Minden pályán otthon van – 54-szeres magyar bajnok kerékpárversenyzőből sikeres pénzügyi szakember

Stephan Peter Kramer szerint ha az embernek álmai és céljai vannak, s ezeket meg is tudja valósítani, nemcsak boldog és elégedett lesz, de megöregedni sem marad ideje. A tétel gyakorlati bizonyításához talán elég annyi: a hatvanas-hetvenes években Szűr Istvánként 54 magyar bajnoki címet nyerő korábbi ferencvárosi kerékpározó és elismert pénzügyi szakember hetvenegy esztendősen is lelkesen veti bele magát a nyelvtanulásba, mert feleségével, Ágnessel közösen azt tervezik, hogy idén Spanyolországba költöznek. Elsősorban azért, hogy a mostani 16 órás utazások helyett percekre csökkentsék kedvenc szabadidős tevékenységeik, a tengeri búvárkodás és a golfozás „elérési idejét”.

De mielőtt még a korábbi álmokat vennénk lajstromba, érdemes tisztába tenni a „két név, egy ember” kérdését. Amikor Szűr István aktív sportkarrierje 1980-ban véget ért, szinte azonnal kezdetét vette élete civil szakasza. Ugyan a Testnevelési Főiskolán szervezés- és vezetéselméletből diplomázott, sőt az edzői papírokat is megszerezte, ám nem akart a kerékpársportban maradni, inkább egy sportszerjavító-értékesítő vállalkozás beindításában látott fantáziát. Csakhogy a tanács az utolsó pillanatban visszamondta az üzlethelyiség bérleti szerződését, amitől annyira elkeseredett, hogy úgy döntött, „ideje megnézni, hol nyugszik le a nap”. Nyugat-Németországban nyitott új életfejezetet, ahol hamar kiderült – főleg, amikor néhány év eltelte után a pénzügyi szektorban kezdett el dolgozni –, hogy az idegen hangzású név nem jó ajánlólevél: ha az új ügyfél meghallotta a telefonban Szűr István bemutatkozását, a beszélgetés abban a minutumban véget ért. „Én sikeres és eredményes akartam lenni ebben az élethelyzetemben is, ahogy korábban a sportban – magyarázta a Képes Sportnak a korábbi kerékpárversenyző. – Először az Istvánból lett Stephan, majd felvettem német származású őseink Kramer vezetéknevét. A végén már azt kérdezték, Dél- vagy Észak-Németországból származom-e. A nevem megváltozott, így használom ma is, de én nem változtam, magamból nem kellett semmit feladni, megmaradtam annak, aki voltam.”

Annak, aki két és fél évesen már a pedálokat taposta a vidéki nagymamánál nyaralva, és aki – noha előtte belekóstolt néhány más sportágba (háromtusa, súlylökés, vitorlázás) – tizenévesen végérvényesen elkötelezte magát a kerékpárral. Egy korábbi általános iskolai osztálytársa, az idén elhunyt Bárdos Bence ekkor már a Ferencvárosban edzett, s olyan versenygépet használt, amilyenről idehaza álmodni sem lehetett. De mivel Szűr Istvánt az álmai hajtották előre, követte barátját, s mire felocsúdott, egy országúti tréning résztvevőjeként tekert fel a János-hegyre. A második helyen végzett, ezért az edzők azt mondták, jöhet máskor is. Első versenyén, az 1967-es hegyi korosztályos országos bajnokságon ötödik helyen ért célba, de csapatban „egyből” magyar bajnoki címet nyert. Ha azt gondolnánk, otthon megdicsérték érte, tévedünk – a szó szoros értelmében eltiltották az edzésektől.      „Édesanyám úgy vélte, nem fogok kellő figyelmet fordítani a tanulásra, és a kerékpározás egyébként is rengeteg veszéllyel jár.” Nem volt mit tenni, titokban kellett edzésekre járnia. Hivatalosan tanulni indult délutánonként, ám a Millenárison kötött ki. Otthon a kerékpárt gondosan eltette a pincébe, a szülők dolgoztak, később értek haza, nem derült ki a turpisság. Csak hát jött egy korosztályos verseny és egy megszerzett bajnoki cím. „Egyik nap édesapám azzal jött haza, hogy ő most valami furcsát fog mondani. Kollégája, aki nagy sportrajongó, azt olvasta a Népsportban, hogy valami Szűr István országos bajnok lett pályakerékpárban. Ez a Szűr nem annyira gyakori név, véletlenül nem te voltál, kérdezte. Kénytelen voltam beismerni, hogy tulajdonképpen de.”

Édesanyja már nehezebben engedett, hogy aztán majd az 1000 méteres állórajtos időfutam 1974-es nagy országos csúcsdöntésekor (Szűr 1:09.4 perces időt ment, 15 éves rekordot írt át) törjön meg benne az ellenállás – nyilván a helyszíni jelenlét mély és katartikus élményének hatására.

Az 54-szeres országos bajnok (28-szor a felnőttek között), háromszor az év legjobb magyar férfi versenyzőjének megválasztott kerékpáros a hetvenes évek egyik legsikeresebb hazai pályaversenyzőjévé nőtte ki magát. Volt olyan esztendő, amikor az országos szövetség és a Ferencváros majdani örökös bajnoka és a klub aranydiplomása mind az öt akkori olimpiai pályaversenyszámban (repülőverseny, 1000 méter, tandem, 4000 méter egyéni és csapatverseny) aranyérmet nyert, a nemzetközi versenyeket tekintve viszont maradt benne hiányérzet. Na nem azért, mert maximalistaként nem az olimpiai és világbajnoki aranyérem reményében edzett minden nap, hanem mert – noha három világbajnokságon (1971, 1975, 1978) is elindulhatott, és harmadik lett az Olimpiai Reménységek Tornáján –, az ötkarikás szereplésről kétszer is úgy maradt le, hogy reális esélye volt a kijutásra. 1972-ben tandemben kínálkozott sansz új társával, Habony Ferenccel (akinek korábbi párja, Csorba András azon a tavaszon autóbalesetben elhunyt), de aztán a hazai szövetség döntése értelmében végül Münchenben egyetlen magyar pályakerékpáros sem versenyzett. A montreali játékok előtt pedig egy makacs sérülést követően utazott el az 1975-ös belgiumi vb-re, ahol az előzmények ismeretében nem szerepelt, nem szerepelhetett jól, így az 1976-os olimpiai álmainak is búcsút mondhatott.

A korábbi sportoló ma úgy véli, bár élettani adottságai miatt többet is elérhetett volna, az akkori körülmények és lehetőségek determinálták az eredményeit. „Eddy Merckx 7.4 literes vitálkapacitásához képest az én 7.3-am kiválónak számított, mégis, összehasonlíthatatlan versenyzők voltunk” – foglalta egy mondatba a legfőbb különbséget. Ennél persze összetettebb a kérdés, kezdve azzal, hogy itthon nem volt specializáció a versenyszámokra. A klubok olimpiai pontok alapján kapták a támogatást, hát azt diktálta az érdek, hogy a legjobbak minél több számban induljanak. „Arról nem is beszélve, hogy a pályakerékpározás nálunk az egyetlen szabadtéri Millenárisra korlátozódott, éppen ezért a szezon is májusban kezdődött és az első szeptemberi esős időig tartott. Lénye­gében egy évszakos sportágat űztünk, hét és fél hónap felkészüléssel...”

Azért igyekeztek külföldről ezt-azt ellesni. „Hozattam egy olasz szakkönyvet, az volt a címe, hogy »Fogd a biciklidet és menj«. Lefordítottuk és ebből tanultuk az edzésmódszereket és az ekkoriban még gyerekcipőben járó tudatos táplálkozást. De az is előfordult, hogy Schillerwein István edzőmmel egy-egy külföldi verseny alkalmával »bekéredzkedtünk« a nyugatnémet mesteredző, Gustav Kilian szobájába, ahol én tolmácsoltam, ő pedig »Schilli« ajándékba vitt konyakos meggyének hatására megosztott velünk néhány gondolatot a 4000 méteres csapatuk felkészüléséről, mert tudta, azok úgysem reprodukálhatók itthon.”

A sportban tanult kitartás és racionalitás jól jött az NSZK-ban, ahol előbb egy évig edzősködött Erfstadtban, s az egyik tanítványa 4000 méteren második lett az országos bajnokságon, majd régi vágyát megvalósítva beiratkozott a düsseldorfi egyetem orvosi karára. Ám amikor realizálódott benne, hogy a saját praxis beindításához legalább 16 évet kellene a szakmában eltöltenie, inkább a pénzügyi pálya felé orientálódott. Korábbi célját viszont nem adta fel, 2005-ben Budapesten létrehozta a felesége által vezetett, a metabolikus szindróma betegségeire szakosodott Rózsadomb Medical Centert. Pénzügyi vonalon rövid időn belül a Stuttgarter Lebens und Sachversicherung AG területi igazgatója lett Észak-Rajna-Vesztfáliában. A kilencvenes évek derekán már a „kinti” eredményei és a tudástranszfer miatt a Generali Biztosító franchise szervezetét vezette, hogy aztán a kétezres években felső vezetőként részt vegyen az Axa Bank elődje, az Eurodirekt Takarékszövetkezet felfuttatásában, a Magyar Posta Biztosító Rt. és a Magyar Posta Életbiztosító Rt. megalapításában és vezetésében, de a Brokernet Zrt. és a Quantis Consulting Zrt. is magán viselte szakmai-vezetői kézjegyét.

A Ferencvároshoz hű maradva évekig töltötte be a kerékpáros-szakosztály ügyvezetői tisztségét, de ma már csak „kívülről” követi egykori sportága eseményeit. Fia, Andre nem lépett apja nyomdokaiba, de „sportosan” helytáll a mindennapokban. Stephan Peter Kramer életéből viszont nem hiányozhat a mozgás: hetente kétszer Nagy Daniella funkcionális tréningjén vesz részt, ahol a test rugalmasságának megőrzése a cél. „Életünkben a harmonikus párkapcsolat, a tudatos táplálkozás, a jó gondolatok és az új kihívások jelentik az örömforrást. Vallom, a test, a lélek és a szellem harmóniája tesz minket boldoggá a mindennapokban.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. június 10-i lapszámában jelent meg.)