportfórumává izmosodó Nemzeti Sport egyik fő erénye volt, hogy népes tudósítói gárdája és világszínvonalú nemzetközi hírhálózata révén első kézből – sok esetben a külföldön szereplő sportolóktól, edzőktől – szerzett információval látta el olvasóit. Sem a magas minőségből, sem a versenyelőnyt jelentő korszerűségből, sem a szakmai-szellemi függetlenségből nem engedett az évek során: 1924-ben a svéd Idrottsbladet mögött Európa második legismertebb sportlapjának nyilvánították a magyar sportújságot, amelyben az első szerzők között ott találjuk Krúdy Gyulát és Karinthy Frigyest is, és amely a sportkultúra terjesztésében, a sportélet gazdagításában is jelentős érdemeket szerzett. Ha csak az 1927-ig tartó időszakot nézzük, a Nemzeti Sport úttörő módon szervezett budapesti városi futóversenyt, professzionális ökölvívó-mérkőzést, rendezett be kirakatot az utcai hírszolgálatnak, könyvkiadásba fogott, hirdetett meg olvasói szavazást a futballválogatott ideális összetételéről, készített a mérkőzésekről a mai hőtérképnek megfelelő pályagrafikont, bevezette a játékosteljesítmények osztályzását, kardoskodott a nemzeti uszodáért és stadionért, adott ki képes mellékletet, felkarolta az iskolai testnevelés ügyét, díjazta értékes plakettekkel a sport leg­elhivatottabb szolgálóit, kipróbálta a pályákon a félidei hírközlést az „egyre tökéletesbülő hangosanbeszélőn”, és nem utolsósorban tető alá hozta a nyilvános sportfilmmatinét. Majdnem napra pontosan 96 évvel ezelőtt, 1927. december 4-én a Radius moziban (a mai Thália Színházban) – egyebek mellett a Ferencváros edzéséről szóló oktatóvideó és a Kehrling Béla teniszbajnok stílusát szemléltető felvétel mellett – bemutatták a most előkerült, exkluzív filmet: „Hogyan készül a Nemzeti Sport?”

A régiek tanítása: „Sohasem választottuk a könnyű utat”

„Ez a hatalmas szervezet abból a kis hetilapból fejlődött, amelyet öt munkatárssal indított meg 1919-ben dr. Vadas Gyula. Ő irányítja a lapot és vezeti a szerkesztőséget. A fontosabb kérdéseket megbeszéli a »vezérkarral«” – nézzük tovább a szerkesztőség szobáiba betekintést nyújtó filmet. Látjuk tanácskozni a nagy tekintélyű főszerkesztőt az úgynevezett vezérkar tagjaival, cigarettát kínálnak körbe, pöfög Mamusich Mihály szivarja, a falon pedig feltűnik az 1924-es párizsi olimpia plakátja és a Nemzeti Sport évkönyveinek címlapján is használt, kissé agresszív sportolói fejet ábrázoló reklámrajz (kis képünkön). A lapot 1919 és 1943 között irányító főszerkesztő, Vadas Gyula személye, határozott koncepciója, újdonságokra nyitott szellemisége és a szerkesztőség önállósága felett őrködő szigora biztosíték volt az újság hitelére.

„Sohasem választottuk pedig a könnyű utat, sohasem hajoltunk a megalkuvás felé. A nemeset, a tisztát, a szépet és becsületeset szolgáltuk a magyar sportban, melynek tíz év óta minden megnyilatkozásánál ott állunk, s minden munkájából kivesszük részünket” – vallotta 1929-ben, amikor pedig tizennégy évvel később önként, talán a háborús idők vállalhatatlan alkuitól tartva átadta a lapvezetést, ezt az üzenetet hagyta utódainak: „Mindenekfölött a legfőbb a lap függetlensége, amely biztosítja a hatalmas olvasóközönségnek a kitartását és ragaszkodását. Nem szabad tehát semmiféle intézménynek (még a legtiszteletreméltóbbnak sem) a feltétlen és bírálatmentes szolgálatába szegődni sem pénzért, sem pedig kitüntetésekért, és nem szabad baráti alapon sem szívességet tenni a lapban a szigorú tárgyilagosság rovására.”

A nagy formátumú főszerkesztő mögött ott állt a kitűnő szerkesztőségi csapat, köztük a filmforgatás idején már diákként a lapba be-be dolgozó ifjú Feleki Lászlóval, valamint a kockákon látható neves kollégákkal, Pluhár Istvánnal, Mamusich Mihállyal és Hoppe Lászlóval.

„Az elkészült kéziratok Hoppe helyettes szerkesztőhöz kerülnek be, akinek a ceruzája hóhérmunkát végez a sorok között. És már jön is a nyomda képviselője, a tördelő, hogy levigye a kéziratokat a gépek birodalmába, és amikor éjfél után a helyettes szerkesztő gonddal terhelten számolgatja a még hátralévő kéziratokat (mi fog kimaradni?), odalent már ólomba öntötték a tudósításokat. És éjjel 2 órakor a hatalmas rotációs gép megkezdi a munkáját. A rotációs gépszörnyeteg kora reggelre már a példányok tízezreit öntötte ki magából, amelyeket ezután a Nemzeti Sport autói röpítenek szét a fővárosba és a pályaudvarokba. Kész a lap! Verejtékes munka volt, mert hiszen minden perc ki van számítva. Egy kis késés – és már az egyik vonatról lekéstünk.”

Látjuk a frissen nyomott újságkötegeket autóra pakoló munkásokat, a háttérben a Nemzeti Sport Rózsa utca 111. alatti szerkesztőségének bejáratát, mellette a konkurens Sporthírlap cégére tűnik fel. A magyarázat a két újság kiegyezésében rejlik: tulajdonosi szinten gazdasági megegyezésre jutottak, a rendhagyó kartellezés záróakkordjaként az év elején elosztották egymás között a megjelenési napokat, és a szimbiózis jeleként a két szerkesztőség ugyanazon a címen működött.

Nyolc év, hússzoros példányszámbővülés

„Mindenki türelmetlenül várja a lapot – pereg tovább a reklámfilm. – A munkás a gyárba menet már megveszi, hogy legalább átfuthassa. A munka végeztével azután a gyárból kijövet előkerül a zsebekből a Nemzeti Sport, amelyet csoportokba verődve olvasnak. A diákok az iskolába menet ugyancsak megrohanják a rikkancsot, és mivel nincsen mindegyiknek pénze a lapra, többen »betéti társaságot« alakítanak. De nemcsak a szegények, hanem az autón járó gazdagok is tagjai ennek a nagy demokratikusan egyetérző sport-tábornak. Az olvasó utca: mindenki Nemzeti Sportot olvas. Íme ez a mi »hódításunk«! A szerkesztőség munkájának sikerében osztozik a szorgalmas kiadóhivatal is, amelynek statisztikája az alábbi képet mutatja a Nemzeti Sport példányszámainak növekedéséről: 1919-től 1927-ig 3000 példányról 60 000-re.”

A mai szemmel is bámulatosan korszerű, növekvő méretű újságkötegeket mutató filmes infografika jelzi a bővülést, végül pedig – ahogy illik – személyesen a főszerkesztő emeli meg kalapját, és integet a kamerába: „Dr. Vadas Gyula mint igazgató is büszke az eredményekre, és hálás szeretettel köszönti a Nemzeti Sport közönségét.”