Tizenévesen az ismeretlenbe? Csak ha merész és vagány vagy

Ez bizony nagy dilemma. Tizenévesen nekivágni az ismeretlennek, vagy végigjárni azt az utat, amelyen sokan végigmentek, ezáltal sok váratlant nem is tartogathat, a végeredmény pedig szinte borítékolható.

Az elmúlt években, évtizedekben a fiatal sportolók sokkal könnyebben igazolhatnak külföldre, mint korábban. Már utánpótláskorban elkezdődik a vándorlás, aki merész és vagány, az bátran kipróbálja magát egy idegen közegben, természetesen nem passzióból, hanem szakmai, anyagi vagy akár magánéleti előnyöket várva a kalandtól.

A határok már régen megnyíltak, a szabad munkaerő-áramlás fogalma a sportban is érvényesül, miért ne éppen a gyerekek, az ifjak maradnának ki a jóból. A csapatsportágakban a legnagyobb tehetségeket menedzserek, játékosmegfigyelők tucatjai lesik, és próbálják minél előbb megszerezni, magukhoz láncolni őket, mert potenciált, csiszolatlan gyémántot látnak bennük, amelyből egyszer fényes drágakő válhat.

LEHET MENTÁLIS GÁT

Csak éppen nem mindenkiből lesz igazi kincs, de ezt a klubok, egyesületek elszámolják járulékos veszteségnek, természetes, hogy a sportban is létezik lemorzsolódás, meg nem térülő befektetés. Ennek oka lehet egy sérülés vagy éppen a körülmények szerencsétlen alakulása, de például olyan mentális, lelki gát is, amelyet éppen az okoz, hogy valakit túl korán szakítanak ki a saját környezetéből, egy idegen országban, kultúrában pedig nem tudja kihozni magából, ami benne rejlik, és amire visszatalál a hazájába, szűkebb pátriájába, végtelenül értékes hónapokat, éveket pazarol el, ami behozhatatlan hátrányt is jelenthet a karrierjében.

Persze mielőtt egy fiatal akár már középiskolásként külföldre kerül, a személyiségjegyeit, tulajdonságait nagyon alaposan megvizsgálják, elemzik a menedzserek és a fogadó sportszervezetek is. A legtöbb tinédzser pedig van annyira érett, és olyan erős benne a motiváció, hogy az új közegbe érkezve is leküzdi a nehézségeket, és törtet előre a céljaiért.

A BÁTORSÁG NYERŐ

Erre eklatáns példa a még mindig csak 21 esztendős Szoboszlai Dominik, aki 15 évesen került Salzburgba, igaz, az első esztendő, amelyet Ausztriában töltött, amolyan ismerkedési fázisnak számított, hiszen a szabályok szerint még egy évig nem igazolhatta le az osztrák szuperklub, ezért csak edzhetett ott, a bajnoki mérkőzéseket előbb fél évig az MTK-ban játszotta, aztán visszaigazolt nevelőegyesületébe, a Főnix-Gold FC-be, mielőtt végleg a Red Bull játékosa lett. Dominik a FourFourTwo magazinban megjelenő portréjában elmondta, tartott egy kicsit az utazástól, mivel angolul addig alig, németül meg egyáltalán nem beszélt.

A tettek viszont beszéltek helyette, a bemutatkozó edzésén nem fogadták kitörő örömmel a csóró magyar srácot a régebb óta ott futballozó fiatalok, a salzburgi csapatkapitány például egy egymás elleni párharc során olyan vehemensen ráncigálta, hogy letépte róla a megkülönböztető mezt, majd erőfitogtatás gyanánt gúnyos mosollyal a kezébe is dobta. A magyar tehetség nem volt rest, a következő ütközésnél úgy emelte a karját, hogy a csattanás véletlenül se neki fájjon, a csapatkapitány már nem mosolygott annyira, amikor az álla felszakadt, a szakmai stáb vezetője pedig konstatálta, hogy Dominik nem az ijedős fajtából való.

„Dominik egészen kicsi kora óta tudta, hogy eljön a pillanat, amikor a családi háztól messze kell költöznie. Ezt folyamatosan tudatosítottuk benne, így egyáltalán nem volt megszeppenve, hogy Salzburgban egyedül fog élni   – mondta az FFT-nek anno édesapja, Szobosz­lai Zsolt.  – Nem mondom, hogy az elmúlt évek során egyetlen nehéz pillanata és honvágya sem volt. Amikor akadt egy kisebb sérülése, elmondta néhányszor, hogy most jó lenne otthon lenni. Én mindig adtam alternatívát neki és a többi játékosomnak is, akkor sem volt másként, azt mondtam, jól van, hazajöhetsz, aztán megpróbálunk majd valamit csinálni belőled itthon. Persze nem jött haza, kitartott az eredeti célja mellett.”

Az eredményt pedig látjuk, Dominik a Red Bull Salzburg fiókcsapatában, a másodosztályú Lieferingben tanulta a felnőttfutballt, aztán bemutatkozhatott a „nagycsapatban” és a magyar válogatottban is, jelenleg pedig a rendszeres Bajnokok Ligája-résztvevő RB Leipzig értékes tagja. Kiválóan beszél németül és angolul is, a legnagyobb sztároktól sem ijed meg, tökéletesen alkalmazkodott ahhoz a közeghez, amelybe gyerekként belecsöppent.

VOLT ELŐNYE IS

De nem csak a csapatsportágakban jellemző, hogy valaki nem a hazájában szeretne kiteljesedni. Úszóink közül sokan azért (is) hajtanak az utánpótlásversenyeken, edzéseken, hogy olyan időeredményeket ússzanak, amelyek segítségével bekerülnek egy amerikai egyetemre, és a magas szintű sportolás mellett értékes diplomát is szerezhetnek. Magyarország háromszoros olimpiai bajnoka, Hosszú Katinka, megjárta az Egyesült Államokat, de ott részben megbicsaklott a karrierje. A magyar úszófenomén a 2008-as pekingi olimpia után indult el a tengerentúlra, és eleinte olyan impulzusok érték, amelyeknek köszönhetően 2009-ben, a római világbajnokságon már aranyérmet szerzett. A világ egyik leghíresebb edzője, Dave Salo foglalkozott vele, azonban a munkakapcsolat egy idő után megváltozott, a tréner a 2012-es londoni olimpia előtt már szinte csak az amerikai versenyzőivel törődött, Hosszú Katinka majdhogynem tréner nélkül készült fel, és mindössze negyedik lett az angol fővárosban 400 vegyesen. Így aztán gyorsan haza is tért, annyit azonban mindenképpen köszönhet az amerikai kalandnak, hogy vele tartott későbbi férje, Shane Tusup is, aki edzője lett, és közösen aratták a legnagyobb sikereiket.

A helyzet tehát egyáltalán nem egyértelmű, amikor azon morfondíroznak családok, tinédzser sportolók, hogy érdemes-e akár már a középiskola befejezése előtt külföldön szerencsét próbálni. Érdemesnek tűnik nagyon alaposan vizsgálódni előtte, feltérképezni a helyszínt, a későbbi társakat, az életkörülményeket, megismerni a szakmai stáb tagjait. És ha mindez megvan, még akkor sincs garancia a teljes lelki komfortra, mert a távollét, a honvágy addig ismeretlen gátakat állíthat.