„Meglátod, agyonverek mindenkit” – Hegedüs Csaba 75 éves

„Hogy milyen voltam gyerekként?” – mosolyodott el kérdésünkre Hegedüs Csaba. Sajátságos helyzetben volt, hiszen vívómester édesapja 1956-ban elhagyta az országot.

„Sárváron, az Ady Endre utca kilenc szám alatt laktunk. Este nyolc órát ütött a ketyegő. Édesapám betolta a biciklijét, megfordította, és elkezdte olajozni a láncot. Az asztal alatt sírtam, mert akkor tudtam meg, hogy apukám elhagyja a családot. A sötétben szép csendben kísértük a kapu elé, felült a kerékpárjára, és eltekert. A Fertő tóhoz tartott, onnan valamelyik csatornán átúszott Ausztriába, ahonnan életjelet küldött magáról, hogy rendben van. Másnap én már felnőttem, hiszen édesanyámnak támaszra volt szüksége.”

A birkózók mindig az ablakuk előtt haladtak el. Hegedüsnek nagyon tetszett, hogy vastag nyakú, önbizalmat sugárzó férfiak. Bátyjával, Miklóssal rendszeresen lesték, miként zajlanak az edzések. Az egyik alkalommal bátorkodtak bemenni a foglalkozásra, és jelezték, birkózni szeretnének. A kőkemény munka ellenére rögtön magukénak érezték a csodálatosan összetett, az elmét és az izomcsoportokat teljes egészében igénybe vevő sportágat. Így amikor Szombathelyre kerültek, nem volt kérdés, hogy birkózóedzés lehetősége után néznek.

Ekkor találkoztak Füzessy Józseffel, aki haláláig Hegedüs mestere maradt. A kis Hegedüsé, aki így jellemezte gyerekkori énjét: „Távolra tekintő. Fogalmam sem volt, mit jelent az, hogy »világ«. Amikor felnéztem a csillagos égre, azt gondoltam, hogy ott, ahol a Föld és az égbolt találkozik, odáig tart a világ. Nagyon sokszor gondoltam arra, hogy de jó lenne ennek a világnak a bajnoka lenni, ugyanakkor fogalmam sem volt róla, mi is ennek a tartalma. Ettől függetlenül mindennap elraktároztam a lelkemben a gondolatot.”

Tehetségére és szorgalmára a fővárosban is felfigyeltek, 1967-ben átigazolta a Vasas, Budapestre költözött, és Müller Ferdinánd keze alatt folytatta a munkát. Felnőtt országos bajnoki címet először 1971-ben szerzett, mindkét fogásnemben, kötött- és szabadfogásban is a dobogó felső fokára állhatott. Ez volt az az esztendő, amelyikben nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi köztudatba is berobbant. Legendás tettre volt ehhez szükség, olyanra, amilyennel senki sem szolgált a világon.

1971 szeptemberét írtuk, a szófiai Vaszil Levszki Stadion adott otthont a világbajnokságnak. A kötöttfogású 82 kilogrammban, az újonc Hegedüs súlycsoportjában huszonhatan indultak, kétszer annyian, mint az előző vb-n. Nyitásként az iráni Hoszein Dzsamalt és a japán Hiraki Kendzsirót fektette két vállra.

„A testvéremmel egy szobában aludtunk Szófiában. Éjjel kettőkor megkérdezte, alszom-e már. Sohasem tudtam világversenyen aludni, ez akkor derült ki. Azt feleltem: »Nem, Miklóskám, fenn vagyok.« Azon törte a fejét, vajon mit táviratozzunk édesapánknak, aki Kolumbiában dolgozott sportprofesszorként. A sötétben felé fordultam, és azt mondtam: »Te benne leszel a legjobb hatban, én pedig biztosan világbajnok leszek – meglátod, agyonverek mindenkit.«”

Igaza lett. Miklós a hatodik helyen zárt, míg ő mindenkit maga mögé utasított. De nem akárhogyan! Mind a hét mérkőzését tussal nyerte meg, még a címvédő szovjet Anatolij Nazarenkót is így múlta felül, aki a nemzetközi szakma véleménye szerint új korszakot nyitott a világ birkózásában. Hamar kivívta a közönség figyelmét, a negyedik meccsétől bármikor a szőnyegre szólították, rákezdtek: „Hegedus tus!” A sajtóteraszon a tudósítók már Mr. Tusként emlegették. Legenda született.

Nem csak itt. Egy évvel később, 1972-ben a müncheni ötkarikás játékokon is, amelyen megszerezte a magyar sporttörténelem 100. olimpiai bajnoki címét. Nem félt Nazarenkótól, de nem az első mérkőzésen akart vele összecsapni. Viszont a sorsolás mégis úgy alakította a forgatókönyvet. Hegedüs egy teljes napra bezárkózott a szobájába, ezerszer lejátszotta a fejében az összecsapást – és mindannyiszor veszített. Viszont amikor kilépett a szobájából, már győztesnek érezte magát, és úgy is lett. Ezután már „csak” a svéd Jan Karströmöt, a lengyel Adam Ostrowskit, a bolgár Kiril Dimitrovot és a jugoszláv Milan Nenadicsot kellett legyűrnie.

„Nekünk, birkózóknak meg kell tanulnunk lemenni a víz alá és ott megfulladni. Nyilvánvalóan egyikünk sem fulladt még meg, de el kell mennünk addig, amíg azt nem mondja a testünk, hogy nincs tovább. Ez történt a harmadik mérkőzésemen, Ostrowski ellen is. Borzalmasan erős, passzív versenyző volt. Tudtam, hogy senki sem dolgozott nálam többet az olimpia előtt, így azt a taktikát választottam, hogy fizikailag felőrlöm. A második menet elején nekirontottam, és egyszer csak jött a pillanat, amikor azt éreztem, nem bírom tovább. Édesanyámhoz, majd Istenhez fohászkodtam, amikor elérkeztem a fulladás határához. Visszanyúltam a magyarságomhoz, megéltem a nemzetem kínlódását és harcát, átéreztem, hány embernek szerzek örömöt a győzelemmel. Ebből merítettem még energiát, tovább hajtottam, amikor Ostrowski egyszer csak összeesett előttem. Olyannyira elfáradt, hogy a bíró nem tudta felemelni a szőnyegről. Leléptették.”

Hegedüs 1973-ban súlyos autóbalesetet szenvedett, de visszatért a csúcsra, 1976-ban és 1977-ben is Európa-bajnokságot nyert. 1979-ben már szövetségi kapitányként tevékenykedett, világraszóló sikereket ért el a válogatottal. 1989-ben alelnöke, majd 1992-ben elnöke lett a hazai szövetségnek, amelyet egészen 2015-ig vezetett, miközben a nemzetközi szövetség végrehajtó bizottságának is tagja volt. 2001-ben megalapította a Mr. Tus birkózó-sport­iskolát, ahonnan olyan klasszisok nőttek ki, mint Lőrincz Tamás, Lőrincz Viktor, Korpási Bálint és Módos Péter. Napjainkban a Kozma István Magyar Birkózó Akadémia (KIMBA) szakmai főtanácsadójaként tevékenykedik.

„Engem mindig az vonzott, ami nagyon nehéz, ami már szinte lehetetlen – ezt a gondolatot huszonöt évesen, az autóbalesetem után fogalmaztam meg, azóta is kísér. Mindig a távolba néztem, a céljaimat nemcsak megfogalmaztam, hanem mindig újabb és újabb markáns lépést is tettem feléjük. Ma is távolra tekintek, és ugyanerre tanítom a KIMBA növendékeit is. Az, hogy napi szinten velük lehetek, és átadhatom nekik a tudásom, olyan megtisztelő feladat, amiért érdemes reggel felkelni, és érdemes továbbra is álmodni.”