Bánki József: Futballista vagyok, voltam, leszek – no meg magyar!

– A Gizella úton laktak, kőhajításnyira a Népstadiontól, édesapja hatalmas fradista volt, jártak a kettős rangadókra, a szoborkertben Branikovits Lászlótól szerezte az első autogramját, majd a Ferencváros-ifiben Albert Flórián volt az edzője, ám a Ganz-Mávaghoz került. Nem gondolt arra, hogy nem hívják vissza a zöld-fehérekhez?
– Nemcsak a kettős meccseken voltunk kint, az FTC az Üllői úti stadion építése miatt a Népstadionban játszotta a többi találkozóját is. A Katica presszóban kezdtük, a meccsek után általában ott is fejeztük be. Visszatérve a Mávagra: bíztam benne, van visszaút, mert kölcsönben kerültem a Kőbányai útra. Az első öt meccsen nem léptem pályára, de később már játszatott Kaszás Gábor. Az FTC edzője, Novák Dezső pedig egy év után visszahívott, bajnokin a DVTK ellen mutatkoztam be 1982. szeptember 18-án idegenben, Szokolai László helyett álltam be, kettő-kettő lett – bunda volt.

– A bundákról majd később, de tudta, hogy az eredmény megbeszélt?
– Akkor nem, utólag derült ki.

– Milyen volt az a Fradi?
– Ebedli Zoli, Nyilasi Tibi, Takács Laci, Szoki, soroljam még? Szabadi Laci, Pölöskei Gabi. Ne feledjük, 1981-ben Novákkal bajnok volt az együttes.

– Mennyi lehetőséget kapott eleinte?
– Öt-nyolc perceket... Aztán novemberben a Békéscsaba ellen a Stadionban szintén csereként négy-hármas vezetésünknél Novák azzal küldött pályára, hogy tartsam a labdát. De belőttem egy helyzetet, nyolc-háromra nyertünk, másnap Dezső bá viccesen mondta, nem azért állított be, hogy ellőjem a labdát… Kedveltem Novákot, nemcsak azért, mert nála lettem első osztályú futballista, hanem a szelídségéért, s főleg azért, mert hagyott a szó igazi értelmében játszani. Ki is álltam mellette.

– Hogyhogy?
– Nálunk is volt egy kilencek lázadása, csak nem derült ki a nagyközönségnek, mint 1971-ben az MTK-soké. Nyolc „öreg” írta alá, fiatalként meg én.

– Ez mikor volt?
– Amikor fentről a párt nyomta Vincze Gézát, s mi tudomást szereztünk erről, így álltunk ki Novák mellett. Aztán Vinczével majdnem kiesett a csapat, Sárosi László tartotta bent.

– Ekkortájt olyannyira megviselte az édesanyja halála, hogy ki is kerülhetett volna a futball körforgásából.
– Szépen fogalmaz… Eltűnhettem volna a süllyesztőben. Anyukám 1984 márciusában hunyt el, megviselt, az sem segített a gyász feldolgozásában, hogy behívtak katonának. Nemigen találtam a helyem, jóllehet apám mellettem volt, de már évek óta érszűkülettel küszködött. A talpon maradásom egyedül a Fradinak köszönhető. Hasonló hullámvölgybe kerültem, miután édesapám mindkét lábát amputálták 1987-ben.

– Közben azért csak helyet követelt magának az együttesben.
– Középpályást játszottam, technikás voltam, megfelelő irányítókészséggel, periférikus látással – ezt minden nagyképűség nélkül állíthatom.

– Dalnoki Jenő azért rendre elégedetlen volt a fizikumával. Egy alkalommal még a játékvezetőnek is szólt kezdés előtt, kivételesen ne fussanak, csak sétáljanak a kezdőkörbe, mert ön elfárad. Mi az igazság a történetekből?
– Egytől egyig úgy történt. De írjuk Dalnoki javára, becsülte az őszinteséget. Amikor egy interjúban nyilatkoztam, azért nem játszom, mert nem tudok a pörköltre tejet inni, s ezt elolvasva hívatott, azt hittem, leszedi a fejemet. Ehelyett normálisan elmondta, több futást vár el tőlem. Minden konfliktusunk ellenére Dalnoki Jenőt emberileg nagyra tartottam.

– Nem kedvelte a futást?
– Ez így nem igaz. Novák egyszer begurult, azt mondta, nem vettük komolyan a meccset. „Gyerünk, futás, Cooper-teszt!” Jancsika Károllyal ketten futottuk a legtöbbet, 3500 métert.

– Az akaratereje hiányzott?
– Nem. Egyszerűen ilyen típusú futballista voltam.

KÉT BÁNKI-GÓL A BP. VOLÁN ELLEN

– A sportcsatorna szakkommentátoraként mit mond, ha egykori önmagához hasonló labdarúgót lát?
– Milyen kár, hogy így alakult! Mert az uniformizált futballban, amikor mindenkinek jó az erőnléte, sokat fut, a fineszes játékkal lehetne kiemelkedni. A futballtudás felértékelődik.

– Azért ön is tört borsot Dalnoki orra alá, amikor edzője le akarta cserélni…
– A Sóstói Stadionban eldugtam a nyolcas számú cseretáblát, percek teltek el, amíg keresték, a pályán maradhattam.

– Volt olyan is, amikor Dalnoki örült, hogy játszott, például 1985-ben, Győrben…
– Nyertünk öt-négyre a Verebes József-féle Rába ETO ellen, de én tulajdonképpen Strausz László helyett léptem pályára.

– Hogyhogy?
– Frissen igazolta a Fradi Vácról, csak nem volt rendben az igazolása. Lélekszakadva jöttek, hogy játszanom kell.

– Majd hatalmas gólt lőtt Mészáros Bubunak és nyolcast kapott a Népsporttól. De beszéljünk a nyolcvanas évek magyar futballjáról. Meggyőződésem, a közelmúltban elhunyt néhány labdarúgó halálában az ital döntő szerepet játszott. Továbbá rengeteg játékos dohányzott, a válogatottat alig tudta összeállítani Mezey György, mert a bundázókat eltiltották…
– A honi futballisták semmivel sem ittak többet, mint a külföldiek, kint ugyanúgy dohányoztak, mint itthon.

– Voltak a fradisták között is nagy dohányosok. Nem a nevek a lényegesek, hanem a jelenség.
– Nemcsak a fradisták cigarettáztak, hanem szinte mindenhol! Már a keret tagja voltam, amikor egy nyári tornán Lisszabonban játszottunk a Benfica ellen, négy-kettőre kikaptunk, Nene két gólt szerzett. Mentem ki a cserepadra, látom, indul az Estadio Luz játékoskijárója felé, s gyorsan beleslukkol kettőt-hármat a cigarettába. Vagy beszélhetnék Johan Cruyffról. Micsoda spíler volt, pedig napi két dobozzal szívott. Túldimenzionáltnak tartom a magyar futball hanyatlását az ivással és a dohányzással magyarázni. A németek vagy az angolok a sportszerűtlen életmód mellett megfelelően voltak fizikailag felkészítve. Ezen a téren mi mindig kullogtunk a világ után. Sohasem felejtem el, miután Mucha József visszatért Belgiumból és pályaedző lett, tanított minket nyújtani a kerítésnél. Dalnoki megkérdezte: „Mi van, ki akarják dönteni a kerítést?”

– A maiak már tudatosabbak, ami az italt, dohányzást illeti?
– Mondjuk így. De inkább arról van szó, hogy a sportágban rengeteg a pénz, senki sem kockáztatja meg, hogy kimaradjon a csapatból. Nyilván a mostaniak sem szentek, de már akkora pénzeket fizetnek, hogy nem érdemes elinni…

– És a bundák?
– Azzal teljesen egyetértek, hogy a bundák megmérgezték a futballunkat. Büszke vagyok rá, hogy nem bundáztam, ugyanakkor a jelenség rendszerszintű volt. A magyar futball résztvevői egymást ejtették túszul a bundázással. Ezt a mérkőzést ti adtátok el, mi meg amazt. Erkölcsi csapda volt, ez tény.

– Nyilasi Tibor edzősége idején a fiatal csapatban az egyik legtapasztaltabb futballista volt. A tréner számított önre, mégis, rá egy évre a svájci Kriens együtteséhez igazolt. Miért?
– Valóban, 1990-ben Nyíl lett az edző, bemutatkozott Lipcsei Péter, Szenes Sándor.

– Az első bajnokin ön is gólt lőtt a Megyeri úton az Újpest ellen öt-nullára megnyert meccsen…
– Igen. Noha még nem voltam harmincéves, úgy éreztem, túl vagyok a csúcson. S mivel apám révén a beágyazottságom mély gyökerű volt a Fradi-családba, úgy gondoltam, nem engedhetem meg magamnak, hogy azok a szurkolók, akik szeretnek, „lefütyüljenek” a pályáról. S az sem mellékes, hogy a svájci másodosztályú Kriens 1991-ben öt évre szóló, remek ajánlatot tett.

– Mégis, a rá következő évben hazatért.
– Nem tehettem mást, édesapám 1992. január 24-én meghalt, én pedig másnap abbahagytam a futballt.

– Mihez kezdett ezután?
– Jártam a Fradi meccseire, játszottam az öregfiúknál, s bizony a klub privatizációja során aggódva tapasztaltam, hogy liberális és szocialista érdekcsoportok is legyeskedtek az együttes körül. A zöld-fehér hagyományokhoz egyik sem volt méltó.

– A családszeretetét nemcsak a felmenői táplálták, apaként is viszi tovább.
– Már nagyapaként is, Anna lányomtól megszületett Lili unokám! József, a kis Dodi és Anita Ida lányom még a családdal él.

– Önnel kapcsolatban elmaradhatatlan kérdés: minek tulajdonítja, hogy nem lett válogatott?
– Most jobban bánt, mint aktív koromban, hogy nem játszhattam a nemzeti csapatban… Détári Lajossal és Bognár Györggyel kellett megküzdenem a címeres mezért. Talán voltam olyan jó irányító, mint ők, viszont több gólt szereztek, ez dönthetett. De Koch Robi sem lépett pályára a legjobbak között, pedig generációnk legnagyobb tehetsége volt.

– Futballistaként gondolta volna, hogy valaha a „másik” oldalra áll, újságírónak? Mi több, könyvet írt, jelenleg a Zöld és Fehér főszerkesztője, a Magyar Sportújságírók Szövetsége Gyulai István-díjasa.
– Kezdetben Buzgó József, a Népszava akkori sportrovatvezetője adott lehetőséget, aki aztán főszerkesztőm volt a Bravo Sportnál, majd a Sztár Sportnál. Jelenleg a Fradi havi lapja, a Zöld és Fehér a munkahelyem, Kubatov Gábor elnök mindenben támogat. Ám annak ellenére, hogy sok barátom van köztük, nem tartom magam vérbeli újságírónak, szakmailag inkább futballista maradtam, ahogy kommentátorként is korábban a Digi-, most az Arena4-csatornánál. Ahogy mondani szoktam: futballista vagyok, voltam, leszek – no meg magyar!

– Milyen ez a 60?
– Meg is fordíthatjuk: akkor 0–6…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. október elsejei lapszámában jelent meg.)