A futballpályán nem színészkedik – Berettyán Nándor és a sport

– Milyen volt csütörtökön az MVM Dome hatalmas terében az Egri csillagokat játszani?
– Ez az előadás a Nemzeti Színházból került át, ahol már félszáznál többször került színre. Beállt produkcióról van tehát szó, ebben a térben mégis új előadás született. Erősen hiszek abban, hogy ha csak egyetlen embernek sikerül valamit adnunk a színpadról, már nem játszottunk fölöslegesen azon az estén, de azért más volt több ezer néző előtt szerepelni. Szeretem az efféle „csúcstámadásokat”, amikor túl kell lépni a napi rutinon; erre nem lehet ugyanúgy rákészülni, mint egy kőszínházi előadásra. Más a tér, a világítás, másképpen kell beszélni, szünetet tartani, s ezt ott, akkor, élesben kell a lehető legjobban csinálni.

– Azért van rutinja a nagyszabású produkciókban, hogy mást ne mondjak, a szegedi Dóm téren is játszották a Puskás, a musicalt.
– Hála Istennek, volt alkalmam kipróbálni magam hasonlóan nagyszabású előadásokban, és szeretem is ezeket. Ilyen volt a Puskás mellett a Csíksomlyói passió, amelyet elvittünk Debrecenben a Nagytemplom, Esztergomban pedig a Bazilika elé, és játszottuk Csíksomlyón, a nyeregben is 25-30 ezer ember előtt.

– Ha már a csúcstámadást említette: nyár végén fejeződött be a márciusi ifjakról szóló Most vagy soha! forgatása, amely – állítólag – minden idők legnagyobb költségvetésű nagyjátékfilmje, s amelyben Petőfi Sándort kelti életre. Árulja el: kellett egyáltalán maszkírozni a szerephez?
– Nem nagyon. Hallottam már sokaktól, hogy hasonlítok Petőfire, ami hízelgő rám nézve, bár valójában nem tudjuk, hogyan nézett ki a költő. Létezik egy dagerrotípia róla, amit állítólag utált, mert úgy vélte, nem hasonlít rá. Mindenkinek van egy képe Petőfiről, s jó alap, ha hajazok rá, de ettől még a szerepet hitelesen, őszintén, érdekesen kellett eljátszanom.

– Amennyiben nem titok: volt-e olyan jelenete, amelyre sportosan is fel kellett készülnie?
– A film március 14. estétől másnap estéig tart, vagyis egyetlen nap történetét meséli el. Noha Petőfi-filmként emlegetik, valójában a forradalomról szól, persze a költő az egyik központi figurája. Talán annyit elárulhatok, hogy a Pilvax-jelenetben van egy játékos vívás, amelyre kaszkadőrökkel készültünk fel, és jártunk vívni a Honvéd termébe is. Nem először volt fegyver a kezemben, a Kaposvári Egyetemen is vettünk vívóleckéket.

– Ahány szerep, annyi sportág: a Nemzeti Színház műsorán lévő Rocco és fivéreiben címszereplőként bokszolnia is kell.
– A bemutató előtt fél éven át gyakoroltunk a korábbi profi ökölvívó, Bedák Pál irányításával. Jártunk hozzá a Fradiba edzeni, és ő is jött hozzánk a színházba. Az a szerep kifejezetten kemény felkészülést igényelt, soha életemben nem voltam olyan jó erőben, mint a próbák idején. A boksztól a mai napig sem szakadtam el – otthon is van bokszzsákom, s nemcsak nekem, több más kollégámnak is. Éppen
a minap beszélgettünk róla, hogy le kellene menni időnként kesztyűzni.

– A darabban a testvére, Berettyán Sándor alakítja Rocco fivérét, Vincenzót. Egymással is kellett kesztyűzniük?
– Bedák Pali jelölte ki a párokat, s amennyire emlékszem, minket megkímélt attól, hogy szembekerüljünk. Viszont a futballpályán, az edzéseken annak idején nemegyszer összecsaptunk, s mivel Sanyi hátvéd volt, én meg támadó középpályás és csatár, szerzett néhány fájdalmas percet a kőkemény szereléseivel.

– S máris eljutottunk a Berettyán fivérek első számú sportágához, amire az is bizonyíték, hogy ön a mai napig szerepel az MLSZ játékos-nyilvántartásában.
– Négy és fél évesen kezdtem focizni, a bátyám akkor volt hat. A szüleink pedagógusként jóban voltak a tréningeket tartó tanárral, s engem is „beprotezsáltak”. Sokáig a foci volt a mindenem: jártunk diákolimpiákon, egy alkalommal harmadikok lettünk, és a Császár, Albert Flórián is megnézte a meccseinket. Azt mondta, ilyen jó tizenegy-tizenkét éves társaságot még nem látott, amire nagyon büszkék voltunk. Az elődöntőben úgy kaptunk ki, hogy a Vasasnak egyetlen kapura lövése volt. A bronzéremért a Győrt vertük meg öt kettőre, azon a meccsen sikerült tripláznom. Szerepeltem megyei és regionális korosztályos válogatottban, s lehettem volna országos válogatott is, de ahhoz Debrecenbe kellett volna igazolnom. Ez akkor nem jött össze, később viszont játszottam a DUSE-ban, amellyel a korosztályos élvonalban futballoztunk. Jelentkeztem akadémiákra, mehettem volna a Puskásba és a Honvédba is, de kilencedikes gyerekként még nem mertem elhagyni a szülői házat...

– Melyikük volt jobb focista?
– Nehéz megmondani. Engem több poszton lehetett használni, a bátyám viszont ideális középhátvéd.

– ...tehát nem vállalta az akadémista életet.
– Maradtam Balmazújvárosban, és tizenöt évesen már az NB III-ban szerepeltem. Éppen amikor kezdett a legjobban menni a játék, belépett az életembe a színház. Ez elvágta a futballkarrieremet, mert noha egy ideig mindkettőt csináltam, gyorsan kiderült, hogy muszáj választanom.

– Egy pillanatra sem bánta meg a döntését?
– Nem, de azért a futball, a versenysport hiányzik. Tavaly egy színészcsapattal gálameccset játszottunk egy akkor feljutó helyen álló NB II-es felnőttgárdával. A mérkőzés után az ellenfél edzője azt mondta: huszonöt percre most is beférnék hozzájuk. Futballistaként ez a dicséret a legnagyobb sikerem, hiszen akkor már tíz éve nem fociztam versenyszerűen.

– Manapság milyen sűrűn futballozik? Amikor tavaly nyáron Szabó László megkereste, hogy elvállalná-e a Karinthy Színház igazgatását, azt nyilatkozta: amikor megcsörrent a telefonja, azt hitte, a Teátrumi Társaság titkára focizni hívja.
– Néha játszom, s jobbára Laci szervezésében, de ebben az évben mindössze egyszer voltam pályán. A színészválogatottba hívott Nemcsák Károly, de ők a Vasas-pályán edzenek, s nekem a város másik végéből átvergődni Angyalföldre logisztikailag nem fér bele az időmbe. Volt egy fellángolásom, s itt térek vissza az MLSZ adatbázisához: párhuzamosan azzal kezdték el a korábbi Loki-játékos, Madar Csaba és társai újra felépíteni a DEAC-ot, hogy beiratkoztam a debreceni egyetemre. Csaba hívására újrakezdtem a focit. Leigazoltak, de csak heti egy-két edzésre meg néhány hétvégi meccsre jutottam el, mert akkor már stúdióztam a Debreceni Csokonai Színházban.

– Az adatbázis szerint hat találkozón kilenc gólt szerzett, viszont begyűjtött egy piros lapot.
– Tiszalökön állított ki egy apróbb dulakodás után a bíró. A futballpályán nem színészkedem...

– Apropó, bíró: rokona-e a korábbi FIFA-partjelző, Berettyán Péter?
– Aki Berettyán ebben az országban, mind a rokonunk. Péter édesapám másod-unokatestvére. Régen nem találkoztunk, sajnos, annak idején játékvezető lett, de azért nincs kitagadva a családból... (Nevet.)

– Jó ideje beszélünk a futballról, a fotózásra egy Loki-mez mellett mégis egy amerikaifutball-labdát hozott magával, mégpedig a Green Bay Packersét.
– A dressz Sándor Tamásé volt, alá is írta, sajnos, az autogramja mostanra megkopott. Úgy került hozzám, hogy az unokatestvérem együtt focizott Tamás fiával, a nagyapánk kísérte el őt az edzésekre, és egy alkalommal – karácsonyi ajándékként – elkérte nekem a Loki-legendától az egyik mezét. Ami az amerikai focit illeti: az első hazai tévéközvetítések idején Brett Favre volt a Packers irányítója, megkedveltem a játékát, megtetszett a csapat zöld-sárga színkombinációja, s elkezdtem utánaolvasni a történetének. Imponált, hogy ebben az elüzletiesedő világban még mindig a szurkolók a klub tulajdonosai, félmilliónál több részvénytulajdonost tartanak nyilván. Az utóbbi négy-öt évben a csapat szinte minden meccsét láttam – a java részét hajnalban a feleségem, Katona Kinga nagy bánatára. Vereség után egy-két napig depressziós vagyok, de talán ez a mostani, gyengén induló idény megedz. Már mondtam Kingának, hogy a Lambeau Fieldre, a Packers stadionjába vele vagy nélküle, de egyszer el kell jutnom.

– Ha már a feleségét említette, aki nem mellesleg kollégája is a Nemzetiben: készült 2017-ben a Spar Maraton után egy fotó, amelyen kettejükön kívül a bátyja, Sándor, valamint az ő felesége, a szintén színész Vas Judit Gigi látható.
– A Nemzet Színház színeiben SpUri Muri néven négyen futottuk le a maratoni távot. Heti két-három alkalommal a mai napig futok az otthonunkhoz közeli erdőben. Kifejezetten szeretem a futással járó monotóniát. Sanyi ellenben utálja, szerintem a közös maratoni óta – a focimeccsektől eltekintve – nem kocogott egy métert sem. A feleségem is fut, de arra nem tudom rábeszélni, hogy közösen vágjunk neki az erdőnek.

– Egy személyben színész, rendező, a Karinthy Színházban művészeti vezető, illetve regényíró – nem meglepő, ha odafigyel a kondijára.
– A stressz levezetéséhez szükségem van a mozgásra. Ha a felsorolt szerepköreimet egy névjegy kedvéért rangsorolnom kellene, a színészet kerülne az első helyre, noha az elmúlt években többet rendeztem, mint játszottam. A mostani évadra viszont minden rendezést lemondtam, hiányzott a színpad. De rengeteg tervem van a többi szerepkörömben is. Írni általános iskolásként kezdtem, most egy verseskötetet szeretnék kiadni, és készül egy új dráma is, miközben A súgó című absztrakt vígjátékom műsoron van a Nemzetiben. Ami a Karinthyt illeti, inkább tartom magam alkotónak, mint intézményvezetőnek, ezért is döntöttünk úgy, hogy Olt Tamás kollégám veszi át az ügyvezetést, én pedig művészeti vezetőként dolgozom tovább, ez sokkal közelebb áll hozzám.

– Ha egy jó tündér révén választhatna: Oscar-díjat kaphat vagy a vb-döntőben aranyérmet érő gólt szerezhet, mire voksolna?
– A gólra, ez száz százalék! Egyébként azért hoz nehéz helyzetbe a kérdés, mert a futballistává válás hétköznapjait nem küzdöttem végig, emiatt a foci nekem megmaradt álomképnek. A színház esetében ez éppen fordítva van. Ismerem minden gondját, baját, nehézségét és persze a milliónyi örömöt is, amit ad. Ha sportoló lennék, lehet, éppen a színház varázsát keresném.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. október 22-i lapszámában jelent meg.)