Cselgáncs: 1992-ben olimpiai bajnok, 2022-ben nukleáris szakmérnök lett Kovács Antal

– Amennyire váratlanul ért mindenkit, hogy Barcelonában aranyérmet nyert, olyan meglepetés, hogy néhány éve újra iskolapadba ült, és nukleáris szakmérnöknek tanul.
– Pedig előbb jártam a műszaki egyetemre, mint hogy olimpiai bajnok lettem volna – kezdte jókedvűen a beszélgetést Kovács Antal, a magyar dzsúdósport egyetlen olimpiai bajnoka. – Mivel a bátyám a műszakira járt és az atomerőműben dolgozott, úgy éreztem, nekem is ez lesz az utam. Aztán elkezdtem az egyetemet, de közbejött az olimpia, ezért halasztottam, hogy kijuthassak Barcelonába.

– Honnan jött az ötlet?
– Már tizenhét éve az atomerőműben dolgozom, de az elmúlt években mindig eszembe jutott, hogy nem fejeztem be a műszakit. Két éve, a pandémia idején néhány kollégám elkezdte az iskolát, és én is nekivágtam. Nem mondom, hogy könnyű volt, de örülök, hogy megcsináltam.

– Bizonyítani szeretett volna valakinek?
– Kicsit magamnak, de leginkább a három gyermekemnek, akiknek jelenleg a tanulás a legfontosabb az életükben. Ugyanakkor a jó pap holtig tanul… Tudnom kellett, hogy ennyi idősen képes vagyok-e még tanulni.

– Harminc év távlatából emlékszik még a barcelonai mérkőzéseire?
– Hogyne! A hangulat jut először eszembe, nem beszélve arról, amikor megkaptuk a formaruhánkat, amelyet a legismertebb német sportszergyártó cég készített… Aki a nyolcvanas években fiatal volt, tudja, mit jelentett ilyen feliratú holmikért beállni a kétszáz méteres sorba a bolt előtt.

– Azért azt se felejtsük el, hogy olimpiai bajnok sportolóinkkal is találkozott!
– Egy levegőt szívhattam Egerszegi Krisztinával és Darnyi Tamással, de együtt utaztam ki a játékokra Farkas Péterrel és Kovács „Kokó” Istvánnal is. Azt hittem, ők olyan sztárok, akikhez hozzá sem lehet szólni. Szerencsére nagyon jó fejek voltak.

– A magyar dzsúdósok jól kezdtek az olimpián, Csősz Imre bronzérmet szerzett.
– Akkor hittük el igazán, hogy nekünk is van keresnivalónk Barcelonában. Aztán másnap, amikor én aranyat nyertem, azt éreztük, hogy megváltjuk a világot.

– Nem minden dzsúdós szereti előre megnézni a sorsolását a versenyen. Mit szólt, amikor meglátta, mi vár önre az olimpián?
– A bátyám mutatta még a kiutazás előtt, és aggódva láttam, hogy találkozom az orosz sztárral, Dmitrij Szergejevvel. Rögtön arra gondoltam, hogy el sem kell utaznom Barcelonába, inkább visszafekszem aludni… A viccet félretéve, még a játékok előtt kialakítottam a fejemben egy képet minden versenyzőről, és tudtam azt is, hogyan kell őket megverni.

– A döntőben a brit Raymond Stevens ellen mi volt a taktikája?
– Őt nem ismertem korábban, de azt mondták róla, hogy a talajmunkája nagyon jó, illetve kifejezetten erős, amit a karfeszítés során érezhettem is. Szerencsére ezt a szituációt sokat gyakoroltuk az edzőmmel, Hangyási Laci bácsival, úgyhogy ki tudtam szabadulni a szorult helyzetből. Akkor éreztem, hogy már kezd elfáradni, kinéztem Laci bácsira, aki jelezte, hogy elérkezett az idő: csináltam két belső combdobást. Próbálkozott ezután, de én irányítottam, nem volt esélye.

– A mérkőzést követően készült fotók ikonikussá váltak, sokan emlékeznek rájuk.
– Az jó, mert én nem sok mindenre emlékszem…

– A díjátadóra sem?
– Arra még igen, hogy egy sötét folyosón ültem azokkal, akiket én vertem meg… Örültek ugyan az éremnek, de nem gondolták, hogy egy húszéves srác győzi majd le őket.

– Szerencsére előkerült azóta a felvétel.
– Az MTV-nél dolgozó katalán–magyar srác szerezte meg Barcelonából. Nem sokkal utána én is megkaptam, de még nem tudtam megnézni. Mivel nem sokkal előtte halt meg az édesapám, ezért nehezemre esik megnézni. Nagyon sok érzelem fűz ahhoz az évhez.

– A harminc szép kerek szám, megéri ünnepelni.
– Terveztem, de nem tudom, hogy mikor, mert kevés időm van. De mindenképpen szeretném, mert tartozom annyival az életnek és a Jóistennek, hogy amit kaptam, abból igyekszem valamennyit visszaadni.